Ami a bajnokot bajnokká teszi 2.

A bajnoki címünket sok mindennek köszönhetjük, ki-ki vérmérséklete és ízlése szerint oszthatja szét a százalékokat menedzser, játékosok, egyéni teljesítmények, szerencsefaktor és a többiek balfaszsága között. Egy biztos: az ösztönös zsenik születnek, a bajnokokat viszont belőlük csinálják.

A múlt héten Oscárral indítottam útjára ezt a posztsorozatot, és jelentkeznék akkor a másodikkal is, a következő unsung hero César Azpilicueta Tanco, a pamplonai full back.

Á PI LI KWE TA, vagy közismertebb nevén Dave, és, hogy ezt is tegyük láthatóvá: déjv munkássága egybeolvad a Chelseavel, ő a láthatatlan ember fala, kerítése, szögesdrótja és krokodilos vizesárka. Ha Matics áll őrt éjjel Terry és Cahill szobaajtaja előtt, akkor Ápi szögelli össze az ajtófélfát, és húzza rá a rácsot.

Igazi csupaszív játékos, az a típus, aki mindig kiteszi a szívét a pályára. José is megénekelte már ezt, még az előző szezon során, mikoris a jó portugál azt találta mondani (valahol a Galata elleni BL meccs környékén), hogy akkor lenne a legegyszerűbb dolga, ha 11 Ápilikvetával tudna felállni meccsről meccsre (11 Azpilicueta meg tudná nyerni a sorozatot). Ha már a portugálnál tartunk, Dave is áldozatául esett José minden körülmények közötti konverterének, Mou ugyanis szerintem beteg lenne, ha legalább egy játékost nem rakna be a mixerbe, és csinálna belőle azt, ami egyébként nem volt. A spanyolból is így lett jobb helyett balbekk, részben azért, mert Cole kiöregedett, részben azért, mert Ivanovics még mindig kirobbanthatatlan a csapatból és legfőképpen azért, mert Ápit pedig vétek lenne kihagyni a kezdőből.

Ami valahol furcsa, mert Ápi alapvetően a régi iskola képviselője, és inkább full back, mint wing back, sőt, hát tulajdonképp converted back a szó, amit keresünk – a (linkelt) posztot érdemes átfutni, a kezdet után ugorjuk a válogatottas részt, máris a Chelseahez érkezünk, ahol ugyan módosult a felállás, hiszen a poszt születésekor még az Ashley Cole-Ivanovics szélső védőpárossal operáltunk, ahol elvileg-hivatalosan AC volt a felfutó bekk, míg Brana volt a tolódó védő, jelenleg pedig inkább fordított a dolog, hiszen Ápi igen ritkán tör előre, ha igen, akkor is többnyire a felezővonalig, max a támadóharmad vonaláig – és igen kevésszer látni az alapvonalnál vagy a tizenhatosnál, ellentétben a szerbbel. Így tulajdonképpen nehezen lőhető be a két szélső védőnk szerepe, lényegében valahol mindketten a három pozíció közt mozognak szabadon, de ránézésre is egyértelmű, hogy a tank van inkább elengedve előre, míg Dave pedig inkább a védekezés részét kapta feladatául a dolgoknak.

A full-back, mint olyan, szerepkörként a modern futball sajátja. Védekezésben ellátandó feladatköre mellett a támadásépítésben is szerepet kell vállalnia, szerelési kísérletei, blokkolásai mellett teljesítményét immáron olyan mutatókkal is mérik, mint a sikeres keresztlabdák, és asszisztok. A 4-2-3-1-es rendszer kiváló lehetőséget ad a szélek kihasználására a szélső védőknek, 2015-re pedig lassan elérünk oda, ha megnézzük a mai felhozatalt (Shaw, Clyne, Gibbs, Danny Rose, etc), hogy egy full-back számára lényegesebbek a támadásbéli kvalitásai, mint a védekezésbeliek. Olyan úttörői voltak a posztnak, mint Roberto Carlos, Dani Alves, vagy Maicon, de, hogy ne csak brazilokat említsek, ott van Ashley Cole vagy Gareth Bale. Ápi ezzel ellentétben azt a klasszikus elméleti vonalat képviseli, hogy egy védőjátékos elsősorban a védekezésben jeleskedjen, ezzel lehetőséget adva az előtte játszó támadóknak a támadásra. Azpilicueta a szél Ázár szárnyai alatt.

