Célok, pánik, erények és pszichológia

Ez egy bonyolult poszt lesz. Beszélni fogok benne egy csomó dologról, lesz benne csapongás is biztos, meg egy halom személyes vélemény, mert az egész úgy kezdődött, hogy egy rakás dologról akartam írni, de minden kapcsolódott mindenhez, és az előttem heverő posztfoszlányok, gondolatok és megjegyzések mindig máshol és máshogyan akartak összeállni eggyé. Így most megkapjátok ömlesztve.

Amúgy nekem kéne írni a City meccsről is, de arról annyit fogok írni, amennyit a mérkőzés megérdemel: semmit.

Eredetileg a poszt egyik vezérfonala még március közepén fogalmazódott meg bennem, és azóta várta a téma, hogy körbefossam szóvirágokkal. Előbb volt meg, mint a kit b@sszunk ki a keretből poszt, de aztán minden egyes héttel lett egy újabb szín a dologban. Alapvetően a hosszútávú céljainkról szól ez a rész, szóval csak az olvasson tovább, aki úgy érzi, még nem teljesen borult ki azon mániám kapcsán, és nem kap hárompercenként sikítófrászt azon véleményhalmozattól, hogy jó lenne, ha a csapat nem csak az instant trófeaszerzésre menne rá, hanem ténylegesen is magáévá tudná tenni a szót: koncepció – és nem úgy gondolna rá, mint szükségtelen rosszra.

Nyilván ez személyes habitusomból is fakad, hogy képtelen vagyok megérteni és magamévá tenni azt a fajta felfogást, hogy nem ismerünk sem embert, sem istent, csak a magasabb célt, és kibaszunk bárkit bármikor, az egyetlen nagy jóság érdekében, hogy mindig megnyerjünk mindent.

Mert nem, én továbbra sem tudom elengedni a témát, hogy kitessékeltük Josét az ajtón, azt az edzőt, aki nem elég, hogy egy zseni, de ténylegesen sikerre tudta juttatni a csapatot, amelyért ráadásul láthatóan rajongott. Érthető lett volna a dolog, ha az első, trófeamentes, bár ettől még az én szememben sikeres szezon után következett volna a jelenlegi. De nem, közben kupagyőztes és bajnok lett a Chelsea az irányítása alatt. Mi viszont, mint klub, de mint a szurkolói közösség nagy része is, képtelenek voltunk ennek ellenére kitartani mellette, és amellett a gondolatiság mellett, amelynek folyományaként visszahívtuk őt 2013-ban.

De lassan be kell látnom, hogy akkor sem volt abban semmi koncepció, nem volt ott gondolatiság, sem racionalitás… az interim gyűlölt pincér helyére kellett egy top edző, és épp JM volt elérhető. Akkoriban azt hittem, sőt, meg voltam róla győződve, hogy a Villas-Boas, Di Matteo és a Benítez féle esetek után a vezetőség végre leült átgondolni a dolgokat, és nekiállt a valóság tükrével a kezében valami reális és hosszútávú kidolgozásának, és nem csak vállat vont, hogy írhasson egy újabb fejezetet, ami nem lesz több, mint egy kínos baleset egy szexuális kézikönyvben. Persze tudom, én vagyok végtelenül romantikus, és hiszek még az olyan mesékben, hogy a profi futball még a fociról is szól, nem pediglen csak a pénzről. Mert remélem, hogy a focistának lelke van, nem csak kötelességtudata és fizetése. Hogy vannak még érzések és rajongás a fociban, és nem csak a szurkolókban. Ha azt mondom, hogy attitűd, akkor nem csak valami fellengzős interjú ugrik be random edző szájából, hanem látvány a pályán.

Abból viszont, ahogyan viselkedett a klub a szezonban, nem lehet másra következtetni, csak arra, hogy továbbra sincsenek terveink, csak ad hoc megoldásaink az aktuálisan alakuló helyzetekre. És ez alól José, vagy az új generációs Chelsea felépítése sem volt kivétel. Így ahelyett, hogy azt írnám, igazam volt, mikor 3 éve azt írtam, hogy a HappyOne eljövetele egy tervezetten új korszak kezdete, most azt kell írnom, hogy tévedtem.

Ez a nyomasztó gondolat március tizennegyedikéjének estéjén fogalmazódott meg bennem először, méghozzá Hiddink nyilatkozata alapján, illetve egészen pontosan amit a hétközi BL, majd a hétvégi FA-Kupa kiesésünk kapcsán mondott. Merthogy egészen addig azt hihettük, és hittük is szerintem mindannyian, hogy José távozásának fő mozgatórugója az volt, hogy jöjjön a Megmentő (igen, a nagybetűs, mert nálunk az Interim az ugye mindig az), és akkor ha már a PL-ben ennyire csehül állunk, akkor irány a kupák, és maxoljuk ki az FA-t meg a BL-t. Ehhez képest, mikor kiestünk mind a kettőből, Hiddink kerek-perec kijelentette, hogy az egyetlen dolog, amit a board kért tőle, az az volt, hogy vezesse ki a csapatot a kieső zóna környékéről.

Idézem szó szerint, mert engem eléggé fejbe kólintott a dolog, és nem mondhatott valótlant, mert azóta sem volt helyreigazítás sem a holland, sem a klub részéről:

„There was a lot of sweat, the wrong sweat, on the foreheads, and they asked me to do that job as soon as possible – in this season at December, if you can get us out of the relegation – and if we can go to an FA Cup final it would be marvellous, and Champions League as well.”

