Bereshith…

És a mai nyerő szám a kettes. A Chelsea kora délutáni, Newcastle elleni második mérkőzésén kétgólos győzelme, míg a City kétgólos meccsen elért döntetlenje kétpontos előnyhöz juttatta a Kékeket a PL-ben a kékekkel szemben, s kettővel javította gólkülönbségét is. 2015 számjegyeinek összege 8, ami osztva a számjegyek számával ismétcsak kettőt ad. Véletlenek márpedig nincsenek.

Továbbra is, mint mindig, a Chelsea melletti küldetésünk a világnézet tágítása, a tudományokon, a zenén és minden máson keresztül. Nem, még mindig nem a francia dekonstruktivistákról lesz szó, most egy kicsit elkalandozunk a zsidóság világába, ha már elpicsáztak bennünket legutóbb, s erre egy szurkolótárs oly kedvesen fel is hívta külön a figyelmünket, hátha nem vettük volna észre. Viszont, ha már ennyire előtérbe került a kettes szám ma délután, akkor nézzünk egy kicsit bele a számmisztikába.

A Kabbala ókori eredetű, zsidó misztikus tudomány, egyfajta titkos bölcsesség, mi által az ember közelebb kerülhet istenhez, de segítségével jobban megértheti a világot és önmagát is. A Kabbala az univerzum, illetve isten misztériumainak szimbolikus kódolását rejti magában. Maguk a zsidók sem tudják pontosan, ki volt az első kabbalista, egyesek szerint az első emberig, Ádámig nyúlik vissza, mások szerint Ábrahám, míg ismét mások szerint Mózes volt az.

A kabbalisták egyik módszere (összesen 32 szövegértelmező módszer van a világ megfejtésére) a számmisztika, pontosabban a betűszámolás, vagyis gematria. A számmisztika önmagában a számoknak is jelentést kölcsönöz, mivel, ahogy a vallás tartja, isten számokkal teremtette a világot, és minden szám magában foglal egy misztériumot és egy kinyilatkoztatást. Azért érdekes ez a módszer, mert általánosságban véve elterjedt dolog, hogy a világ számokkal való magyarázása inkább a tudomány, mintsem a hit sajátja; a matematikusok manapság a káoszelmélet segítségével próbálják megérteni a dolgok bonyolult működését, a fizikusok a határozatlansági elvvel indokolják a mikrorészecskék különös viselkedését a kvantumállapotban – a kabbalisták pedig a gematriát használják ugyanerre. A gematria arra épül, hogy minden héber betűnek számértéke van, és ezek segítségével értelmezi a szavakat és a szentírás szövegeit, ezáltal keres további rejtett összefüggéseket bennük. Az egészre olybár tekintenek, mint egy isteni anagrammára. A héber ábécé betűinek első kilenc betűje a kilenc egyesnek, a következő kilenc a kilenc tízesnek, a maradék négy betű pedig az első négy százasnak felel meg. Gyakorlati példával mutatva a héber shanah, az ‘év’ szó számértéke 355, ami kiadja a holdév napjainak számát, vagy itt van a ‘áldott állapot’ jelentésű heraryon szó, amelynek értéke 271, ami 9 hónapnak felel meg, vagyis annyi időnek, ameddig a terhesség tart.

Azzal kezdtem a posztot, mármint a címmel nyilván, hogy bereshith. Ez azt jelenti, hogy ‘kezdetben’, és ez a Tóra első szava. Én magam azért indítottam ezzel az egészet itt és most, mert több okból is ez a meccs volt az új kezdet. 20 forduló után ugyanis elértük az egyensúlyi állapotot a Cityvel, azaz, mintha a nulláról indítottuk volna újra az egész bajnoki versenyfutást. Másrészt viszont a mai mérkőzésünk hordozta az összes 14/15-ös szezon kezdeti mérkőzéseinek minden jellemvonását: nem volt véletlen, hogy az én drága kollégám már a második mérkőzés után azt a címet adta a posztjának, hogy az ellentétes félidőzés, mint alakuló stílusjegy. Két, egymásnak gyökeresen ellentmondó félidőt láthattunk – akárcsak a Burnley és a Leicester ellen, augusztus első két meccsén.

