Az óra lepereg

Ahogy egy rég eldőlt kosármeccsen hagyják leperegni az órát az utolsó másodpercekben, úgy engedjük el mi is nemsoká ezt a szezont. Levezető kocogás, pár pacsi, aztán mindenki leöblítheti szépen, de úgy, hogy utóíze se nagyon legyen. Téma, gondolkozni- és siránkozni való persze még van, no meg perverz módon akár azt is ki lehet használni, hogy – remélhetőleg – jó időre ez lesz az utolsó tét nélküli tétmeccse a csapatnak. Szezonzáró beharang alább.

A sors furcsa fintoraként afféle görbe tükröt tart elénk az élet az utolsó játéknapon: ha léteznek ellentétes „karrierívek”, akkor azt a Chelsea és a Leicester görbéje illusztrálja a legtökéletesebben. A mieink tavaly rajt-cél győzelmet aratva magabiztosan húzták be a bajnoki címet, a legfontosabb mutatókban elsők vagy éllovasok voltunk, az idény álomcsapatának felét is mi adtuk. Ez idő alatt az újonc Rókák egy jó rajt után tökéletesen és érthetetlenül összeomlottak, majd ugyanígy fel is támadtak, utóbbi műveletsorra pedig szükségük is volt a bennmaradáshoz. Idén – címvédőként – részünkről jött a máig feldolgozhatatlan vesszőfutás, az alapcsapat tagjainak totális megzuhanásával és sor fájdalmas vereséggel. Címvédőként a felsőházi tagságért is teperni kell(ett), 2016-ra alig maradt érdemi remény egy kupahelyezés megcsípésében, szép lassan megszűntek az érdemi elvárások, a láng pedig kihunyt. Eközben a kiesőhelyek valamelyikére predesztinált Leicester a second season syndrome helyett véghezvitte a 21. század focijának legnagyobb csodáját és bajnok lett egy lesajnált edzővel, valamint egy olyan kerettel, amelynek tagjairól még most is csak némi belemagyarázás után állítja a döntő többség, hogy tud annyit, amennyit idén mutatott.

Az idei Leicester pont olyan dolgok miatt volt imádnivaló és feltétlen elismerésre érdemes, ami a mi csapatunkból kiveszett: egymásért küzdés, alázat, megújulási képesség, töretlen hit. Őszinte mosollyal örültek a góloknak, mindenki elvégezte a rá kiszabott munkát, nem csüggedtek sem ember-, sem pedig kétgólos hátrányban. Ha a helyzet megkívánta, birokra mentek az ellenféllel a középpályán, ha kellett, szétfutották a másik csapat védelmét, ha pedig arra volt szükség, vállt vállnak vetve őrizték az egynullát. Nem így indult, sokáig álmodni se mertek volna ilyesmiről, de nem adták alább. Emlékszem, négy évvel ezelőtt egy szintén joviális olasz fickó a mieinkből is kihozott valami hasonlót…

Az óra lepergetése amúgy könnyen lehet, hogy nem csak a csapatra igaz, hanem a Kapitányra is. Hónapok óta megy a huzavona, ugyanakkor a kommunikáció nem jut túl a rébuszokon és a kétértelmű metakommunikációs jeleken. A szurkoló bízik és remél, de Terry maradása mellett jelenleg nincs ennél több a mérleg ezen serpenyőjében. Nyilván nem ugyanazt diktálja a szív és az ész, de részemről vállaltan dominánsak a megtartása melletti érvek. A védekezésünk akár egyénekre lebontva, akár komplett egészében nézve merő káosz volt, rengeteg olyan bántó hibával, amik pontokba és továbbjutásokba kerültek: könnyű tehát elengedni bármelyik „felelős” kezét. Terry ugyanakkor vezér és szimbólum. Az utolsó itt maradt klubikon. Egy olyan játékos, aki képes hatni nem csak a társaira, de a szurkolókra is – márpedig utóbbiaknak fontos, hogy a futballistákhoz is kötődjenek, ne csak a címerhez. A Kapitány nélkül pedig igenis kiüresedne a Chelsea valamilyen szinten, ami igen komoly kockázatokat rejt egy ilyen lélektelen idény után.

Persze föl vagyok már készülve lélekben a legrosszabbra is. Sőt, valahol tán sorsszerű is lenne, hogy a klubtörténet legsikeresebb és egyik legfontosabb futballistája így búcsúzzon. A három európai kupadöntőnkből az elsőn negatív hős lett a sorsdöntő büntető elvétésével, a másik kettőn pedig ott sem lehetett (előbbit csak magának, utóbbit egy sérülésnek köszönhetően). Az ostoba piros lap most is megvolt (ráadásul a fölösleges, önsorsrontó fajta), így nem kizárt, hogy a földhöz vágott karszalagja lesz az utolsó momentuma Kékben. Amíg azonban nem válik véglegessé a távozása, reménykedjünk abban, hogy dűlőre jutnak a felek és elodázható egy évvel a búcsú.

Sajnos vagy nem sajnos, de a Chelsea helyett a Leicesterrel csúcsra felérő Ranieri és csapata, valamint Terry ügye is érdekesebb téma a csapatunknál. A játékosok zömének gondolatai már tényleg az Eb-n/Copán, a sérülés elkerülésén, az átigazolási álmokon és ajánlatokon, valamint a nyaralás tervezésén járnak. Minden bizonnyal vendégeink sincsenek ezzel másképp, nekik ráadásul új a tétnélküli meccseléssel járó bizsergés. Ha nagyon komolyan akarjuk venni magunkat, akkor persze ráfeszülhetünk a 9. hely megtartására (egy ponttal és lényegesen rosszabb gólkülönbséggel ott van még mögöttünk a West Ham-et fogadó Stoke), de nyilván ez nem fog különösebben feszélyezni senkit: nem lesz ettől se több, se kevesebb ifi a pályán és csak emiatt nem fogunk akkor se fékevesztett rohamozásba fogni, ha ég majd a ház.

Címvédőként tehát a 9-10. helyek valamelyike lesz a jussunk, ami hatalmas égés, bár ezt már felfogtuk és kitárgyaltuk jó párszor. Ennél is nagyobb blama a hazai szereplésünk: idegenben összehoztunk 26 pontot (7-5-7), ami erős közepes, viszont a messzeföldön bevehetetlen erőd hírében álló Stamford Bridge-en pályára pakolt 23 egység (5-8-5) valami elképesztően kriminális. A liga négy leggyengébb csapatán kívül csak az Arsenalt gyűrtük le, miközben sikerült kikapni olyan kutyaütőktől is, mint a Palace vagy a Bournemouth. A szégyent feledtetni nem tudjuk délután, valamit kozmetikázni (legalább az idegenben hozott 26 pontot összekaparni) azonban még van mód. Gondolom a közönség se lenne hálátlan, ha három hónap után ismét győzni látná a csapatát…

A legvégére két érdekesség: tavaly az első, idén az utolsó hazai meccsünket vívjuk a Rókák ellen; valamint Mourinho után Hiddink is egy Leicester elleni meccsen ül utoljára a kispadunkon. Továbbra is Blue Is The Colour!