Nem, ez nem a Sun vagy a Daily Fail irománya, hanem a .com-on is megjelent kötve-fűzve, vagy legalábbis gépelve. If you can get us out of the relegation… pedig, még csak nem is voltunk kieső helyen. De hát mindegy is, a lényeg, hogy elöljáróink gyöngyöző homloka és ezres pulzusa közepette kipenderítették a hosszú távra is alkalmas portugált, és hiába mondjátok sokan, hogy nem, ő nem az, mert #random alaptalan v cáfolható indok#, és hoztuk ide Hiddinket, hogy mentsen ki bennünket a kieső zónából. A többi az csak bónusz. Na, hagyom, hogy egy picit ülepedjen a dolog, öntsön mindenki egy sört magának, és üljön itt e mondat felett egy jó 5 percet.

A mi jóféle vezéreink úgy gondolták, hogy a Chelsea ki fog esni. És úgy gondolták, hogy ennek megakadályozására nincs jobb orvosság, mint José helyett Hiddink, ezen felül eladni Ramirest, meg hozni Patot és Miazgát, akik közül ketten már csak akkor léptek pályára, amikor minden elveszett. Zseniális, nem?

Én továbbra sem akarom bántani a hollandot egyetlen szóval sem. Ő megtette, amiért jött, meg kihozta a szarból azt, amit ki tudott, még akkor is, ha az egész eredménye a felső házas PL zárás, ami önmagában elég kommersznek hat. Még úgy is, hogy Guus papi nyilatkozatai a szezon végére egyre kuszábbak, és bár még egyszer nem említette ennyire nyíltan, hogy a kinevezésének lényegében semmi célja nem volt, azért lépten-nyomon utalgat arra, hogy semmilyen cél nem is volt reálisan lehetséges, így nem is tűzték ki neki a fejléces papírra. És a kommentekből tudom, hogy sokat hiszitek, hogy mennyi minden cserélődött jobbra a holland alatt, én ezt továbbra sem látom. Mert semmi sem változott, egyetlen dolgot kivéve, az pedig Costa formája. Az, hogy a Chelsea előrelépett hat pozíciót, nyilván köszönhető a saját eredményeinek is, bár az azóta lejátszott 17 meccsen a 7-8-2 nem túl acélos, viszont cserébe az akkor előttünk álló csapatok, mint a Newcastle, Bombi, WBA, Everton, Palace vagy Watford sikeresen kezdtek komoly mértékű zuhanásba, hiszen még a köztük jobbak is legalább 6 vereséget szedtek be. Én nem azt akarom ebből kihozni, hogy ha kitartunk a portugál mellett, akkor jobban állunk most – sőt, még megkockáztatom azt is, hogy lehet, hogy ez sem jött volna vele össze. Azt viszont elég határozottan ki merem jelenteni, hogy a board merész döntése kb annyit eredményezett, hogy a Chelsea most a 10. és nem a 12. a tabellán, és semmilyen más vonatkozásban nem ért el érdemlegeset.

Korábban írtam már nektek az úgynevezett időparadoxonról, még valamikor a népsportos időkben, amit viszont már nem tudok linkelni, és aminek az archívum-migrálása továbbra sem megoldott, és most megint elő fogjuk kapni a témát. Az idősémák, vagy pontosabban időperspektívák , a pszichológiai vagy szubjektív idő megjelenései arról árulkodnak, hogy személyes élményeinket és tapasztalatainkat milyen időövezetekbe soroljuk. Jelen téma szempontjából azzal a lényeges kérdéssel foglalkozom majd, miként válnak az időperspektívák a mindennapos döntések meghatározó elemeivé.

Tulajdonképpen a gondolat egy lusta-lusta vasárnapi filmnézés alkalmával indult meg bennem: nemrég volt szerencsém Luc Besson „új” filmjéhez, a Lucyhoz. A megjelenés idején (2014) elég vegyes fogadtatása volt az alkotásnak, de én mindenképp meg akartam nézni. Nem vagyok nagy mozijáró, jobb szeretem a filmeket csendben, rendben, otthon, a nappaliban megnézni, ezért került csak most, nagyjából másfél év után kezembe a film. Amúgy nem rajongok a fhansziákért, semmilyen szinten, sem a kajájukért, sem a nyelvükért, sem a kultúrájukért, de hát kivételek ugye mindig vannak, legyen szó borról vagy fociról, néha filmről. Luc Besson még főiskolás koromban lopta be magát az agyamba, először Az ötödik elem, majd a 2003-as Cannes-i Filmfesztivál nyitófilmjével. Nem mintha nagy rajongója lettem volna ettől, de ez a két film eléggé jól sikerült, mégha sok másik meg nem is. Nos, a Lucy számomra is egy megosztó alkotás, leginkább úgy tudnám leírni, hogy egy zseniális alapötlet rendkívül szarul hollywoodosított megvalósítása. Az alapötlet már-már megüti nálam a nagy klasszikusok színvonalát, mint a Mátrix, vagy a Harcosok Klubja. No de ne is menjünk túlzottan bele, nem filmekről akarnék diskurálni; a Lucyban van egy jól eltalált gondolat, miszerint a világunk mérésére alkalmas tudomány nem a matematika, hanem az idő. Függetlenül attól, hogy a film ezt egy kissé kurtán és furcsán magyarázza meg, összességében az én világnézetemben létező tény, így beilleszthető rész.

