Arany, ami fénylik?

Mivel az első forduló épp a nyaralásom akarta kettévágni, én pedig azt nem hagyom, még a Chelseanek sem, ezért úgy ültem le megnézni a meccset, hogy tudtam a kezdőt, az eredményt, amit persze amúgy is nehéz elkerülni, de hát mindig igyekszik az ember – én most ezt a sokszor fölösleges erőfeszítést kihagytam, mégiscsak érdekelt a dolog.

Az elmúlt időben némileg kiestem a Chelsea-körüli dolgok közvetlen vérkeringéséből, először a meló, majd a nyaralás miatt. Nem tudom, beszéltem-e már róla, számomra a nyaralás az pihenést jelent, a pihenés pedig legfőképp azt, hogy a laptopot és a telefont jó erősen bezárjuk a szálloda széfjébe, aztán ki sem vesszük onnan, amíg nem kényszerülünk távozni a jól megérdemelt, de rendszerint roppant gyorsan eltelő, mégis kiváló nyaralás helyszínéről.

Ezt, ezeket talán megérti, aki hasonló cipőben jár-kel, és a munkája miatt avagy során némileg az alteregóm, ami a mai világban nem nehéz, pláne nem egyedülálló: az irodám nagyjából az ország tetszőleges pontján – vagy akár igény esetén, alkalmanként nemzetközi vizeken – egy laptopból, internetkapcsolatból és egy mobiltelefonból áll. Ennél fogva lényegében napi átlag 8-9 órát telefonálok, ha pedig véletlen valami bármilyen októl vezérelve át kellene mennem egy retinaszkennelésen, akkor tuti, hogy az Outlook képernyőjét látná benne a szerencsétlen számítógép. Namármostan ha valaki ezt úgy nagyjából az év 350 napján csinálja, akkor annak jó eséllyel ugyanezt jelenti a nyaralás-kikapcsolódás-pihenés, de legalábbis félig. Néha erős a kísértés, hogy megnézzem Mongólia kecskepásztorainak életét közvetlen közelről, de mindig rájövök gyorsan, hogy én azt a klímát azért annyira nem komálom.

Én a passzív pihenős vagyok, a boldogságomhoz nem kell kifejezetten sok minden: tengerpart, 40-42 fok Celsius, egy hideg sör, és egy csinos kis popsi. No nem vagyok azért akkora tanulatlan paraszt, hogy ha már kijutok meseországba, akkor ne jusson idő másra, de tartom magam ahhoz, ahogy a német mondja: nur 5 Minuten Kultur… cserébe jókat röhögök az egyéb turistákon, akik néha még ki is borítanak, bár a nyaralllás alatt ritkán ragadtatom el magam annyira, hogy efféle értelmetlen jómadarak elrontsák a kedvem. Én _élvezem_ azt, hogy egy hideg sörrel a kezemben kint ülök a tenger partján, csak nézem azt a csodát, és hallgatom a morajlását. Kikapcsol, megnyugtat, gyönyörködtet – minden érzékszervemnek remekséges. Aztán szétnézek, és azt látom, hogy körülöttem a mindenkik nem képesek élvezni ezt a csodát, bele vannak bújva a elektronikájukba, a tenger maga kb addig érdekli őket, hogy lehessen nyomni egy kétes minőségű szelfit, hogy no lám, itt vagyok, de amúgy meg jól le van szarva az egész, keressünk gyorsan egy klimatizált helységet, aztán hűtsük a picsánkat széjjel, miközben megy a candy crush saga. Sosem értettem, az ilyen minek megy a tengerhez, ezért teljességgel fölösleges.

Node persze ez legyen az ő bajuk, nem az enyém, míg mások már úgy választanak szállodát, hogy van-e wifi, és milyen, számomra ez érdektelen, sőt, az a jó, ha nincs, ez még azt is megéri, hogy lemaradok a nyitófordulóról.

Most, hogy hazajöttem (mert muszáj volt), olvasgattam az elmúlt napok eseményeit, és már a meccset is láttam, egyedül a hatszázegynehány kommenten nem rágtam még át magam, de a lényeg, hogy most már némiképp nehéz időrendi sorrendbe állítani, mit és mikor éreztem, gondoltam, de azért igyekszem némi kronológiai rendet varázsolni a mindenfelé szerte heverő gondolatok mezején.