A kettes szám pedig nem szűnik meg annyiban, amennyit felsoroltam a bevezetőben: a 20. forduló után volt az újraindulás (2+0=2), s 2 ellentétes félidőt láthattunk. Utaltunk a nyitófordulóra is, mint kezdetekre, ahol a City épp két góllal győzte le a jelenlegi ellenfelünket (Newcastle), míg mi is két góllal bizonyultunk jobbnak a Burnleynél. Most pedig lényegében két csapat küzd a bajnoki címért.

A kettes szám jelentése: a kettes a legegyszerűbb pár. bár egy ellentétet kifejező pár, az istent és az ördögöt, eget és a földet, a mennyet és a poklot, a jót és a rosszat, a fényt és a sötétséget, a fentet és a lentet, a múltat és a jövőt… a kettes jelzi a kétséget is.

Hát, azt hiszem, ma, amit láttunk a két félidőben, az bizony ég és föld, megjártuk a mennyet és a poklot, láttunk jót és rosszat, voltunk lent és fent, a meccs pedig egyszerre mutatja a múltat és a jövőt.

Ígérem, ezzel le is zártam a kabbalát, és áttérek a mérkőzésre, a látottakra, és az abból fakadó kérdésekre és kétségekre. Kezdve máris a legnyilvánvalóbbal, márminthogy mégis mi a picsa volt ez, amit az első felesben produkáltunk?! Hát jó egy élet, ha ez a Newcastle ma nem fatökűbb a fatökűek királyánál, úgy mennek 3 góllal a szünetben, mint a… mint a… mintaszar. José a harmadik perctől úgy ugrált a vonal mellett, mint aki mindjárt bemegy, és egyesével rúg alá minden egyes játékosának, méghozzá teljes joggal; ha nem vagyok még mindig ilyen ergya állapotban, valószínűleg én is ugyanúgy ugráltam volna a tv előtt. Ilyen rosszul utoljára tényleg valahol a kezdetekben láttuk játszani a csapatot, egy-egy félidőn át a Burnley és a Leszter ellen. Rémisztő volt látni, hogy a csapat csapatként és egyénenként is egy erejevesztett nejlonszatyor hatékonyságával védekezik és támad. Nem véletlen, hogy a whoscored-on a meccs legjobbra nem tőlünk, hanem a vonalkódosok közül Cabella lett (mi a mezszáma? 20 – abbahagyom, ígérem). Ami azért vicc, mert ezt még Monoki is eltalálta, önmagában a francia nem számít egy jó igazolásnak a szezonban, gólja még nincs, s asszisztból is mindössze 1 áll a neve mellett, mindez pedig 10+9 meccsen, elég szegényes. Ma viszont úgy hasított át a Chelsean, mint a fényvillám, és szívatta halálra a Matics-Azpi-Terry triót, ami mondjuk nemes egyszerűséggel úgy, hogy nem egy megszokott dolog. A spanyol talán már megsérülhetett bemelegítéskor, vagy a mérkőzés elején, mire a 35. percre eljutott oda, hogy le kelljen cserélni, de ilyen rosszul én még nem láttam játszani Ápilikvetát, vagy legalábbis nagyon berúghattam akkor, mert nem emlékszem. Konkrétan 5 szerelési kísérletéből 1 sikerült, míg a 78-as passz-százalék önmagában is sovány egy védőtől, de ha azt nézem, hogy az előrefelé irányuló passzainak kevesebb, mint fele ment emberhez (7/3)… szerintem szégyenében sérült meg.