Éppen ez az oka annak, hogy játéka kevésbé látványos, így szerepe némileg leértékelődik, pedig mind tudjuk jól, hogy nem így van, viszont az agy már csak ilyen: a látványos dolgokra, a cselekre, a gólokra koncentrál – simán kapásból fel tud sorolni bármelyikünk pár Ázár cselt vagy gólt, sőt, még Ivanovics találatot is előbb mondunk fejből hármat, mint életmentő Ápi szerelést. Pedig Déjv remek, sőt, kiváló védő, védőmunkája megkockáztatom jelenleg jobb, mint Ivanovicsé, ellenben a statokból az is ki fog tűnni, hogy Brana mennyivel előrébb játszik – ezáltal az adatok némileg csorbát szenvednek összehasonlíthatóságban, mert teljesen már típusú játékot kívánnak meg a két spílertől.

Szóba ejtettük már jópárszor, hogy José a konzisztencia híve a legmagasabb fokon, és nem csak az oldalak közötti elosztásban, hanem egész mátrixban gondolkodik: nem csak Ázár vs Willian + Ápi vs Ivanovics, de Ázár vs Dave + Will vs Brana. Mindennek és mindenkinek megvan a helye a kirakósban. Kicsit furán néz ki, de ha azt vesszük, hogy a többnyire elöl szabadon garázdálkodó Ázár mögé egy erőteljesebb védőmunka szükségeltetik, míg a védekezésben jobb többet mutató Willian mögé egy bátrabb védőjáték, akkor nézhetjük egyben a két oldal gólmérlegét is. Ázár 19 gólt szerzett a szezonban, vele Ápi nullát, azaz a bal oldal 19 találattal száll versenybe, míg a jobbszél Willian 4 gólja mellé Ivanovics rámolt hatot, ami így 10. 19 vs 10 találat közt még elég nagy a gap, de ha kivesszük belőle Ázár büntetőit (6), akkor máris 13 vs 10, ami már jóval kiegyenlítettebbé teszi a versenyt, ám még mindig a bal oldal nyer, és le fogom írni: Ázár kiváló szezonjának – önmaga mellett – az is záloga volt, hogy mögötte egy Azpilicueta tette a dolgát, méghozzá kifogástalanul. Ebben biztosan sokat segít, hogy kifejezetten jó barátok a franciával, egymás szomszédságában laknak a Chelsea ezdőpályájától nem messze Surreyben, Ázár pedig sokszor elismerően szól róla.

Ápi ráadásul nem válogatós, a szerényebb kiscsapatok ellen is ugyanolyan odaadással dolgozik, mint a legnagyobb meccseken, rangadókon – de valahol olyan, mint Mourinho: az igazi terepe a rangadózás. A Ligakupa döntő talán legjobbja volt, de ha a közelmúltat nézzük is, kiválóan teljesített a végjátékban mind az Arsenal, mint a Manchester United ellenében. Előbbi mérkőzésen konkrétan az ágyúsok még egy beadásra sem voltak képesek az oldaláról, míg Dave 10 sikeres szereléssel zárta a meccset; a ManU ellen pedig két embert kellett megfognunk, aki épp tolta az ördögös szekeret: Fellainire Zoumát akasztotta karácsonyfadíszként Mou, ezzel a fiatal, pozíción kívül remeklő fhanszia ismét elvitte a showt, miközben hasonlóan lényeges momentum volt, hogy Ápi pedig spanyol compadreját, ex-kedvencünket, Matát vágta zsebre.

Még elődje, akit sokáig Anglia legjobb balbekkjeként tartottak számon, és akit parkolópályára tett, Cole is rendkívül elismerően nyilatkozott róla. Cole-lal ellentétben viszont sokkal érdekesebb kérdés egy másik, immár ex-Chelseas, Ryan Bertranddal való összehasonlítás, Dave kedvéért ugyanis az idősödő mellett a fiatal angolt is száműzte José a keretből. Mourinho Bertrandban nem igazán látott fantáziát érkezésétől fogva, míg Azpilicuetát az egekbe emelte. Ryan így előbb a Villába, majd a Southamptonhoz került kölcsön, a szenteknél aztán megtalálta a helyét, s miközben Ápit az előző szezonban a csapattársak az év játékosának választottak, ráadásul szeptemberben új, 5 éves szerződést kapott a Kékeknél, az angol a megkapott bizalommal élve le is szerződött délre, majd egy kiváló szezont bemutatva bekerült a PFA év csapatába, a spanyol kárára. Említésre méltó, hogy ha volt védelem, amely végig állta a versenyt a bajnokéval, az a St Mary’s defenzív sora.