A film után ennek kapcsán indult meg az agyam a Chelsea és az idő kapcsán, és kaptam kezembe ismét pár év elteltével Boyd és Zimbardo könyvét, hiszen ők az időperspektívák nagy koponyái. Majd, hogy jobban megértsem az egész gondolathalmazt, még Loyd és Greenfield munkáinak vonatkozó részét is újralapoztam. És mindezt most megpróbálom olyan formába önteni, hogy a harmadik mondat után ne hagyjátok abba az egészet, de a hatodik után se akarjatok kapával-kaszával elindulni megkeresni engem, és boszorkányság vádjával pellengérre állítani…

A lényeg alapvetően, hogy az embernek kétféle „gondolkodása” van. Az egyik a nevezzük úgy, ösztönös, a másik a felvett vagy tanult. Egészen röviden: az emberi lény, lényegében megfoganásának pillanatától élőlény. Agya ebben a pillanatban, mikor még csak pár sejt az egész, értelemszerűen nincs – viszont ingerek ettől még érik, így tapasztalatokat szerez. A tudomány nagyon sokáig úgy vélte, hogy az emlékek csak és kizárólag az agyban raktározódnak. Az emberi test, a génállomány és az agykutatás és a kvantumfizika csak az utóbbi évtizedekben fejlődött olyan mértékben, hogy az amúgy nyilvánvaló tézist elkezdjék megpiszkálni. Arra az amúgy nyilvánvaló tényre ugyanis hamar rájöttek „tudományosan” is, hogy az emberi agy hiába fejlődik rohamosan, és képes tanulni rettentő gyorsan, a már megszületett gyermekek agya még ugyancsak „üres”. Talán már senki számára nem mondok újdonságot azzal, hogy a csecsemők egy ideig (nagyjából 1-3 hónap) mindent fejjel lefelé látnak, hiszen az agy még nem tanulta meg, hogy meg kell fordítania „fejben” a képet, amit lát. Ezen dolgok kialakulásához idő kell. Az is tény, hogy az emberek nagyjából 3 éves koráig nincs hosszútávú memóriája. A tudatos emlékek nagyjából 12-24 óráig maradnak meg az emlékezetben (illetve az agy hosszútávú memóriaközpontjában). Ez viszont nem azt jelenti, hogy ne lennének emlékeink ebből a korból. Viszont ez tudományos kísérletek nélkül is egyszerűen mérhető, ha van 4-5-6 éves gyermek a környezetünkben: amikor ők mesélnek valami régebbi történetet, ami akár fél éves korukból való, akár két éves korukból, ha megfigyelitek, a történet úgy fog kezdődni: „emlékeztek, amikor három éves koromban…” – hiszen számukra onnantól kezdődik az időszámítás. De ettől függetlenül is, összességében nagyjából hat éves korunkig tapasztalati úton működünk, amit a tudomány úgy ír le, hogy delta théta agyhullámok állapotában élünk. Nagyjából ezek után (nem véletlenül ez az iskolás kor határa) kezdünk el képesek lenni arra, hogy logikai alapon (is) gondolkodjunk, viselkedjünk, majd nagyjából további 10-12 év alatt eljussunk odáig, hogy ez a logikai alapon való működés váljon teljesen uralkodóvá – ezt nevezzük köznapi néven felnőtté válásnak.

Visszatérve még egy kicsit a delta théta korba, vagy még korábbra, a tudósokat elkezdte egyre inkább érdekelni az, hogy amennyiben ebben a korban az agy nem képes a tudatos emlékezésre, és a logikus gondolkodásra, és sokkal inkább ösztönlény, mint racionális egyén, vajon mégis hol, mikor és hogyan raktározódnak az emlékeink. Nem nagyon húznám itt el a dolgot, a tudomány jelenleg itt tart, és ebben a kérdésben még nincs konszenzus a kutatók közt sem. Konzervatívabb körökben ugyanis még nem igazán elfogadott az a tézis, ami jelenleg mindennél valószínűbbnek tűnik: az emlékeink nem csak az agysejtekben, és főleg nem kizárólag az „emlékező” agysejtekben raktározódnak, hanem „csak” sejtszinten. Azaz minden (emberi) sejtünk képes sejtmemóriákat raktározni, méghozzá főként a fehérvérsejtek DNS-ében.

Ezt már a fejlődéskutatók is alátámasztották saját téziseikkel, ők ugyanis abból indulnak ki, hogy a fejlődés úgy lehetséges, illetőleg az a lényege, hogy az egyes generációk a megszerzett tudást átadják a következő generáció számára. Mára viszont senki előtt sem titok, hogy annyira felgyorsult a világ, és akkora tudáshalmaz gyűlt össze az emberek kezében, hogy képtelenség lenne mindezt tanulási folyamaton keresztül magunkévá tenni. Az emberek is „specializálódnak” valamire, így lehet valakiből kiváló tudós, építész, vagy akár futballista, viszont nem véletlen, hogy nincsenek remek tudós-építész futballisták a világon. Elérte az emberiség a XXI. századra azt, hogy egy emberi élethossz nem elégséges ahhoz, hogy több kvalitást is tökélyre fejlesszen az emberi egyed. Ez persze hamis valóság, hiszen nem mára érte el ezt az emberiség, hanem mindig is így volt, amióta kimásztunk a barlangból, de hát szeretünk mindent úgy előadni, hogy „mára elértük”, ez amolyan politikusias-propagandás-marketinges fogás, jól hangzik, csak nem igaz.