Kezdem máris azzal, hogy hiába volt várható, hiába körvonalazódott a pre-season meccsek folyamán is, hiába reméltük többen titkon, hogy nem így lesz, hiába vártuk némileg joggal, hogy azért van ismét uszkve 12 hónapon belül harmadik edző a csapat élén, mert ki kellene javítani a tavalyi csorbát, Conte első, hivatalos, éles Chelsea meccsén 1, azaz egy helyen változtatott azon a kezdő tizenegyen, amit José épített fel, csinált belőle bajnokot, majd foszlott semmivé hirtelen a keze alatt. Nehéz lenne takargatnom, hogy ez nem kevéssé múlta alul a várakozásaimat, főképp a tökös Conte, a változást hozó új edző (ha már erre adtuk a fejünket, ugye), a fiatalokkal bátran számoló Conte hamis illúziójával. Ezt még több meglepettségemben felrángatott szemöldökkel kísértem el, mikor olvastam, hogy lényegében az összes valamire való fiatalunkat kölcsönbe vágtuk, egy-két esetben pedig nem kevésbé meglepő a célállomás sem. Persze ez némileg álságos túlzás, és nem szeretek az „én megmondtam” szerepben tetszelegni (na jó, már hogy a faszba ne szeretnék), de ez speciel nyilvánvaló volt Mou kipicsázásával, bár ilyen mértékű kiszavazásra még én sem gondoltam. Lényegében az egyszem Ruben maradt itt nekünk mutatóba, legalábbis még, legalábbis mivel maradtak más, senior játékosok, azt sem igen látom, hogy „hova” maradt itt. A másik egyszem, az az Aina, akire viszont jelen állás szerint még akár a kezdő is várhat, imígyen feljebb lépve a ranglétrán. Az egyelőre még itt lévő Chalobah-t nem említem, ha kap 100 percnyi játékidőt a szezonban, már sokat mondtam.

Aztán elkezdődött a meccs, és a kezdő után eleve hitehagyott énmagamban felsejlettek az elmúlt, eltemetett szezon legrosszabb emlékképei. Visszahúzódó, labdát csak nyomozó Chelsea, idegenben, a Stamfordon az ellenfél térfelén 10 játékossal labdázó WHU… Nietzsche írta azt, hogy ha sokáig nézel a mélybe, akkor a mélység is visszanéz beléd; hát, találó, mit mondjak. Aztán Cahill révén jön a begyakorolt figura: rossz helyen, buta szabálytalansággal eladott szabadrúgás Bilicséknek. Ismétcsak egy Nietzsche idézet ugrik elő a semmiből: Másokkal tartasz? Vagy az élen haladsz? Vagy a magad útját járod? Az embernek tudnia kell, mit akar, és egyáltalán, hogy akar…

És mi akartunk? Hát, a folytatást most mondjam? A szerb tank már nem tank, ledobta lánctalpait, most már csak selyemhernyótalpas szamuráj, a Chelsea 10 emberrel védekezik, és képtelen végigvinni egy kontrát. Úgy tűnik, mára a derék Friedrich jó cimboránk lesz, ismétcsak tőle: aki vagyok, szomorúan köszönti azt, aki lehetnék. Az első 10 percben annyit nincs nálunk a labda, hogy láthassuk: mit akar játszani a Chelsea, és azt milyen felállásban. Egyszerre csak a Powerwolf sorai ugranak be: dead boys don’t cry…

https://www.youtube.com/watch?v=WyNV_4z1ZMM

Aztán, mielőtt végleg elsüllyednénk a tavalyi szezon nihiljének dermesztő sötétségében, kellemes és üdítő változás kerül látóterünk mezejébe: egy felpaprikázott, hajtós, küzdős Chelsea, ami egy egggészen szürreális pillanatban csúcsosodik ki: a hazaiak addigi legnagyobb helyzetét egy tetszetős akció után Ivanovics kissé ugyan erőtlen, de remekül helyezett balos lövése jelenti. A második tíz percre teljesen megfordul a meccs képe, feléled a tűz, és nem csak a pályán, végre, óvatosan, de a szurkolóban is, bennem is. Addigra megtudjuk azt is, hogy a bíró egy pöcs, Kanté sárgáját a WHU kb 3x nem kapja meg, az új szabályok pedig láthatóan csak a Chelseare vontakoznak: Costa megkapja a szövegelésért a sárgát, Caroll viszont labdafogásért nem. Ja, és ha már Costa sárgája: az büntető volt. Lehet-e tragikus egy szamár, amiért elpusztul terhe alatt, amit sem hordani, sem letenni nem tud? (F.N.)

A Chelsea azonban végre játssza a focit, és nem köhögi. Ami pedig talán még fontosabb: a csapat csapat, ráadásként egy masszív gárda benyomását kelti. Olyan régen láttunk már ilyet, hogy el is felejtettük, milyen (jó) az. Az első percek ellenére fél óra elteltével simázódni látszik a meccs képe, a komoly helyzetek elmaradnak, de már bátorsággal mondja ki a Chelsea szurkoló: itt győzni kell – pedig a WestHam ellen a meccs előtt szerintem sokan aláírták volna az ikszet is. A vendégek játékából nagyon hiányzott az ász, Payet, hát, mondjuk főleg azért, mert így nem nagyon volt játékuk. Velünk pedig együtt küzdött mindenki, Conte, de még Abramovics is együtt rúgta a szintetikus szövetgolyót Hazarddal. A hit nem mozdít el hegyeket, éppenséggel hegyeket helyez oda is, ahol nincsenek (F.N.).

