6ástalan kn0ws

Gonosz a cím, elismerem. De a labda is magas volt. Nem is oly rég hogy megkaptuk odaátról, hogy Mourinho mekkora egy morális hulladék, csapata pedig hogy gyilkolja ezt a szép játékot, bezzeg Wenger maga az erény, az Arsenal pedig vegytiszta, őszinte támadófutballjával hogy állja a sarat a modern futball züllöttségével szemben. Hát most lett légyen csattanós válasz. Elmélkedés alább.

Wenger ezredik meccsére megkapta csapata valaha volt egyik legsúlyosabb vereségét, szóval ünnep finoman szólva sem lett a millenniumból. Sajnálom a franciát, mert nem ezt érdemelte: őt tartom a PL több mint két évtizedes gazdag históriájában az egyik legfontosabb karakternek, aki előtt illik kalapot emelni. De hát erre a pályára lépők nem lehetnek tekintettel (csak egy példa: Ferguson is egy már megnyert, 5-5-re végződő meccsel vonult vissza). Meg amúgy is: alapvetően saját játékosainak kellett volna úgy felszívniuk magukat, hogy még csak véletlenül se fordulhasson elő, hogy mesterük egy ilyen jeles nap alkalmával szégyenben marad.

Mert ebben a meccsben valahogy benne volt az az Arsenal, amit az utóbbi években megszokhattunk. Megpróbálták a saját játékukat játszani, ami nagyon nem jött be. Wenger pedig teljesen tanácstalanul állt ott a dolog előtt: a fejét vakarta, a negyedik játékvezetővel pörölt, a kulacsát csapkodta, üveges szemekkel bámult ki magából – gyakorlatilag mindent, amiből a pályán lévő játékosai semmi erőt nem meríthetnek. Merthogy ők meg összeomlottak a nyomás alatt, vezér nélkül botorkálva se nem támadtak, se nem védekeztek. Hiába van látszólag jól összerakva ez a csapat, a nagy csatákban rendre elbuknak. Idén legalább az FA kupát van esélyük megnyerni (bár amilyen gonosz a világ, a végső győzelmi oddsuk szerintem most kezd csak emelkedni), de a BL-ből zsinórban sokadszor buktak ki idejekorán, bajnoki reményeikről pedig mindent elmond, hogy a három riválisuk otthonában 17 (!) gólt kaptak.

Mourinho győzött (mit győzött, csapata leigázta ellenfelét), mégsem volt semmi arcoskodás a részéről. Végigtámadtuk a rangadót és bárhány gólnál is jártunk, a mi következő találatunk sokkal inkább benne volt a pakliban, mint a szépítés. Menedzserünk a végén meg sem várta a hármas sípszót, amivel – feltételezem – az volt a szándéka, hogy a lefújás utáni nehéz pillanatokban ne kényszerítse az „ünnepeltet” kényelmetlen formaságokba a kamerák kereszttüzében. Nyilván ennek is képes lesz valaki olyan értelmezést adni, hogy ez a felfuvalkodott hólyag leszarja az etikettet és képtelen a kezét nyújtani kollégája felé, de ezzel már tényleg nem kívánok vesződni.

Mourinho szerint már a második, nálam inkább a harmadik gól után dőlt el végleg a rangadó. Érdekes egy eset volt a kezezés, de főleg az utána lejátszódó jelenetsor. A lassításokon nem csak az látszott, hogy Oxlade-Chamberlain bemutat egy kapusbravúrt, hanem az is, hogy vakkettő partjelző rohadtul nem lenget semmit, nem véletlen, hogy Marriner is csak jelentős fáziskéséssel reagálta le a történteket. Meggyőződésem, hogy nem is látott semmit a bűntettből, ergo vakon fújta be a büntetőt és vette elő a piros lapot is. Ez önmagában bátor döntés volt, amiért elismerésem, az más kérdés, hogy a metódus harmadik harmada (1. a büntető befújása, 2. a piros lap elővétele, 3. annak felmutatása a bűnösnek) totálisan mellé ment, amivel persze most közröhej tárgya ő is és a sorozatosan kapitális hibákat vétő komplett angol bírói kar is.

Persze elkerülhető lett volna a botrány, ha Oxlade-Chamberlain nem próbálja meg elsunnyogni a kezezését és nem hagyja teljesen belekavarodni az ítéletbe a bírót, vagy ha a társak vehemense(bbe)n reklamálnak, ugyanis tudtommal bármely ítélet megváltoztatható addig, amíg a játék (ez esetben a büntető elvégzésével) újra nem indul. Nem így történt, így viszont Marriner rútul lejáratta magát az esettel. Az, hogy az egója és a megítélése hogyan sínyli majd meg mindezt, nem érdekel különösebben (azóta persze kiderült, hogy már a hétvégén vezethet meccset a PL-ben), azért viszont sajnálom, mert alapvetően jól bíráskodott, mutatja ezt az is, hogy a góljaink zöme lesgyanús helyzetből született, de ő ezeket helyesen rendre megadta, pedig Oscar első gólja vagy Szalah találata is centiken múlott.

Egy rövid bekezdés erejéig hadd méltassam – az általam amúgy nem túlságosan szívelt – Eto’ot is. Idejövetelekor az hagyján, hogy lelkes nem voltam, de nem is vártam tőle sokat. Attól tartottam, hogy nem csak idős már és futballkurva, de a mahacskalai kitérő után egy évre idecsábulva esélye sem lesz a csapat hasznára válni. Ehhez képest most egymás után lövi a fontos vezetőgólokat, s nem mellesleg betalált már a Poolnak, a Unitednek, a Tottenhamnek és az Arsenalnak is. A szezon első felében inkább szerencsés és lesipuskás találatok kötődtek a nevéhez (lásd például Schalke hazai), de most már egymást érik a kikapart gesztenyék is.

Ami a csapatot illeti, most a legfontosabb az, hogy ne essünk abba a hibába, hogy idő előtt leeresztünk. Nagyon fontos meccset húztak be a srácok, de ezzel csak az Arsenalt sikerült lekoptatni, a Liverpoolt és a ManCityt nem. A három hátralévő hazai találkozón (Stoke, Sunderland, Norwich) már csak nem esik bántódásunk, viszont a végső sikerhez idegenben (Palace, Swansea, Liverpool, Cardiff) sem engedhetünk meg magunknak túl sok botlást, miközben a riválisok bukásáért is illene fohászkodni néhanapján.

Nekem ez a megnyert rangadó azt bizonyítja, hogy igenis jogos az igényünk Anglia futballtrónjára. Idegenben ugyan több ízben is visszaköszönt a jóaziksz mentalitás, de saját szentélyünkben meggyőzően jöttek a három pontok. Mourinho jó tanár, ez látszik, nyilván beleverte alaposan a fejekbe, hogy mi kell ahhoz, hogy a végén mi örüljünk. Alapvetően a saját feladatunkra kell koncentrálni, s behúzni a hátralévő 21 pontból minél többet. A többi meg remélhetőleg jön majd magától. Addig is Blue Is The Colour!