Még mindig a dolgok elején, azaz a delta théta állapotnál maradva: (jelenleg) úgy vélik a megfelelő kutatók, hogy a nyelv előtti és a logikus gondolkodás előtti emlékeink ugyanúgy rögzülnek, mint később bármilyen más emlék, de a gondolkodás egyéni szintjén és helyén és módján. Úgymond az emlékeink közvetlenül huzalozódnak az agyunkban, mielőtt a később kialakuló racionálisabb, tudatosabb ítélet megszűrné azokat. Mivel az ember ilyenkor ok-okozati kapcsolatban tanul, mondhatjuk, hogy kétféle emlék rögzül sejtszinten. Pozitív és traumatikus. Gyorsan megtanulja a gyermek, hogy a csoki finom (pozitív emlék), és okozat: ha megcsinálja, amit kérnek tőle, csokit kap – ami jó. Ugyanígy működik a traumatikus emlék rögzülése: a tűz meleg, ha beleteszem a kezem, fáj. Ezek az emlékek aztán – mivel sejtszintűek – az ösztönös énünk része lesz, ezt nevezzük más tudományágban tudatalattinak. A tudatalatti traumatikus emlékek felelnek azért, hogy az ember ne tehessen kárt önmagában. Mivel az agy amúgy el lassú dolog,  és nem is mindig éber, ezek a tudatalatti „emlékek” tartanak bennünket életben: ezért lélegzünk ébren és alvás közben is, ver a szívünk, működik az anyagcserénk, stb. Ezek nem agyi tevékenységek, hiszen nem lenne arra időnk, hogy minden nap minden percében arra kelljen gondolnunk, hogy „belégzés-kilégzés”, stb. Míg más, nem élettani dolgokra ez ugyanúgy igaz: Loyd a könyvében erre a következő példát hozza:

Gyorshajtás miatt büntetést kapott (és az amerikai módi szerint) úgy döntött, hogy elmegy egy gyorshajtóknak tartott oktatásra, ahelyett, hogy priuszt kapjon. Azon az estén egy állami rendőr tartott nekik előadást, és mondott egy olyat, amit Dr Loyd sosem fog elfelejteni: azt mondta, hogy normál vezetési körülmények közt egy bizonyos követési távolsággal haladunk valaki mögött, és az előtt átszalad egy állat, mire beletapos a fékbe, nem lesz elég időnk arra, hogy átgondoljuk (logikus agyi reakciót adjunk): „Óó, abban az autóban padlóig nyomták a féket. Jobb lesz, ha leveszem a lábam a gázról, a fékre teszem, és megnyomom, én is elkezdek fékezni, vagy bele fogok szaladni annak a kocsinak a hátuljába…” – egyszerűen nincs elég időnk, hogy így tegyünk. Szerencsére az embernek ott a „tudatalattija”, a reaktív agya, ami megvédi, de legalábbis igyekszik megvédeni ilyen helyzetekben. Amikor a szem meglátja a felvillanó féklámpa fényeit, az inger elkerüli a logikus agyadat, a reaktív agyhoz kapcsol, az pedig gyorsabban reagál, mint gondolnád róla (paradox, mi?), és ilyenkor szállsz ki úgy a kocsiból, hogy ‘bazzeg, halvány fing foggalmam sincs, hogy álltam meg’…

Node, amiért ezt az egészet idekevertem, két oka van, kezdjük most a játékosokkal, a futballistákkal: sokan és sokszor használjuk a kifejezést, ösztönös zseni. Nyilván mindenkinek megvan a maga szuverén definíciója, kire süti ezt rá, mint ahogyan az is, hogy kire mondjuk: világklasszis, top játékos, stb. Ebből kellemes kommentmezei vagy kocsmai viták is lehetnek, itt is előfordult már hasonló. Az ‘ösztönös zseni’ viszont, mint azt a fent leírtakból láthatjuk, ha akarjuk, az, aki már egészen kisgyermekkortól kezdve ismerkedett a labdával. Ezt a tézist meglovagolva kezdett egyre több klub foglalkozni a gyerekekkel az akadémiákon még egészen U6 csapatokban, hiszen sok minden tanulható: a csel, a rúgótechnika, fejleszthető az erőnlét, az „ösztönösség” azonban nem – ugyanúgy, ahogyan a gépjárművezetős példában is, itt is a tudatalattinak kell irányítani egy futballista játékát, ha valóban sikeres akar lenni. A futballban pedig vannak olyan momentumok, amikor leszűrhető, ki a (valódi) ösztönös zseni, és ki az, aki egy remekül képzett és összerakott futballista. Ezek a momentumok azok a kulcsmozzanatok, amikor még mi, halandók is tudjuk, hogy a játékosnak nincs ideje mérlegelni, hogy akkor most passz vagy lövés, csel vagy visszapassz, beadás vagy beindulás.

Itt pedig kikötök az egyik kedvenc témánknál, mert a szezonra két komoly bűnbakot épített fel magának az itteni közösség beszélő része: Ivanovics és Oscar. Főleg utóbbi a megosztó, a szerbet inkább mindenki a szezon eleji rossz formája miatt osztotta, azóta kevésbé. A brazilt viszont azóta is osztja mindenki, aki kipécézte magának, teljesen mindegy, hogyan szerepel, és állandó jelleggel felmerül a „mit láttok benne” rigmus. Megfogadtam, és meg is írtam, hogy ezt a vitát többször nem vagyok hajlandó lefolytatni a kommentmezőben, főleg azért, mert lehetetlen: az ellentábor a materiális indokokat nem fogadja el, míg a másik oldalról csak hajtják, hogy de hát szar, szar, szar, ami meg nem igaz. Még egyszer, utoljára nekifutok, hogy megpróbáljam elmagyarázni, miért is ragaszkodnék a fehér brazilhoz.

