A legenda véget ért, a Legenda távozik

Már megszokhattátok, hogy illő módon veszünk búcsút azoktól a játékosoktól, akik az évek során szívünkhöz nőttek. Nem lenne fair, ha épp a klubtörténet legsikeresebb és egyik legfontosabb alakjával tennénk kivételt. Minél több az emlék, annál nehezebb az ember dolga, hiszen folyamatos az elkalandozás, vagy épp az elérzékenyülés veszélye. Így van ez most is: annyi mindent mondanék róla, miközben belém mar az is, hogy mégis mi okosat tudnék (még) mondani, amit eddig (mások) nem? Huszonhatosunkról lesz szó alább.

Terry még 15 éves sem volt, amikor 1995-ben a West Ham akadémiájáról hozzánk került. 1998. október 28-án mutatkozott be a felnőtt csapatban, amikor is csereként szállt be az Aston Villa ellen a ligakupában. Túl azon, hogy a friss világbajnok belső védő duó (Desailly, Leboeuf) mellett nem volt valami vonzó opció egy rutintalan tinédzser, a fortélyok ellesése szempontjából Terry szerencsés helyzetben volt.

Gyökeret vernie a 2000-2001-es szezonra sikerült, januárra meglett az első bajnoki gól (a Highburyben ráadásul), a következő idényben pedig a Charlton ellen már a csapatkapitányi karszalag is rákerült – pár nappal 21. születésnapja előtt. Mindez jól példázza, hogy szívósságával, alázattal és kemény munkával huszonhatosunk már fiatalon is bizonyította képességeit mind tudás, mind vezetői képességek terén. Pedig színes és vezéregyéniségekből már ekkor sem volt hiány, elég a már emlegetett Desailly-ra, Gallasra, Lampardra, Zolára vagy Hasselbainkre gondolni.

Az út innen csak felfelé vezetett: Abramovics érkezésével jöttek az egyre minőségibb játszótársak és ezzel együtt a sikerek és a trófeák is. Persze Terry is egyre jobb lett, a kétezres évek közepére a liga egyik, ha nem legjobb védőjévé nőtte ki magát, így helye megkérdőjelezhetetlen, vezetői szerepe pedig megkerülhetetlen volt. Jöhetett Gallas, Carvalho, Alex, Ivanovics vagy bárki más, mindenki csakis mellé kerülhetett, a helyére nem.

Terry viszonya az európai kupadöntőkkel igen speciálisra sikeredett. Az elsőben hős lehetett volna, aki értékesíti az utolsó, mindent eldöntő büntetőt, ehelyett elcsúszott, a trófea pedig nem sokkal később elúszott. Nem nagyképűség, nem önbizalomhiány, nem technikai képzetlenség: szimpla pech. Nem is bántotta érte senki, már csak azért sem, mert ha valakit, őt tényleg megviselte az a ballépés. Négy évvel később újra dobhattunk, ám Kapitányunk nem lehetett ott Münchenben eltiltás miatt, ugyanis kiállíttatta magát az elődöntő visszavágóján. S bár a fölösleges mozdulata miatt emberhátrányba sodródott társainak így emberfelettit kellett melózniuk Barcelonában, s nélküle kellett megnyerniük a döntőt is, Terry Drogba büntetője után nem sokkal már teljes harci díszben ünnepelt a pályán. Hasonló volt a helyzet egy évvel később, Amsterdamban is, ahol sérülés miatt maradt le a Benfica-verésről az EL fináléjában, ennek ellenére – például Hazard-ral ellentétben – tetőtől talpig kékben feszített a csoportképeken.

A dolog megítélése kettős. Egyfelől nem volt szerencsés ez a lépés egyik esetben sem, hiszen hiába voltak érdemei mindkét trófea elhódításában, egyik döntőben sem lépett pályára, ráadásul még csak nevezve sem volt. Másfelől Terry nem csupán a csapat tagja, még csak nem is szimplán a kapitánya. Ő a Kapitány, egy intézmény, aki mindenkinél régebb óta van a Klub kötelékében és mindenkinél jobban megszenvedte azt a moszkvai éjszakát. Nem tudom tehát sajnálni tőle az ünneplésnek ezt a módját.