De ami talán még jobban meglepett, az Terry. Oké, tudjuk, hogy nem fiatal már, és nem mindig olyan, mint régen, de azért

alapvetően gyorsasági hátrányait jól kompenzálja rutinjával, José óta pedig ismét klasszis szinten tolja, mégha vannak is szar meccsei itt-ott. Ma viszont Cabella őt is úgy kerülgette, mint valami bóját, John meg néha úgy menekült előle, mintha maga a megtestesül klinikai halál jönne szemben a labdával. Régen láttam őt ennyire tehetetlennek, verhető védőnek.

A Newcastle az első félidőben nagyon jól csinálta, amit kitalált hát izé, Carver, vagy valaki, egy magasra tolt védekezéssel, sok futással és agresszív labdaszerzési letámadással. Nagyon szűk sávba próbálták szorítani a játékot, a labdaszerzés után pedig – többnyire a jobb oldalon – gyorsan a kapu felé törni, majd lövéssel zárni az akciót. Egy dologgal nem számoltak, az pedig a picit sérült Courtois helyén beugró Cech rendkívüli formája. Aki, bár kirúgni még mindig nem tud, valószínűleg azóta már piás, ha a meccs után tényleg fizetett neki mindenki egy kört, ahogy az illik.

A meccs fordulópontja szerintem (így utólag, a teljes meccset tekintve) a 35. percben volt. A főszereplők közül csak egyedül Sissokot nem említettük még, ő küldte kapura ugyanis a Newcastle addigi legjobb próbálkozását, ami a rövid keresztlécen csattant. Ez az a perc, mikor Ápi megsérül, ez az a helyzet, mikor már Cech sem tudott védeni, de egyben ez az a helyzet, ami a barcodes legnagyobbja, és kimaradt. Kb ez volt az a pont, ahol megrázta magát a Chelsea, s ahonnan kezdve egyre jobban játszott, s folyamatosan javulva vonta teljes kontroll alá a meccset. Figyelem, nem azt mondom, hogy ezután valahol is jól játszottunk, mert attól az egész meccsen nagyon messze voltunk.

Mert addig támadásban sem voltunk képesek semmire, még egy értelmes passzt sem csináltunk meg az ellenfél térfelén, Oscar, Ázár, Costa és Willian egymást múlták alul, Fabregas szimplán észrevehetetlen volt, konkrét emberhátrány. Aztán Lamps8 jegyezte meg pont, hogy Monoki annyit emlegeti, hogy nem tudunk támadni (jegyezzük meg, nem minden ok nélkül – a szerk), hogy mindjárt lövünk egyet. S lőn. Nem az első valamire való támadásunkból, mert Costa addigra már elszórakozott vagy két ziccert meg egy helyzetet, Oscar már Krul kezébe ívelt, Willi meg legalább két kontrát baszott el, Hazard meg, mint aki átült egy angol kocsiba, addig csak kereste a kormányt, hogy azon az oldalon hogyan is kell vezetni. Viszont nagyon lényeges, hogy Sissoko kapufája, és Ápi cseréje után nem megzuhantunk, bár az legalább egyébként sem jellemző ránk, de szinte egyből gólt vertünk, külön nevezett olvasónk kedvéért Oscar.

Kellett hozzá Willi (22-es) remek észrevétele és Iva (2-es) remek beindulása (meg a ‘castle védelem bealvása, és tegyük hozzá, az is, hogy a bíró nem fújta vissza a gyorsba elvégzett szögletet), de a gól az gól, mi pedig lélektanilag nagyon fontos pillanatban szereztük meg a vezetőt.