Oscar ugyanis pontosan az ösztönös zseni kategória. Ami ugye nem azt jelenti, és nem egyenlő azzal, hogy jól játszik nálunk éppen. Egy olyan edző alatt, aki ki tudja és ki akarja maxolni a képességeit, Oscar rendkívüli érték. Nézzük csak: a középpálya lényegében bármely pontján bevethető. Jól lát, jól passzol, jól lő. Jól mozog kis területen, jól érkezik a második hullámban. Képes a körömpasszos játékra, bárhonnan képes sarokkal, löbbölve, laposan kulcspasszra, emellett legalább átlagosan gyors, nem rakja tele a gatyát, ha meg kell csinálni egy cselt, és még jól is védekezik. De a lényeg, hogy ösztönösen, zsigerből jó játékos. A kivitelezés nem sülhet el mindig jól, egyik játékos sem robot, és ebben a szezonban többnyire ő is szar volt, akárcsak bármelyik másik versenyzőnk. De Oscar az a típusú játékos, aki nagy százalékban hozza meg a jó döntéseket a meccsen. Leírtam már róla, de leírom még egyszer: Oscar esetében egy olyan játékost tudhatunk a sorainkban, aki egyszerre képes támadót és védőt alakítani, megvan benne a kreativitás, hogy varázsoljon, még megvan benne az agilitás, hogy romboljon. Vannak a pozíciójában látványosabb támadók, és jobb védekezők is (oké, utóbbi nem igaz, a pozíciójában nem tudnék mondani ilyet), ennyire komplex játékos viszont aligha. Nem mondom, hogy a Chelsea nem lehet jobb nélküle. De azt igen, hogy Oscar egy olyan ösztönös játékos, akinél kevés jobb futkos Európa zöld tégláiban. Jó lenne kiaknázni végre, és nem elpasszolni máshová.

Ez az ösztönös zsenialitás megvan a legjobbakban, megvolt Zolában, Maradonában, Zidane-ban vagy akár Drogbában, megvan Ázárban vagy Costában, de nincs meg például Willianben vagy nem volt meg Ramiresben, pedig ugye, elvileg egy brazilban ennek ott kellene lennie. A gond ott kezdődik egy Ázár vagy Costa esetében, amikor ösztönből nem megy, 1 vagy 2 meccsen, és elkezd racionálisan, az agyával futballozni az ember – népnyelven erre mondják, hogy rágörcsöl. Ekkor jönnek el azok a látványos pillanatok, ami Diegoal esetében egy fél szezont tartottak, a belgának meg ráment az egész szezonja: amikor a logikus aggyal megy neki a meccsnek, amikor igenis gondolatban előre megtervezi, hogy akkor én most itt futok öt métert, aztán jobbra húzom, utána meg lövök. Mert lehet, hogy 4 méter múlva repül keresztbe egy láb. Ösztönből 4 méter után húzol jobbra. Agyból meg átesel rajta.

Ráadásul, amikor eljön a logikus futballozás ideje, az kiveszi a futballban a játékos számára meglévő kevéske harci morált is. Ahogyan nekünk sem mindegy leülni egy Reading-Hull tv-s meccs elé, vagy harmincadmagaddal sörözgetve egy kocsma ölelő hűvösében a BL döntőre készülni, ugyanúgy nem mindegy, hogy milyen lelkülettel megy ki a fodballista a pályára. A futball, miként amúgy minden egyes munkahely lélektana majdnem annyira fontos, mint a labdarúgó kvalitások, erre remek példák az FA-Kupaküzdelmek kis csapatok óriásölései, de akár a Leicester jelenlegi tündérmeséje a PL-ben. Amikor a morál meghal, nehéz abból kilábalni. Persze, ehhez néha kell egy új impulzus, amit mi az utóbbi tizenpár Abra-évben igyekeztünk mindig interim coachok hadával elhozni, de milyen üzenetet közvetít ez a játékos felé? Rányomja a bélyegét az egész korszakra, hogy a munkájuk monotonitása megszokható, agyzsibbasztó, taposómalomszerű, és semmi sem sarkallja őket jobb teljesítményre. Miért is tenné? Elvégre, ha ők játszanak rosszul, az edző repül. Nehéz utána kimozdítani őket arról a szintről, ahol elég a minimumelvárásokat teljesíteni. Villas-Boas esetében mondjuk, vagy Scolari után a látványos javulás arra enged következtetni, hogy valóban a vezető és a beosztottak közötti disszonancia okozta a teljesítményromlást, ebben az idei esetben viszont szerintem ez minimum vitatható. A játékunk nem lett jobb, legalábbis nem számottevően. A kupaküzdelmek során pedig tetten érhető volt az, hogy nem volt semmi, ami jobb teljesítményre sarkallja a játékosokat, már nem is remélték, hogy céltudatosabb hozzáállással, hatékonyabb munkával akár jól is végződhet a szezon. Sokszor tényleg az látszott, hogy minek hajtsunk, mikor úgyis csak egy ideiglenes edzőnk van, és nem várnak tőlünk mást már idénre, csak, hogy bent maradjunk? Időperspektívák nyelvén nem volt már jövőorientáltság, és a jelenfatalizmus is elmúlt, s mindinkább egy múltpozitív világ vette kezdetét. A szezonnak pedig még nincs is vége, de a koronát azért felbaszarintottuk az egészre a City elleni semminkkel.

