A mészárlás margójára

Tulajdonképpen nem is kellene túl sok időt vesztegetni a tegnapi mérkőzés elemzésére, mert szinte negyed óra futball elegendő volt egy erődemonstráció megalapozásához, de talán éppen ezen édes ízek miatt nem nyeljük le olyan gyorsan ezt a falatot. Nem akarok közhelyekkel dobálózni, de hihetetlenül fontos meccs volt ez a bajnokság végeredménye szempontjából, ráadásul veszettül kíváncsi voltam, hogy a Villa elleni bukás után a Galata gyengesége miatt tudtunk ilyen simán továbbmenni, vagy alapos fejmosást kaptak a srácok, ami hosszabb távra teszi rendbe az eredményeinket. Fontos volt tehát a tegnapi meccs, sok szempontból, és az álomszerű végeredmény markáns választ adott néhány kérdésre. „Hogyvolt” alább.

Először is ez a csodák hétvégéje volt (ennyit a közhelyekkel dobálózásról), mert nem csupán gyerekes hétvégém van, de a fiam tizenegyedik születésnapját is ünnepeltük. Ennél fogva nemhogy az írás, de a meccsnézés is alacsonyabb prioritást kapott a szokásosnál. Valahogy mégis úgy alakult, hogy itthon voltunk, és együtt szorítottuk végig a mérkőzés…

…első negyedóráját. De nem is szaladok ennyire előre (talán még sosem írtam le ezt a mondatot 15 perc miatt), mert már előzetesen is többről szólt ez a meccs, mint a bajnokság megnyerése felé tett öblös lépés lehetőségéről. Ezredszer ült ugyanis az ágyúsok kispadján az a Wenger, aki kupákkal ugyan nem halmozza el kenyéradóit, de szemmel láthatóan ez nem mindenhol eredményez útilaput a profi futballban. Az ezres szám akkor is megsüvegelendő, ha amúgy zsigerből nem szeretem az ipsét, szóval – és esküszöm ezek az utolsó elismerő szavaim – le a kalappal.

Sérültekkel is el volt látva az ellenfél (Diaby, Walcott, Wilshere, Özil, Ramsey, Bendtner), amit akár tekinthettünk volna jó előjelnek is, de én a magam részéről nem emiatt reménykedtem a győzelemben, hanem mert imádom, mikor szezon végén az Arse elkezd széthullani fejben, míg mi elélvezés helyett rárántunk még párat. Hogy ebben mit élveznek az ő szurkolóik, azt nem tudom, de engem sem érdekelne, ha eredménytelen lenne a csapatom, kék szívem akkor is kék vért pumpálna az ereimben. Mindenesetre beszédes komment-et fogtam Útwengeréknél: „Ezért is jó Arsenal szurkolónak lenni, még a mélytorkozást is stílusosan csináljuk”. Tényszerű, úgy erőszakoltuk meg őket szárazon, hátulról, homokba mártott farokkal, hogy ellenkezés helyett még be is pucsítottak nekünk.

Persze egy-két percig (szó szerint) még nem lehetett tudni, mennyire lesz brusztolós a meccs, bár a két csapat játékstílusa predesztinálta, hogy akár sok gól is eshet. Az ágyúsok szeretnek támadni, magasan védekezni, gyorsan járatni a labdát, mi pedig szeretjük, ha így játszanak ellenünk, precíz védekezéssel, gyors kontrákkal, bár néha pontatlan befejezéssel operálunk. A precíz védekezés miatt egyáltalán nem értettem, miért nem Mikel kezdett középen, de a mérkőzés végére egy k.rva szavam sem lehetett Mourinho kezdőjére. Cech előtt a jelenlegi legmasszívabb, legmegbízhatóbb védő négyes állt: Ivanovic, Cahill, Terry, Azpilicueta, védelmünket segítendő pedig a rendkívüli képességekkel megáldott, általam a szezon igazolásának, és egyben legnagyobb reménységünknek tekintett Matic (de komolyan, pár idény, és abszolút kedvencem lesz a srác), valamint a meccsek óta nélkülözött, és magában mindig egy bosszantó bizonytalansági faktort rejtő Luiz kapott helyet. Gólfelelőseink pedig Oscar, Schürrle, Hazard, és Eto’o volt. Ramires és Willian eltiltás miatt nem lehetett jelen, Cole pedig sérült volt (Van Ginkellel együtt, de ő már olyan régóta sérült, hogy néha elfelejtek kalkulálni vele, pedig szép potenciált rejt).

A mérkőzés tehát kb a várakozásoknak megfelelően kezdődött, mindössze kettő perc kellett a londoni vörös brigádnak, hogy helyzetbe kerüljenek, Giroud azonban célt tévesztett, ha nem is sokkal. Itt fektetném le a véleményemet arról, hogy mi lett volna ha: ha apám villamos lett volna, most nem írok, hanem a körúton csengetek. Pár perc játék után már látszott, hogy a lesreállítási törekvései az ellenfél védőinek sokszor csak a partjelző közreműködésével lendülhettek működésbe, illetve az is, hogy előbb utóbb nem lesz szerencséjük. Végül aztán előbb nem lett, a meccs egészére jellemző módon indult az akciónk: labdát szereztünk középpályán, és itt meg is állnék egy pillanatra. Azon szerencsések, akik a Digi közvetítését láthatták, szünetben kénytelenek voltak végighallgatni, ahogy a „sokatlátott” szakértők kielemzik, hogy az Arsenal mennyi lasztit veszít a középpályán, meg hogy ezt mennyire nem engedhetik meg maguknak. Na hagyjatok lógva. Úgy Luiz, amint Matic zseniális mérkőzést hozott le, és tökéletesen bemutatták, miért ők kerültek abba a pozícióba (illetve azt is, hogy miért nézek egy középső védőt is szívesebben azon a poszton, amin Ramires szokott éktelenkedni). Egyetlen ajándéklabdát sem kaptunk középpályán tőlük, véres verítékkel, precizitással, hideg kegyetlenséggel tartóztattuk fel őket, és bátran állítom, a mérkőzést is erre építettük fel.