Azt ugyan felelőtlenség lenne leírni, hogy a félidő végére szétdomináltuk a meccset, mindezzel együtt azért azt bátran mondhatjuk, hogy az első percek előző szezonra hajazó, gyomorsav-túltengést okozni próbáló mozzanatai után a Chelsea volt az, amelyik csapat akarata érvényesült a pályán. Ez pedig egy igen hasznos lételem a győzelemhez, mégha nem is elégséges vagy akár szükséges feltétele annak. A második félidőben viszont már a spori sem úszhatta meg, és az első perc végén kénytelen-kelletlen a tizenegyes pontra mutatott, Costa éles szögből leadott lövése után, amit Adrian még kiütött, a labda a tizenhatoson belülre törő (még az előszezoni meccsekhez képest is jóval támadóbb felfogásban játszó) Azpilicueta elé került, Antonio pedig végre bevehette a lompost, miután felborította. Hazard pedig az előző szezon vége óta, mintegy varázsütésre, de bánja a f*sz, valahonnan földöntúli erőt és önbizalmat szerzett, és a szezonzáráskor, valamint az EB-n is kamatoztatott régi-új skilljét, elemi erővel baszta be a büntetőt, ezzel együtt saját maga, és a Chelsea szezonbéli első gólját a léc alá. Bravó!

Aztán viszont hiába is játszottunk jobban, komoly veszélyt nem jelentettünk a WHU kapujára – ahogy az pedig lenni szokott ilyenkor, a vendégek kb törvényszerűen az első kapura lövésből egyenlítettek. Az egész onnan indult, hogy Ápi jónak vélte, ha lerúgja Caroll fejét, pedig jó magasra nőtt – hiába nem volt kontakt, ezt be kell fújni. Payet ezt ugyan szögletre cserélte, de jól mutatja a Chelsea sebezhetőségét, hogy egy nyamvadék szöglet után képtelenek vagyunk felszabadítani. Alig van jól fejelő játékos a keretben, és bár ezt a gólt nehéz lenne Tibó számlájára írni, mivel tele vagyunk alacsony, fejjátékban nem erős focistával, TC-re jóval nagyobb szerep hárul az ilyen eseteknél, hiszen az először beívelt labda elég közel jött a kapuhoz, hogy arra a kapus kimozduljon, Kürtő viszont inkább a vonalat őrizte. Pontrúgásokból továbbra is hasznavehetetlen a keret, elöl s hátul is.

Az utolsó negyed órára tehát egállal fordultunk, valahogyan pedig fel kellett pörgetni a dolgokat. Conte jól vette észre, hogy hiába vagyunk jók a szélen, Willian és Hazard által, ha ebből kevés helyzetet tudunk kialakítani. Így érkezett előbb Pedro, akinek direktebb a játéka a brazilénál, majd pedig jött Moses és Batshuayi, ami nem annyira meglepő húzás, az már inkább, hogy nem Costa és Matics helyére, hanem az addigi talán két legjobbunk, Oscar és Ázár cseréjeként, amikor 5+ percünk volt vissza. De. Conte cseréi bejöttek, pedig 19-re lapot húzni, Fabregast ilyen helyzetben nem pályára dobni. Misi lefejelt labdáján tolt kettőt Costa, aztán 17-ről felrobbantotta a stadiont. Idén talán a harmadik igazolásunknak is mondhatjuk őt, ha valóban igazak azok a pletykák, hogy vitték volna, és ő sem tiltakozott volna kifejezetten ez ellen, mindenképpen fegyvertény, hogy itt tudtuk tartani, Contét ahogy elnéztem, legszívesebben ágyba is vitte volna egyből, de legalábbis egy csókot biztos lenyom neki, ha közelebb van hozzá. A művészet nem az, hogy meg tudunk-e rendezni egy ünnepet, hanem, hogy találunk-e olyanokat, akik örülnek neki (F.N.)

Egyikőjükről sem mondható el, hogy ez volt élete meccse, de felettéb biztató volt látni Ázár, Costa, Oscar (akik talán a meccs legjobbjai voltak), de Brana, Kanté, Matics, vagy akár Ápi teljesítményét is. És persze azt is, hogy a teher ellenére, a meccs képe alapján nehezebben, mint kellett volna, de hoztuk az első meccset, ami egyben egy londoni rangadó is, valamint hazai győzelem, és ez rendkívül fontos lélektani diadal a 3 pont mellett. Lényegében az X sem lett volna rossz eredmény, de egy ilyen meccset behúzni, az olyan, mint egy fáradt este után egy erős feketével felütött energiaital. Edzőnek, tulajnak, játékosnak, szurkolónak egyaránt kellemes pezsgés.

De arany-e, ami fénylik, hogy visszanyúljak a címadó örökbecsű igazsághoz? Nyilván nem cserélhettük le az egész keretet, de a riválisokhoz, Pep City-jéhez, vagy Mou Unitedéhez képest mi hajtottuk végre a legkevesebb változtatást az előző szezonban nem várt eredményt hozó kereten. Viszont ha egyszer meghoztuk a döntést, a legjobb ellenérv előtt is be kell zárni a fület: ez az erős karakter jele. Tehát az ostobaság alkalmi akarása (F.N.).