Sokan számítottunk rá, kiváltképp a BL döntős fellépése után, hogy Bertrand lehet a következő „JT”, aki végre az akadémiáról juthat a tűz közelébe, de aztán végül mégsem. Bertrand nem egy rossz védő, ezt láthattuk tőle a szezonban a Sotonban. Luis viszont az ATMA-s időkben világklasszis szintet hozott le, és igazából amikor nálunk pályára lépett, is ritkán hibázott. Ha viszont Dave egy világklasszis védőt padon tud tartani (amellett, hogy egyet már Rómába száműzött), akkor egy „nem rossz”, jó iparos, de valójában semmiben sem kiemelkedő angol védőnek nem sok esélye van a tűz körül. Valószínűleg nem csak az, hogy a Szenteknél megkapta a lehetőséget, döntött a végleges távozás mellett, de az is, hogy látta, JM képes még a támadásban remeket tudó Luist is padon tartani, a védekezésben verhetetlen Ápival szemben. Ezt pedig egyrészt indokolja a spanyol remek formája balbekkben is, valamint előtte Ázár és a másik oldalán az eredeti pozíciójában kirobbanthatatlan Ivanovics.

Igen, ez a poszt Azpilicuetáról szól, de látni kell, hogy amellett, hogy mennyire remek védő, lényegében a lelkesedése, küzdőszelleme, illetve Ázár és Ivanovics tartja a csapatban. Bertrand és Luis is kiváló védő, viszont Josénak kell Ivanovics fizikai jelenléte, erőteljes játéka, támadópotenciálja, fejjátéka, ami még 30+ évesen is kihagyhatatlanná teszi a szerbet a csapatból. Ápilikvetá kiváló védőmunkája, és Ázárral való remek együttműködése viszont kompenzálja azt, hogy balbekk ellenére a bal lába elég suta (elvégre nem ez a posztja – támadásban ezért is tud kevésbé aktív lenni).

Mi azt mondtuk, Ápitól több kell támadásban ebben a szezonban. José azt mondta, figyelj oda hátul, és hagyd Ázárt játszani. Neki lett igaza (hmmm, azért úgy könnyű, hogy ő tudta, hogy mit akar..). Elvégre bajnokok lettünk. JM nagyon eltalálta ezt a kirakóst, aminek a bal alsó sarkában egy Dave néven is futó jobb bekk szerepelt. Nem kifejezetten gyors, nem egy benga állat. Nem cselez jól, és gólokat sem szerez. Viszont úgy harcol, mint egy vadállat, védekezésben verhetetlen, a rábízott munkát pedig kifogástalanul hozza.

Neville és Carra a liga legjobb bal bekkjének nevezte a szezon során, makulátlan és sallangmentes munkáját látva. A játékos, aki bajnokká teszi a bajnokot – José embere, az én emberem. És még csak 25 éves, emellett remek ellenpéldája annak, amit amolyan örökérvényű igazságként mondtam ki az előző poszt alatt, miszerint korunk futballjában nincs helye az egydimenziós játékosoknak. Mert a megfelelő rendszerben igenis van, és José Mourinho másodvirágzású Chelseaje ilyen. Emellett egyszemélyben kiváló példája annak, hogyan lehet kitartással, küzdeni akarással és megfelelő mentalitással betörni egy olyan védelembe, amelyet egykor (érkezésekor) az Ivanovics, Cahill/Luiz, Terry, Ashley Cole névsor fémjelzett, lényegében ismeretlen és tapasztalat nélküli fiatalként.

„Champions League is the competition I think everybody wants to win in football,” says Mourinho. „It is not just about the pure talent. Football is also about character and personality.”

(„A Bajnokok Ligája egy olyan sorozat, amelyet, úgy vélem, mindenki meg akar nyerni a futballban” – mondja Mourinho. „De ez nem csak egyszerűen a színtiszta tehetségről szól. Karakterről és személyiségről is.”)