A mérkőzés itt még nem dőlt el, és José látványosan nem csinált semmit a szünetben, ez pedig legfőképp értendő arra, hogy ha már az első félidőre kivette a játékból Ázárt, aki tavaly mesterhármast ért el ezen az összecsapáson, meg amúgy is az elmúlt meccseink legjobbja volt, határozottan eltökélt szándéka volt, hogy ez így is maradjon. De, hogy ennek is legyen haszonélvezője, legalább Csabánk örült, hogy a jó öreg Willi idézem ” egy hangyafasznyit se ér a jobbra tolom, majd lesz valami cseleivel….”. Viszont, a vonalkódosok hála az égnek úgy jöttek ki a második játékrészre, hogy ha már 1-0, akkor minimalizáljuk a veszteséget, írjuk le, és húzzunk innen mielőbb. Támadásvezetéseiket innentől lényegében feladták, és jóval mélyebben szállták meg saját térfelüket. Ami már csak azért sem hátrány, mert mondjuk Luis sem szállt be jobb teljesítménnyel, mint sérült társa. Aztán, hogy ne menjünk el szó nélkül mellette, egy véleményes kezezésért ismét megúszott soros ellenfelünk egy tizenegyest, hogy hullana rá az égi áldás az aktuális játékvezetőre. De amíg mi épp azon lamentáltunk, hogy akkor most így száztizenhetedjére miért is nem kaptunk büntetőt, meg azon, hogy akkor Williannak vannak-e tökei, a csapat végre elővette önmagát, Diegoal pedig saját magát a góllövő tábla élére, csapatát meg kettő-nullás vezetésbe lőtte. Kicsit olyan gól volt ez megint, hogy hirtelen elfelejtesz mindent, ami addig történt, és már azért szorítasz, hogy akkor innentől legyen vagy 6-0, Oscar pedig választ adott arra, hogy átvéve Ázártól a vezérszerepet, a gól után gólpasszal jelezte, hogy rettentőrémes formában is azért van pályán a helye, mert abból simán kijöhet egy gól-gólpassz. Ha volt is kérdés még a meccsen, ez a találat végleg lezárta, már csak a másik meccsre kellett figyelni, ahol ekkortájt még tartotta a neverton az X-et.

Újabb gólok helyett mi viszont inkább azzal szórakoztattuk magunkat, vagy a srácok bennünket, hogy megpróbáltak kiállíttatni valakit a Newcastleből – ketten is érdemmel indultak a címért, de Dummet és Williamson is megúszta végül 1-1 sárgával, no meg a másik heppünk az lett ma, hogy képesek vagyunk-e valami lesrekord összehozására. Hétszer(!) sikerült végül, mégha ebből kettőt (hányat mást nem?) a bírói kar tévesen húzott be, akkor is. És hát meg kell említeni, hogy a biztos vezetésünk biztos tudatában Ázár – végre a saját oldalán, hozott egy jó futást, csinált pár remek cselt, majd a következő mozdulatával lefestette a Chelsea játékának teljes ma délutáni esszenciáját, mikoris mindezek után a befelé induló Luist tarkón rúgta a beadással.

José borzolta még az idegeket azzal, hogy Oscart Ramiresre cserélte, a csapat bosszúból simán beszedett két elkerülhetően fölösleges sárgát, a City közben vezetett, Ázár pedig addig cselezte magát, amíg egyszercsak bemutatkozott a párhuzamos mészcsík alapvonal néven. A másik oldalon Willian vette elő a régi-Chelsea nagy fegyverét, mikor komoly helyzetből, 2-3 passzal sikerült eljutni Cech-ig, de addigra legalább már Naismith révén egalizált az Everton. Costa is duplázhatott volna, ha nem a legegyszerűbb részét tolja el a dolgoknak, cserébe José jól le is kapta a pályáról.

És akkor ezzel vége is lett mindennek, mi győztünk, a City ikszelt, helyre állt a világ rendje, s ha a veretlen szezonnak már nincs is, a rajt-cél győzelemnek továbbra is van esélye. A meccs utáni interjúban José kiemelte, hogy durcizik az FA-re, és inkább akkor most visszabüntet azzal, hogy Holland fog nyilatkozni. Én meg ezzel zárom akkor most: