A pofont már most megkaptuk

Az, hogy a 18. forduló visszavágóját már február elején, számszerűen a 24. kanyarban megejtik, csöppet sem kelt feltűnést Angolhonban. A két Watford elleni bajnokink között tehát – hála a sorsolásnak – alig valamivel több, mint egy hónap lesz. Mivel a boxing day-es csörtét is én harangoltam, adta magát a kérdés: mégis mi változott ennyi idő alatt? Nem is sejtitek, mennyi minden… Részletek alább.

Kezdjük a Watforddal. A sárga-feketék még csúcsra járatva jöttek a Bridge-re, hiszen zsinórban négy megnyert meccsnél jártak épp.  Mi pedig próbáltuk még emészteni ezt az edzőváltás dolgot, no meg a mindössze pár ponttal a kiesőzóna fölötti lavírozást. Mindezek ellenére akkor annak az iksznek ők örülhettek jobban, tekintve, hogy a végén Oscar elterryzte a meccslabdánkat a büntetőpontról.

Azóta a Watford megindult a lejtőn, a velünk játszott döntetlent négy vereség követte, igaz, legutóbb már győztek, no meg az FA kupában is állnak még – ennek ellenére hattal szereztek kevesebb pontot, mint mi ugyanezen időszakban.

A mi hazai döntetlenhalmozásunk mellett különösen üdítő a Hiddink alatti idegenbeli produkciónk. A hollanddal a három bajnokin hét pont jött a kilencből, ráadásul ezeken gólt sem kaptunk. A hétvégén pedig emeltük a tétet a Milton Keynes Dons elleni továbbjutással, így az összkép már egész vállalható. Hiddink alatt legalábbis, hiszen mindent egybevéve még mindig a 15. legrosszabb idegenbeli mérleg a miénk (forduló előtt „csak” 14. volt).

Ám nagy örömködésre sajnos nincs okunk. Itt van egyrészt a téli piaci aktivitásunk, amivel finoman szólva sem sikerült olyan üzenetet közvetíteni, miszerint új lendületet akarunk adni a megfáradt dolgainkat. Nyilván ennek a szezonnak már kábé tökmindegy, meg erősítsen majd az új menedzser nyáron, de ez a Falcao-Pato kölcsönkombó a 2015-2016-os idényre minden, csak nem szalon- és versenyképes. Sose érdekelt, inkább untatott a transzfer-cirkusz, de ha már kimegyünk a piacra, akkor tegyünk úgy, mint egy (presztízsében még) élklub, és ne úgy, mint akinek elég a kölcsönkenyér, meg a lepattanó. Vagy aztán ne lepődjünk meg, ha már nem csak a Real-Bayern-PSG-City tengely, de egy Milan vagy Stoke is előbb szerzi meg, akit akar, mint mi.

Még ennél komolyabb égés a Terry-ügy. Zenzo már leírta a lényeget, úgyhogy én itt most csak röviden méltatlankodnék. Egész egyszerűen nonszensz, hogy egy ekkora klubnál (és itt most megint ne a bajnoki helyezés legyen a mérvadó) maga a játékos kénytelen egy ilyet csak úgy mellékesen megemlíteni, mert az illetékes elvtársaknak nincs tökük ezt fölvállalni. Magánál a kommunikációnál is elkeserítőbb azonban a bejelentés ténye, miszerint egy Terry-kaliberű klubikon szezon végén mehet, amerre lát. Persze a kapu udvariasan nyitva maradt, hogy hát nem biztos ez még, meg majd az új menedzser (aki ilyen munkamorál mellett gondolom jó, ha augusztus elejére beesik) majd eldönti…

Szeretném ezt az egész cirkuszt úgy felfogni, mint a Dexter végét: így nem lehet ezt befejezni, szóval muszáj, hogy legyen valami kibúvó. A jelenünket még úgy ahogy tűrjük, de itt nagyon deprimáló jövő elé nézünk. BL nélkül, Terry nélkül. Chelsea-szívnek majd dobog Ivanovics és Mikel tandemben, edzőnek majd jön valaki állástalan, vezényleti nyelvnek meg jó lesz a spanyol és a portugál…

Addig is azonban itt van nekünk a jelenlegi állomány a jelenlegi paraméterekkel, szóval a totális befordulás és összeomlás helyett próbáljuk meg a legjobbakat remélni, vagy ha ez mégsem megy, legalább mosolyogjuk az olyan fix poénokon, mint Arsenal január végi – február eleji összeomlása. Továbbra is Blue Is The Colour!