Ami a bajnokot bajnokká teszi 4.

A bajnoki címünket sok mindennek köszönhetjük, ki-ki vérmérséklete és ízlése szerint oszthatja szét a százalékokat menedzser, játékosok, egyéni teljesítmények, szerencsefaktor és a többiek balfaszsága között. Egy biztos: az ösztönös zsenik születnek, a bajnokokat viszont belőlük csinálják.

Ez lesz az a poszt, amit már régóta vártatok, mert arról a játékosról fog szólni, aki a jelen keretből a leginkább képes valami földöntúli képességgel irgalmatlan módon arra, hogy a közvetlenül a futballpályán nyújtott teljesítményével előhozza belőlem azt az állatot, amit ideális esetben maximum egy hordó sör és megannyi pálinka képes. Kétségkívül meglévő futballügyetlensége mellett ugyanis az is vitathatatlan, hogy tevékeny részese volt bajnoki címünknek: Ramires, az én keresztem.

Egyszer valaki azt mondta, hogy nincs olyan, hogy jövő, csak a múlt ismétli önmagát, újra és újra. Nyugi, most nem megyünk bele semmi komoly filozófiai síkon való magyarázatkeresésbe – arra még van egy egész nyarunk (háhá) – így nem célom ezen állítás igazságtartalmának okfejtése. Viszont, egyetértünk vele vagy sem, nehéz azt mondani, hogy ne lenne benne valahol legalább egy mélyen megbúvó valóság. Az azonban kétségkívül igaz, ebben bizonyos vagyok, hogy – mint korábban azt már nem egyszer érintettük – a szurkoló (s így a szurkolás) merőben érzelemalapú, meg sem próbál – legfeljebb helyeként – objektív lenni, így azonban viszonylag lehetetlen objektív, mindenki számára egyenlő mércét felállítani, és éppen ezért kettős, hármas, vagy akár még többes kategória-rendszert használunk a keret játékosainak értékelésére. Mindannyiunk számára van jobb esetben egy, de akár több olyan kerettag, akit egyszerűen képtelenek vagyunk a többiekkel együtt kezelni. Ez a jelenség a való életben sem idegen, az ismerősök, a munkatársak, évfolyamtársak közt is bizton találunk olyat, akit egyszerűen a megfelelő halmazon kívülinek érzünk, így aztán outsiderként – nincs rá jobb szó – szidjuk, mint a bokrot, kritizáljuk, kiemeljük a hibáit, meg igazából szeretnénk jól megütni is, ha alkalom lenne rá, és bár igyekszünk logikus érvek mentén felépíteni korholó témázgatásunkat, ezért senki nem képes nem egyetérteni azokkal, viszont mégis visszatetszést vált ki hevességünk, és a dolog állandósága.

Valami ilyesmiről van szó a kettőnk, az én és Ramires viszonylatában is. Nem indítottunk jól, ő is azok közül volt, akikre már érkezésük előtt haragudtam, leigazolásától viszolyogtam, már önmagában két olyan ok miatt is, amiről persze ő tehet legkevésbé: egyre inkább falba vertem a fejem a keret reménytelen brazilosítása miatt, így már ugye 1/1, hogy szerencsétlen, hát ugye brazil, vesztett nálam, de ráadásul még valahogy mi a braziloknak is a rossz végét céloztuk meg anno, nem labdazsonglőröket igazoltunk a labdazsonglőrök hazájából, pedig akkor még igény is lett volna rá, hanem igyekeztünk védőket és védekező játékosokat igazolni, egy olyan országból, ahol ez kevésbé volt divat a történelem során mindig is – szóval igen, rosszul indítottunk, de ez legkevésbé sem Nacsimento hibája – ellenben ezért kétszer olyan jól kellett teljesíteni, hogy hozzon legalább egy nullát.

Persze Ramires nem is igazán igyekezett elérni nálam a nullát sem. Kapta is az ívet ezért, úgy, ahogy nem szégyelltem. Aztán Robbie alatt, ahogy sok minden átváltott egy igazán lelkes dologgá a pályán, és bennem is, kezdtem megbékélni az egyre stabilabban jól teljesítő brazillal, az a bizonyos BL gólja pedig kibékített bennünket. Keblemre öleltem, nyilvánosan és őszintén, aztán, vártam, mi jön.