Az időperspektívák azért lényegesek, mert azok határozzák meg döntéseinket. A döntéseink pedig lényegében az életünket, de legalábbis annak logikus, racionális (nem tudatalatti) részét, míg az emberi kapcsolatainkat pedig az egyéni időperspektíváink azonosságai vagy különbségei. Alapjában három, összességében hat időperspektívát különböztetünk meg: van a múlt, a jelen és a jövő, valamint mindháromnak a pozitív és negatív beállítottságú töltése, azaz múltpozitív és múltnegatív, jelenfatalista és jelenhedonista, a jövőt némileg nehéz ketté osztani, így itt jövőorientált és jövő transzcendens kategóriák léteznek.

Az egész tudatos életünk a döntéseink körül forog. A döntések szellemi-lelki folyamatokból alakulnak tettekké. Ezek a tettek pedig lényegében kétféle típusú cselekvésre redukálhatóak: olyanokra, amelyeket végrehajtunk, és olyanokra, amelyeket nem. Remélem eddig érthető, ennél egyszerűbben nem tudom levezetni. Minden cselekvéshez – akár megtörténik, akár nem – pozitív és negatív következmények társulnak, ezen kívül specifikus érzelmek, valamint az önbecsülés valamilyen változatai. Egyszerű példáknál maradva értelmesnek és okosnak tartjuk magunkat, ha tudatosan eltekintünk egy olyan cselekvéstől, amelyről később kiderül, hogy hátrányos lett volna ránk nézve (nem fektettük be a pénzünket egy részvényalapba, ami egy hónappal később bedőlt), vagy buta és ostoba embernek érezzük magunkat, ha megtettünk valamit, de később rájövünk, hogy helyesebb lett volna nem megtenni azt (ittasan ültünk a kerékpárra aztán pofára estünk).

Kutatások bizonyítják viszont, hogy valamennyi döntésünket befolyásolja valami egyéb is, ami az agyunkban zajlik, de nem vagyunk tudatában, ez pedig az időperspektívánk. Itt el kell vonatkoztatnunk az óra szerinti időtől, az idő itt az egyik aspektusa a pszichológiai (szubjektív) időnek, az időperspektíva pedig egy pszichológiai szakkifejezés, és egy folyamatot jelöl, méghozzá azt, amely révén tapasztalatainkat valamely kategóriába soroljuk. Fontos látni, hogy itt a legegyszerűbbtől a leglényegesebb döntésünkig mindenről beszélünk. Minden döntésünk hátterében a mérlegelésünk áll. Felkeljek vagy feküdjek még pár percet? Dolgozzak tovább, vagy induljak végre haza? Csaljak a vizsgán vagy ne? Egyes emberek számára a világot azok az erők jelentik, amelyeket közvetlenül a jelen idejű helyzetükben érzékelnek, legyen az biológiai késztetés, társadalmi helyzet, stb. Akik a döntéshozatali gyakorlatukat az aktuális körülményekre alapozzák, jelenorientáltak. Mások számára nem fontos a jelen, ők inkább megpróbálnak visszaemlékezni hasonló szituációkra, amit a múltban éltek át, s hogy az akkori döntéseik milyen következményekkel jártak. Ők a múltorientáltak. És vannak azok a harmadik típusba tartozók, akik a jövőbeli következményekre, hátrányokra és előnyökre gondolva hozzák meg a döntéseiket.

Ez nem tudatos folyamat, hanem rutinszerűen működő. Viszont ettől függetlenül nem a tudatalatti részei, nem ösztönösek, hanem tanult, felvett jellemzők, ezért újratanulhatóak és módosíthatóak. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy az egyes kategóriák élesen elhatárolhatóak, viszont nem léteznek önmagukban – senki sem csak ez vagy csak az, mindannyiunkban keverten jelennek meg, viszont az is lehetetlen egyúttal, hogy valakiben egynél több időperspektíva legyen hangsúlyos.

Időparadoxonokról beszéltem korábban, nézzük az elsőt: az aktuális időperspektívánk a döntéseinket befolyásoló egyik legerősebb tényező – mégsem vagyunk ennek tudatában. A második paradoxon, hogy a túlzott eltolódás bármelyik időperspektíva irányába rossz.

Ezért is nagyon lényeges a futballisták pszichológiai felkészítése is. Könnyen megérthetjük, hogy egy élsportoló, legyen az a kedvünkért most egy focista, akkor a legideálisabb, ha a leghangsúlyosabb időperspektívája a jelen, de kellő mértékben megtalálható a múltpozitív és -negatív, valamint a jövőorientáltság is. Utóbbira értelemszerűen szükség van, hiszen a kupasorozatok, a bajnoki versenyfutás mindig a majdban ér véget, viszont értelemszerűen a meccseket a mostban kell megnyerni. Ehhez kell egy egészséges múlt-tudat is, hiszen a játékosnak tisztában kell lennie azzal, hogy a korábbi teljesítménye jó v elégtelen volt, és nem elég a jóra koncentrálnia, éreznie kell a súlyát a korábbi rossz teljesítményének. Ha viszont a játékos túlzottan is a múlt irányába tolódik el, azaz akár a múltpozitív, rosszabb esetben a múltnegatív időperspektívája válik uralkodóvá, az a jelenben semmiképp sem sülhet el jól. Ez „eddig végig jól játszottam” múltpozitív beállítottságból jönnek azok a meccsek, amikor „csak a mezt küldöm ki magam helyett”, a „gödörben vagyok jóisten” féle múltnegatív perspektíva pedig egyértelműen rombolóan hat a jelenbeli a teljesítményre is. A túlzott jövőorientáltság sem jó, hiszen az ilyen perspektívával rendelkező játékos a mostban nem hajtja ki magát, nem ad 100%-ot, hiszen „az majd később kell”, de a később sosem jön el, hiszen akkor már az egészségére fog gondolni, arra, hogy ha ilyen fiatalon széthajtja a testét, abba belerokkan, esetleg még rosszabb.