Sajnos azonban nem csak ennyi volt a kontóján. Karrierje során volt jó pár olyan eset, ami ártott a reputációjának, elég, ha a Bridge- vagy a Ferdinand-afférra gondolunk. Nehéz ezektől elvonatkoztatni, de egyrészt ezek nagy része nem a pályán vagy nem is vele történtek (hanem mondjuk az anyjával), másrészt nem erkölcsi bizonyítványt osztok épp, hanem a chelsea-s karrierjét méltatom.

Márpedig azt magas szintű profizmus, lojalitás és szenvedély jellemezte. Mindig a csapat volt neki az első és nem közhely, hogy a Chelsea volt a második otthona. Ránk, szurkolókra akkor is számíthatott, amikor Anglia-szerte kifütyülték, amikor lemondtak róla a válogatottnál, vagy amikor nem ment neki a játék. Sosem hagytuk cserben, sosem fütyültük ki – cserébe ő is kitartott mellettünk hűségesen és itt töltött ideje alatt rengeteg szép emlékkel ajándékozott meg minket.

Terry a Premier League történetének egyik legjobb védője, ott a helye Adams, Campbell és Ferdinand mellett a legszűkebb elitben. Igazi vezér volt a pályán és az öltözőben, olyan, akire még a nagy egójú sztárok is hallgattak. Karaktere megfelelt az elnyűhetetlen, félelmet és fájdalmat nem ismerő angol védők mintapéldányának. Rendkívül gólerős volt, uralta a légteret és remekül helyezkedett.

Még 34-35 évesen is alappillére volt a 2014-2015-ös bajnokcsapatnak, ami több szempontból is elismerésre és tiszteletreméltó. Egyrészt ekkor már másfél évtizede volt rendszeres kezdő, így folyamatosan játszó labdarúgó a világ talán legkeményebb ligájában. Másrészt – ezzel összefüggésben – ebben a korban már ritka, hogy valaki kőkeményen végiggályázik egy idényt, pláne úgy, hogy annak bajnoki cím a vége. Terry mégis állta a sarat, minden fordulóban pályára lépett és nem mellesleg öt gólt is összeszorgoskodott.

A következő szezonban már ki-kimaradt és hibáinak száma is sokasodott. Utolsó évére pedig nyílt titok lett, hogy a csapat már boldogul nélküle. Conte a szerkezetváltást és a nagy menetelést is úgy vitte végig, hogy Terry végigpadozta ezt az időszakot. Ennek be kellett következnie, de szerencsére nem volt belőle sértődés, a cél szentesítette az eszközt mindkét fél részéről. Ilyen értelemben nem kéne azon aggódni, hogy lesz jövőre – nélküle. De azért csak metsző lesz a hiánya, még ha nem is fogok azért fohászkodni, hogy vele kezdjünk egy rangadón. Szűk két évtizedet azonban nem lehet csak úgy kitörölni, arról nem is beszélve, hogy nincs igazi utánpótlás: még csak meg sem közelíti senki az ő szolgálati idejét. Egy olyan szurkoló, mint én márpedig igényli a régi motorosokat, akik már hosszú évek óta hűek ahhoz a címerhez, ami neki oly kedves. Cech, Lampard, Terry, Ivanovics, de akár még Mikel is ilyenek voltak. Terry kezdte legrégebben és húzta legtovább, de immáron őt sem látjuk többet a pályán.

John Terry 717 mérkőzést játszott le a csapat színeiben (ennél többig csupán Ron Harris és Peter Bonetti jutott házon belül), ezeken 67 gólt szerzett. A bajnokságban 492-szer szerepelt és 41 találatig jutott, amivel ő a legeredményesebb hátvéd a PL történetében. Karrierje során 582 alkalommal viselte a karszalagot és ő lett az első, aki öt bajnoki címig jutott csk-ként. Nyert 5 bajnoki címet, 5 FA kupát, 3 ligakupát, 1 BL-t és 1 EL-t. Ezek olyan káprázatos számok, amik előtt képtelenség nem tisztelettel és mély elismeréssel adózni.

És ezek „csupán” a számok. Elképzelni sem tudom, hányunknak volt ő példaképe, kedvenc játékosa, hányan tekintik örök emléknek a vele készült közös fotót, a tőle kapott mezt. Csatárokat megszégyenítő kihívás felidézni a legfontosabb és legemlékezetesebb góljait: a Barcelona elleni 2005-ös, a Napoli elleni 2012-es, az Arsenal elleni 2003-as, az Everton elleni 2016-os vagy épp a legutolsó, Watford elleni…

Mindent köszönünk, Kapitány! Továbbra is Blue Is The Colour!