Tehát a később szokásossá váló labdaszerzés után Schürrle passzolt Eto’o-hoz, aki megmutatta, miért került ide hozzánk. Elárulom: nem levezetni. Fantasztikus volt látni, ahogy egy laza csel után úgy tekert el a kapus mellett a kameruni, hogy azt tanítani kellene. Olyat ordítottam, hogy a fiam majdnem leesett mellőlem az ágyról, a lányom pedig értetlenül nézett rám, míg igazi nőhöz méltón nem legyintett egyet. Kezdtem megnyugodni, és egyre idegesebb lettem, hiszen láttam már olyat kisebb csapat ellen is, hogy a szűk előnyünket dédelgetve húztuk magunkra az ellenfelet. Itt azonban nem ez történt, sőt! Mindössze néhány perc elteltével (a nyolcadikban járunk) a középpályán labdát szereztünk (!), majd Matic passzolt Schürrle-hez, aki vezette még pár méteren a labdát, majd Eto’o pozíciójától hátrábbról, tekerés helyett laposan, egyenesen belőtte a hosszúba. Nem telt el tíz perc, és már kettővel megyünk, ez álomszerű kezdet, de még nem voltam nyugodt.

Látványos volt, ahogy Wenger unottan (komolyan, bosszúsnak sem láttam) bedobta a vizes palackot, mintha sejtette volna, hogy ez a számára rémálomszerű első tíz perc csupán a mészárlás kezdete. A 16. percben ugyanis PL-hez méltatlan jelenetnek lehettünk tanúi, először Hazard tekerését tolta ki bravúrral Chamberlain, majd a jogos tizenegyes mellé a szerencsétlen bíró, Marriner tévesen Gibbs-et küldte az öltözőbe. A magam részéről el sem tudom képzelni, ilyen hogy történhet meg, egyszer tinikoromban volt egy bíró, aki a harmadik sárgával küldte le az egyik játékostársamat, nade azért az a járási bajnokság félvak bírója volt… Végül is sok mindenre lehet fogni a végeredményt ágyús szempontból, de erre a tévedésre nem nagyon, a tizenegyest Hazard értékesítette, és húsz perc után úgy vezettünk riválisunk ellen 3-0-ra, hogy emberelőnybe kerültünk. Azt gondolom a fiúkkal együtt én is itt nyugodtam meg.

A mérkőzés további részét profi futballistákhoz méltón hozták le a fiúk, labdatartással, magabiztosan játszva, kivárva a további hibákat tettük a bogyót, és ez több, mint elegendő lett végül. Még az első félidőben négyre növeltük az előnyt, Eto’o sérülése után állt be Torres még a tizedik percben, és a spanyol bika (pff…) nagyon akart bizonyítani, aminek egyik példája volt, ahogy a gól előtt meglépett a jobbon, majd középre gurítva Oscart hozta szinte kihagyhatatlan helyzetbe. Oscar-nál is megállnék egy percre, mert bár éledezik a lelkem, de ezen a meccsen sem játszott még csúcsformában, néha azt vettem észre, mintha már nagyon a végét várná. De persze ez sem akadályozta meg abban, hogy a második félidő 66. percében ötre növelje góljaink számát, amikor is amolyan igazi Oscar-os technikával tizenhétről tekerte be a hosszúba.

Végül aztán a friss igazolás Salah mutatta meg, hogy az általam is életveszélyesnek titulált lestaktikája az ágyúsoknak milyen veszélyeket rejt magában, Matic mesterien indította a saját térfelének közepéről az egyiptomit, aki nem hibázott: 6-0. Így járultunk mi hozzá, hogy Wengernek emlékezetessé tegyük ezt a jubileumot, az idei szezon legnagyobb zakóját húztuk rá.

Várnék még pár meccset, hogy kijelentsem, de most kezdem azt érezni, hogy elkezdtünk sprintelni a célegyenesben. Sokat lefaragtunk a gólkülönbségből eredő hátrányunkból is a City-vel szemben, elintéztük, hogy az Arsenal már csak a legjobb négyért küzdjön a bajnoki cím helyett, és bebiztosítottuk a saját indulásunkat a BL következő kiírásában. Sokat nyertünk tehát, és bár a City tetszetős, 5-0-s győzelmet aratott a Fulham ellen, azért simán benne van, hogy a szezon végéig bukhatnak, és nekünk a szoros második hely miatt sem kell majd szégyenkeznünk. Csodás hétvégén vagyunk túl, legközelebb a Palace ellen bizonyíthatunk 29-én, szusszanjunk addig egyet, és tartsuk magasra azt a kék zászlót!