Az alapvetően ránk jellemző időperspektívák azonban prompt befolyásolhatóak is. John Darley és Dan Batson kísérlete a princetoni teológushallgatókkal megmutatta, hogy az idő, egészen pontosan a sürgősség manipulálása miként változtatja meg az amúgy teljesen más beállítottságú emberek viselkedését. A kísérlet a következő volt: egy homogén csoportot, egy teológiai szeminárium hallgatóit kérték meg arra, hogy az irgalmas szamaritánus evangéliumi párbeszédekről tartsanak előadást, a campus másik végében lévő előadóban. Amikor egy-egy diák végzett a felkészüléssel, véletlenszerűen közölték vele, hogy a.) máris késik az előadásról, siessen, percek óta várnak rá vagy b.) még bőven van ideje a jelenésig, de már most nyugodtan odamehet, ha készen áll. A két kísérleti szituáció között az egyetlen különbség a sürgősség manipulációja volt, a kutatókat pedig az érdekelte, hogy vajon az időnek e fajta manipulációja befolyásolja-e azokat a fiatalembereket, akik az életüket az egyház szolgálatába kívánták helyezni élethosszig.

Valahányszor egy diák a felkészülésre szolgáló helységből a prezentációs stúdióba ment, az udvaron egy földre rogyott, köhögő, szemmel láthatóan segítségre szoruló emberbe botlott. Az illető a kísérlet beépített embere volt. Mivel más nem tartózkodott a közelben, a diákoknak dönteniük kellett, hogy irgalmas szamaritánus módjára segítenek egy bajban lévő idegenen, vagy elmennek mellette, eleget téve a kötelességüknek, és megtartsák időben az előadást. A kérdés az volt, hogy a „késésben lévő” teológus hallgatók is ugyanolyan valószínűséggel segítenek az idegenen, mint „időben lévő” társaik vagy sem.

Az eredményt szerintem kitaláljátok, de azért leírom: azok a diákok, akik úgy tudták, ráérnek, kivétel nélkül megálltak, míg azok, akik elvi késésben voltak, 90%-uk megállás nélkül haladt tovább, noha a kísérlet végén, az előadás után mindegyikük bevallotta, hogy látta a bajban lévő embert, és szinte kivétel nélkül szégyellték is magukat, amiért választott hivatásukkal ellentétben, miszerint életüket a bajban lévők megsegítésére szentelik, nem teljesítették kötelességüket. Vagyis, az idő egyszerű, finom manipulációja jó szándékú, elhivatott embereket késztetett arra, hogy fontosabbnak tartsák saját, jelenlegi gondjaikat valaki sorsánál, aki nyilvánvalóan segítségre szorul.

Egy sor hasonló kísérletet végeztek még az elmúlt 30 évben, és mind, kivétel nélkül hasonló eredményre vezetett. A döntéseinket tehát az időhöz való hozzáállásunk alapján hozzuk meg. A döntéseink pedig meghatározzák a jelenünket, de a múltunkat és a jövőnket is. Orwell emblematikus könyve, az 1984 híressé vált szillogizmusa – ha élhetek a költői túlzással – több, mint igaz.

Aki ellenőrzi a múltat, ellenőrzi a jövőt. Aki ellenőrzi a jelent, ellenőri a múltat.

Minden jelenbeli döntés rövidesen a múltunk részévé válik. A jelen kontrollálása ezáltal lehetővé teszi számunkra, hogy meghatározzuk, mi alkotja a múltunkat. Egy átlagos nap során száz meg száz döntést hozunk meg, például mikor keljünk, mit vegyünk fel, mit együnk, mihez kezdjünk a szabadidőnkkel, kivel találkozunk és kit kerüljünk el. Ezek a döntések az adott napon lényegtelennek tűnnek, de összességükben meghatározzák, kik voltunk, kik vagyunk és kikké leszünk.

Node, vetítsük ezt egy futballista életére, karrierjére, aktív napjaira. Ha meccs közben adott játékost nem az ösztönös énje vezeti (teljesen mindegy, mi okból kifolyólag), akkor döntési helyzetekben találja magát, szinte másodpercenként. Kell-e még egy csel, vagy inkább lőjem kapura? Lépjek ki a védővonalból és előzzem meg a támadót, vagy tartsuk az alakzatot, és hátráljak? Íveljem vagy laposan adjam középre? Ezek egy-egy adott pillanatban kis döntések. Ellenben ha a 90 perc folyamán már hatodjára csinálok még egy cselt lövés helyett, akkor az már csúnya. Ha pedig egymás után jópár 90 percen keresztül hozom meg a döntést, akkor Hazard 15/16-os, nem 14/15-ös szezonját kapom.

Ezokból ugyan lehet a csapat mellett csapatpszichológus is, de igen lényeges, hogy az edző/menedzser és a játékosok egy hullámhosszon, azaz azonos időperspektívában legyenek, és még jobb, ha a menedzser képes arra, hogy kezelje a játékosok „lelki problémáit”, azaz nem megfelelő időperspektíváit. A jó menedzser nem csak jó edző, de jó pszichológus és tanár is, tartja a mondás, nem véletlenül. Bízom benne, hogy ez alapján kezdi megérteni az is, aki eddig nem tette, miért az a véleményem, ami, olyan kardinális kérdésekben, mint JM, vagy, a győztes csapaton ne változtass elv, esetleg egy jól bevált taktika vagy kezdő folyamatos járatása. És részben azt is, hogy miért örülök, ha már ezek a dolgok megtörténtek, hogy a következő fejezetet Contéval írjuk meg.

