A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső

A címben foglalt mondat (jó, jó, filmcím) a lehető legtömörebben sommázza a hétvégi bajnokinkat. A ravasz és az agy szerepet ezúttal (is) ugyanaz a személy vállalta magára, a két puskacső azonban nem is kerülhetett volna jobb helyre. Nagyobb jelentőséget nem érdemes ennek a sikernek tulajdonítani annál, mint ami – nevesül egy szép, de a szurkolói szív megmelengetésén túl másra alkalmatlan győzelem – viszont kiélvezni nagyon is ki kell. Kicsit, mint mikor gyerekként váratlanul kap egy kinder tojást az ember.

Ütős kezdőt pakolt ki az öreg Hiddink, aki – most már így a szezon vége felé közeledve bevallhatom – engem mindig egy ewok (tudjátok, a Star Wars kedves kis szőrös lényei) és Yoda szerelemgyerekére emlékeztet.

Mint két tojás, a szőrt leszámítva, nem?

Egyedül Mikelre néztem kicsit ferde szemmel, de úgy voltam vele, hogy a konstruktív passzokat úgysem szereti, ellenben stabil védekező játékos, hát akkor miért ne lenne jó védőként? Rossz végül nem is lett, igaz, túlságosan nem dolgoztatták meg. Na, ezen túllendülve már csak Pedrón akadtam fent picit, köztudomású ugyanis, hogy nincs ínyemre a tény, hogy befér a kezdőnkbe. Hajt, tényleg a lelkét kiteszi, de én kicsit szégyellem, hogy a csapatnak szurkolok, amikor látom, hogy kezdő. Na, mindenesetre hamar befogta a számat, hadd dicsérjem is meg gyorsan, csak hogy kicsit enyhítsem a lelkiismeret-furdalásom, amiért nincs helye a szívemben: Pedro, itt és most, ország-világ előtt kijelentem, hogy becsüllek, amiért kétlábas futballista vagy. Tessék, kimondtam! De van valaki, akit még nálad is jobban becsülök, aki pedig nem más, mint katalán spanod, Cesc.

Térjünk is ki kicsit mélységi irányítónkra, Lampard-utódunkra, az egykori ágyúsra, aki eddigi pályafutását két, általam kevéssé kedvelt klubnál volt kénytelen eltölteni. Amikor még a Mourinho-balhé töltötte ki a csapat háza táján sertepertélők mindennapjait – azaz mienkét, szurkolókét is – akkor meg voltam róla győződve, hogy ez az ember a klub ellen dolgozik, áskálódással kirúgatja az edzőnket, és amúgy is, toszik ez rá, hogy nyerünk-e vagy sem, rohadt katalán. Jó, persze, túlzok most, de értitek, egy kicsit minden futball szurkoló ugyanolyan tirpák legbelül. Na, mostanra viszont már kezd alaposan megváltozni a róla alkotott véleményem, és ez nem kizárólag e meccsnek köszönhető, érlelem már egy ideje. Az utóbbi hetekben mintha ő venné át azt a szerepet, amit a legmélyebb mélységek idején Willian képviselt: kiemelkedik a csapatból, és amikor a többiek trágyák, és esetleg kiszopunk a Swanseatól, rajta akkor is látszódik valami többletakarat. Na, ez a fajta über-motiváltság ezúttal négy szerelésben (holtversenyben Azpival és Babával a legtöbb), kilencvenegy passzban (mögötte Baba hatvannégyet osztott!), hat kulcspasszban (Matic kettőig vitte a második helyen) és három gyönyörű aszisztban manifesztálódott. Nem volt gól, amiben ne lett volna benne, hiszen a negyedik előtt is övé volt az utolsó előtti passz. Ez 10/12-es teljesítmény, még több esetleg szerzett góllal lehetne, maximum. Jó volt nézni, na!

Számokban gazdag mutatvány.

A másik teljesítmény, amit érdemes e mérkőzés kapcsán kiemelni, az nem más nevéhez fűződik, mint… Édenke. Kis belgánk nem kevesebbet tett, minthogy nagyságrendileg egy év után ismét eredményes volt a világ legjobb bajnokságában. És ha már, akkor kétszer is egymás után. Egyfelől ez jót tehetett a kis lelkének, amit azért lehetett is látni az első találat után, óriási nyomás szűnt meg rajta hirtelen. Másrészt pedig az utolsó előtti pillanatban sikerült legalább szürkével kisatíroznia az életrajzában azokat a szénfekete lapokat, amiket ehhez a szezonhoz fűzött be neki a mindenható, vagy az anyja, ha ő vezet ilyet a fiának, nem tudom. Ugyancsak jó volt nézni!

Vége, nem kell tovább húznia a rovátkákat a szobája falán.

Igazán nem kellemes ezt írni, de mégis, szóval kicsit visszás érzés, mindenesetre sikerült kellemes meglepetést okoznia a csapatnak. Az a bizalom, amit sokszor már rohadtul kellett erőltetni, hogy csurranjon-cseppenjen valami, az most kamatostul megtérült, mintha meghallották volna a srácok, hogy már hiába erőltetem, csak levegő jön, azzal a fingra hajazó hangkísérettel, amit a kecsapos tubus szokott hallatni halála előtt nem sokkal. Köszönöm, egyet szeretnék már csupán kívánni: ugyan, verjük már meg a Tottenhamet még, de jó alaposan, a soron következő fordulóban, és juttassuk fel a Leicestert a csúcsra. Rohadtul megérdemlik, és valahogyan kicsit emlékeztetnek is egy régi Chelsea-re…