Szerencsétlenségére Rafa jött, én meg távol maradtam, és csak José újbóli eljövetele hozott vissza a Chelsea közvetlen vérkeringésébe. Akkor viszont azt kellett látnom, hogy nincs jövő, csak a múlt ismétli önmagát – Ramires visszatért a leigazolásakori semmihez, ami a játékát illeti, én pedig kezdtem elveszíteni a türelmemet vele szemben ismét. Mou első szezonjában ráadásul indokolatlanul sok játékpercet kapott – a keret hatodik legtöbbet foglalkoztatott játékosa volt, ez viszont leginkább annak szólt, hogy volt egy olyan skillje, ami annak a csapatnak ritkaságszámba menő tulajdonsága volt, és nem is nagyon volt helyettese ebben a tekintetben: a korosodó játékosok miatt lassú, lomha és ezért sokszor statikus játékunkba ő volt az egyetlen, aki képes volt lendületet vinni. Sajnálatos módon azonban a sebességén kívül sok hasznát nem vettük, a BL+PL kombóban 3436 játékperc alatt 3 gól és 3 gólpassz került a neve mellé, ez pedig nem sok, cserébe igen kevés, és akkor még finom voltam.

Ezt pedig mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ebben a szezonban ezt a teljesítményt kevesebb, mint feleannyi játékidő alatt tudta megugrani (1416p – 3g4a). A tény az, ami mellett nem lehet elmenni, hogy az összkép így is halovány, mert a teljesítménye többször elkeserítő, mint nem, de, ismétlem: de, nem mehetünk el amellett, hogy lényeges szerepet játszott a bajnoki cím megszerzésében.

Védekezésben szinte minden mutatóban elmarad a hasonló pozícióban játszó társak mögött

Passz-százaléka messze a csapat átlaga alatt. A rendszeresen játszók közül rajta kívül csak Costa van 80% alatt.

No igen, és a lövési pontosság. Itt viszonyítási pontnak, referenciaértéknek még odatettem Costát és JT mutatóit is. Háátttt..

És akkor a total performance skvakáék mérései alapján. 

Sokat gondolkodtam azon, vajon mi is az a faktor, ami nálam is úgy kibassza a biztosítékot, hogy a holdig is elordítanék legszívesebben: arra kellett jutnom, hogy amikor a „többiek” (random bármelyik másik player) munkássága hagy kívánnivalót maga után, akkor az többnyire nem látványos. Már értem ez alatt, hogy inkább merül ki abban, hogy árnyékharcost játszik futballista helyett, vagy mondjuk centikkel, de rendre mellé lő. Ramires ezzel szemben véres komolysággal, eszméletlen látványosan teszi mindezt, és ez az, amitől minden jóérzésű futballszurkolót a sikítófrász gyötör. Lövései rendívül látványosan állnak föld körüli pályára, használaton kívüli, orosz műholdak nyomában, elfutásai hasonlóan látványos módon halnak el a védőfalban történő hasraesésben, pontatlan passzai pedig nem „kicsitmögé v kicsitelé” mennek, hanem vagy a végtelelen üres térbe, vagy pedig ellenfélhez. Mintha valamilyen külön passzióból dolgozna a látványos sikertelenségen.

Amellett pedig, hogy hibái beleégnek az ember retinájába, mint Dr Alban koncert egy árjagyűlésen, ami némileg előnye, az egyben ismétcsak a hátránya is: több pozícióban bevethető, amolyan Joker José paklijában, a középpálya legtöbb pontján kevés gondolkodás után bevethető, de nem ijed meg, ha jobbvédőben, vagy jobbszellőben találja magát, akkor sem (bezzeg én..). Ellenben nem is igazán jó egyikben sem. Egy igazi csupaszív fickó, aki nem áll le, bármi van, mint aki duracellt meg sportkukoricát reggelizik, ez a lendület viszont az esetek felében válik előnyére, míg a maradék 50%-ban csak a reménytelenséget növeli. És mégis: a Föld forog, Ramires pedig összességében a csapat hasznára van. Mert a 3 találat, 4 gólpassz önmagában sem rossz, ha mondjuk Matics a viszonyítási alap, vagy Willian. Viszont, ha nem is számtalan, de jópár olyan, közvetett eset kapcsolódik a nevéhez, amit statisztikailag nem lehet mérni: valahogy kiszerencsétlenkedik egy szögletet, amiből Fabrepass és Terry gólt hoz össze, húszból egyszer megeszi neki a bíró, és jó szabadrúgás-pozícióban befújja az esést, vagy akár a büntetőt. És hát megvan benne a brazil védekező játékosokra jellemző vonás (elég, ha csak Belletti, Alex, Luiz vagy Luis képét idézzük magunk elé), akik relatív kis százalékkal találnak kaput, ha viszont mégis, akkor ott borul a fa és a bábu is: bitang nagy gólokat tudnak lőni. Egy-egy ilyen gólért pedig hajlamos az ember megbocsátani 1-2 hét taknyoncsúszást és rontott passzt.