Ernest Becker Pulitzer-díjat kapott azért az elgondolásért, hogy az emberi lét középpontjában egy univerzális halálfélelem áll. Becker úgy véli, hogy a halál realitása pszichológiailag elviselhetetlen, ezért nem is vagyunk hajlandóak tudomásul venni. Egyetemlegesen tagadjuk a halált, és fontosabb, hogy tagadjuk a saját halálunkat. Nem tudom, írt-e már valaki könyvet az élsport pszichológiájáról, de úgy vélem, nem nehéz párhuzamot húzni egy átlagember és a halálfélelme, valamint egy top futballista és a rossz forma között. Ha egy top csapatban játszó futballistának van halálfélelme, az biztosan a rossz forma. A halál egy életút vége. A halál tagadása egyúttal azt is jelenti, hogy tagadjuk, hogy az időnk véges. A haláltól azért félünk, mert valójában ez az egyetlen dolog az életünkben, amit nem tudunk befolyásolni. Minden más befolyásolható, viszont az időhöz való hozzáállásunk miatt sok esetben olyan esetekre is ráfogjuk, hogy nem tudjuk befolyásolni, amire valójában képesek lennénk, amennyiben hajlandóak lennénk változtatni saját hozzáállásunkon. Az időperspektíváink tanultak, ahogyan már korábban is említettük – így mindenképpen változtathatóak.

Az emberek pedig elvileg szeretik a változást, mert a változás jó. Rohamosan változó világban élünk, nehéz is kikerülni, akár a fociban is ezt. Einstein megváltoztatta a világot azok számára, akik képesek megérteni a relativitás elméletét. Manapság hisszük, hogy ami változik, az jó, ami folyamatos, az unalmas és rossz. Ráadásul relativizáljuk a változást, mert azt mondjuk, hogy ami fejlődik, az jó, ami nem, az viszont stagnál, az visszafejlődik. Ez azonban csak érzéki csalódás, és hiába a piacorientáltság és a fogyasztói társadalom egyik lényegi mozgatórugója, alapvetően nem igaz. Egy nagyon egyszerű kísérlettel bizonyították annak igazságát, hogy valóban csak érzéki csalódás: egy hallásvizsgálati laborban embereknek ugyanolyan hosszúságú, különböző hangjeleket játszottak le. A több helyszínen több ezer emberrel elvégzett kísérlet eredménye azt hozta, hogy az emberek kivétel nélkül hosszabbnak ítélték meg azokat a hangokat, amelyek emelkedtek vagy ereszkedtek, mint az ugyanolyan hosszúságú, de állandó hangokat.

Viszont ez a mi életünk, ezt adják el nekünk: mindenünket folyamatosan jobbra és újabbra kell cserélni, hiszen ez a változás a fejlődés, ez tartja fenn a gazdaságot, ez ad munkát, hogy legyen munkád, aminek a béréből mindenedet újra és újra jobbra és újabbra tudd cserélni. Okos robot. Máshol sem ártana, ha az emberek egy percre megállnának, és elgondolkodnának néha azon, hogy a változás nem mindig hasznos, és a folyamatosság is lehet jó, és nem szülne egy idő után banális ötleteket, csak magáért a változás kedvéért. Talán nem tudna ennyi mobilt eladni a Samsung és az Apple, viszont talán nem lenne ennyi válás, és ha van egy jó játékosunk,  de rosszul teljesít, akkor nem az lenne a megoldás, hogy eladjuk, és veszünk helyette újabbat, hanem megpróbáljuk megkeresni az okát, miért játszik rosszul, és orvosolni azt. Persze tudom én, hogy ez belezavar a mátrixba két okból is: az egyik, hogy mennyivel egyszerűbb venni valakit, aki majd jó lesz. A másik visszatérés az instant siker akarásához: elvégre nem lehet azonnal sikert várni attól, hogy megkeressük-orvosoljuk, hiszen az időbe telik. Venni-eladni jóval gyorsabb. Legalábbis, érzésre. Ami persze hülyén hangzik, de az érzések már csak ilyenek. Én kitartok egy jóval racionálisabb út mellett, még akkor is, ha ezért minden alkalommal harcba kell szállnom a világgal. Ez nem jelenti azt, hangsúlyoznom kell sajnos, hogy én ne akarnám a Chelsea sikerét. Csak azt, hogy én nem ragaszkodom ahhoz, hogy egyrészt üstökösként való hirtelenséggel nyerjünk mindig mindent, és én hajlandó vagyok megvárni a munka gyümölcsét, mert hiszem, hogy a munka eredményeként aratott győzelem jobb érzés, mint az, amiért más dolgozott meg, mi pedig adtunk érte elég pénzt. Valahol egy valamikorban talán majd nem leszek egyedül ezzel az érzéssel, bár a világ nem errefelé halad. Egyszer majd talán még megérjük, hogy a Chelsea board is képes lesz elérni egy egészséges időperspektíva-elegyet, és bár mi, szurkolók akkor is meg fogjuk találni, ami miatt lehet hőzöngeni, de az végre talán olyan jó értelemben vett tanácstalanságok miatt lesz, hogy minden játékosunk remek formában van, akkor melyik játsszon, vagy, hogy minden fiatalunk tényleg tökéletesen illik a keretbe, de akkor ki kerüljön ki, ha ők meg be. Akkor majd arról írhatok, hogy milyen szar dolog is az utópiában élni és szurkolni…