Minden futball-fogyatékossága ellenére még csak azt sem mondhatjuk el róla, hogy ő lenne a legesetlenebb futballista a top ligákban, de még szűkebb környezetünkben sem, elvégre láttunk már mi karón Kraucsot, és Demba Ba-ra is került már focimez, de azért Ramiresnek sem kell mégsem klubtagságit fizetnie ebben a nemes társaságban. A fő kérdés vele kapcsolatban az, hogy több problémát old-e meg a jelenléte, mint amennyit okoz és hosszas mérlegelés után azt mondhatom: szerintem a válasz ‘is’. Annyira azért nem kerékkötő, hogy ‘problémaként’ aposztrofálhassam a brazilt, viszont szerepe inkább áthidaló, mintsem megoldás bármire is. Viszont. Ahhoz, hogy bajnok lehess, meg kell válni Matáktól és Schürrléktől, miközben meg kell tartani Ramireseket. Az élet és a sors, lett légyen bármelyikről szó ezen esetekben, nem egyszer igazságtalan. A keretet viszont 11 és 11+ játékos adhatja, és a Real a legjobb példa arra, hogy a bajnok nem abból áll (aka galaktikusok), hogy van 2×11 csillagod az égről. Persze mindenki – pláne aki eljut erre a szintre – első akar lenni. Kevesen érik be a másodvonallal. De a bajnokcsapatba is kellenek vízhordók, kellenek cserék, kellenek láthatatlan csapatjátékosok, mert ők a kohézió, tőlük, velük tud működni az egész. Nem ritka, sőt, elcsépelt hasonlat a focicsapatra a ‘jól működő gépezet’. Ettől még áll: lehet neked 11 fényes motorod, ha nincs motorblokk, aki a helyén tartja az egészet, nincs tengely és erőátvitel, hogy a bitangnagy erőt hasznosítani is lehessen. És, nincs motorháztető, ami az egész fölé jótékony védőernyőként hajol. Ramires nem főalkatrész, és egy jó Chelseaben nem is lesz az többé. Ha nagyon gépesített analógia mentén akarok szerepet találni neki, ő a tengelykapcsoló.

Zenékről esett szó az előző poszt alatt, aminek hatására több, régen nem hallgatott zeneszám röppent be a playlistbe. Ramires kapcsán pedig nem tudok kiverni a fejemből egy ízig-vérig ’90-es évekbeli slágert, igen, Zenzobá’ most egy kis időutazásos kultúrsokkra hív benneteket, mert ez a szám volt az, amire ő már fincsi kis ifiként hullott szét és csábította el lányok százait, miközben ti meg még az óvodában sírtátok ki, hogy alma helyett inkább tűzoltó kocsi legyen a jeletek a nagycsoportban. Na jó, ide azért elférne egy szmájli, de megőrizve a komolyságot, azért sem teszem ki, mert posztban nem szmájlizunk, és kész. Azért érezzük kérem a megfelelő hangsúlyt és a mosolyt a száj sarkában gépelés közben, a’ idősebbek élvezzék ezt a kis múltidézést.

A refrént mintha csak a madárcsontú kenyai futóbolondról írták volna:

DO WHAT YOU WANT BUT THINK ABOUT THE OMEN
A VISION IN YOUR MIND WILL LEAD YOUR WAY (THE WAYS ARE MYSTIC)
GO WHERE YOU WANT BUT DON’T FORGET THE OMEN
A LIGHT AT YOUR SIDE WILL SHOW YOU WHERE (THE WAYS ARE MYSTIC)
DO WHAT YOU WANT BUT THINK ABOUT THE OMEN

Már vagy ezer karakter legépelésénél tartunk, és rá kellett jönnöm, ez a poszt már jóval kevésbé szakmai, mint a korábbiak, sokkalta inkább amolyan számadás Zé módra. Persze érett már ez, s mikor, ha most nem, a szezon lezárásaként. Már csak azért is, mert nem kizárt, hogy a következő dicsőséges szezont már nem feltétlen kezdi Chelsea mezben. Továbbra sem én leszek a zászlóvivője megtartásának, de el kell oszlatnom azt a téves kételyt, miszerint harakirit követnék el önnönmagamon, ha maradna (azt, majd akkor, ha pályára is lép – muhahha). Továbbra is úgy fogok gondolni rá, mint Középfölde legnagyobb többsége a hobbitokra: olyan szeretnivaló kis izélények, de igazából lófaszra sem jók. Persze ott aztán rábasztak a kétkedők, és Ramires is megjárta már Mordort, be is vágta a bogyót a végzet hegyének kat(a)la(‘)njába, csak aztán ahelyett, hogy elhajózott volna nyugatra, visszasüllyedt a középszerűségbe.

Van egy jó kis gifem, amit várok már jó ideje, mikor lőhetem el, de ritkán írok Ramiresről posztot, és végre itt az alkalom, tökéletes lezárása lesz ennek a monológnak, aaaannyira jól mintázza meg a brazilt, hogy az meseszép.