A United ellen Lampard már bepróbálta a maga változtatásait, a Pool ellen pedig ezen kellő mértékben finomított ahhoz, hogy a Chelsea a hiányosságai ellenére is partiban legyen a BL-címvédővel. A hétvégén végre bemutatkozhatott a Bridge-en is, a kékek akadémiai csapatának volt edzője, Brendan Rodgers köszöntésében.
A múlthétvégén Lampard a Manchester United elleni második félidőben már elkezdte pályára tenni azokat a módosításokat, amiket a Liverpool ellen összehangoltabban is megpillanthattunk. Szépen lassan a felküldte a Pulisic-Giroud-Kanté hármast, a csapat pedig a 60. perctől fogva elkezdett átrendeződni, ebben a periódusban még elég esetlenül.
Emlékezhetünk a Pogba által adott hosszú labdára Rashford felé, amikor a Kékek pillanatnyi rendeződési fázisában a francia pont a 4-3-3 két elülső szekciója közé ragadt a felező mögött, és 6 ember között teljesen üresen indíthatta csapattársát. Nem volt mindenki tisztában a ráosztott szerepkörrel, gyakrabban vártak egymásra a játékosok, mint kellett volna, a részlegek pedig hol nagyon szorosan, hol nagyon lazán viszonyultak egymáshoz – a 3. és 4. kapott gól pedig nagyban ennek is volt köszönhető.
A Liverpool ellen mindezekben Lampard alatt láthatóan a rövidebb idő alatt is jelentősen fejlődni tudott a csapat. Végre kezdhetett a csapatban egy igen fontos láncszem, N’Golo Kanté, aki formába lendülve oroszlánrészt vállalt abból, hogy a Chelsea eddigi kritikusabb időszakait is több mint vállalható játékkal tudják le a londoniak.
Kanté a pályán közel hasonló helyet foglalt el, mint Sarri alatt a City elleni ligakupa-döntőben, előrébb tolva és labdákra vadászva. Még akkor RLC és Jorginho igyekeztek mögötte biztosítani, most Jorginho és Kovacsics húzódott hátrébb. A kis francia akkor az egyik legvállalhatóbb meccsét hozta a labdabirtoklástól szokatlanul elzárkózó cigisnél, ennek pedig az oka leginkább abban leledzik, hogy bár Kanté sokkal több egy sima hatosnál vagy egy védőnégyes előtt ütközgető vízhordónál, ha olyan szinten labdabirtoklás-központú csapatban kell játszania, amit Sarri megkövetel, annak azok a skillei fogják kárát látni, amiket előbb Ranieri, majd Conte alatt is klasszis szinten megcsillantott.
Hiába volt képes példának okáért 4.7 szerelésre és 4.2 megelőző szerelésre meccsenként a Leicesterben, és nálunk Nainggolanról lemaradva kicsit kompaktabb feladatkörben játszva még mindig egy 3.6/2.4-es teljesítményre, Sarri futballjában ezek a számok jelentősen lejjebb estek (2.1/1.2). Ezzel párhuzamosan persze a lövéseinek és cselezéseinek a száma nem csökkent, a kulcspasszokból pedig átlagosan kétszer annyit hozott, mint Tonio bajnoki idényében, mégis, Kanté erőssége az ilyen szintű labdatartásban csak rövidebb periódusokban tud kijönni.
Ezzel szemben Kanté egy magas/középpresszingre (Pool ellen utóbbi) berendezkedő csapatban, amely villámgyors kontrákkal igyekszik operálni, folyamatosan présel és kevés rövid passzal építi a támadásait – igencsak megtalálhatja a maga helyét. Ez így is történt, és Kanté 9 sikeres csele mellett kiosztott 4 kulcspasszt, véghez vitt 2 szerelést, 2 megelőzőszerelést és 3 védekezésre irányuló fejpárbajt is megnyert, nem beszélve az ő és Jorginho példaértékű munkájáról, ahogy labdaszerzés után gyorsan és pontosan összekötötték a középső hármast Pulisic-ékkel, lehetőséget biztosítva a lendületes ellentámadásokra.
Szintén ki kell emelni többek között Giroud klasszisát, aki – bár a kelleténél még mindig többször kerül befejezőpozícióba (ennek ellenére egyszer keményen odavágott most) – target forwardként kiváló munkát végzett, amikor a Chelsea megkezdte a maga átrendeződését kontrára. Nem csak a már ismert hold-up-játékával (labda megtartása, fedezése, idő nyerése) és fejjátékával volt erősségére a csapatnak, de Virgil van Dijk lefoglalásával, ezáltal a szélsők számára az átjárók biztosításával a stratégia szempontjából nélkülözhetetlennek bizonyult.
Kényes, visszatérő hiányosságként két dolgot lehetett talán kiemelni: az egyik Kepa lábbal való játéka, a másik pedig a MU második góljánál is irtó nehezen rendeződő balszél a védelem szempontjából. Kepa a vonalon nem egyszer mentett szépen, azonban tőle mint söprögetőkapus ennél nyilván jelentősen többet várnánk mi is, az edző is. Abban az esetben, ha a csapat hátulról kényszerül építkezni, és az ellenfél kész a presszing-csapdák kialakítására (lásd ismét a United-elleni mérkőzés), a védők célbavételére, Lampard előszeretettel alkalmazna hosszú labdákat az ellenfél presszingzónáinak átemelésére Kepa segítségével. Ezt azonban a spanyol elég felesen képes megoldani, eddig elég könnyen zavarba hozható és előfordul, hogy a védelmi harmadba sem képes pontosan eljuttatni a játékszert. Erre szerencsére tétmeccsen még nem faragtunk rá, de a baszknak ezen a téren javulnia kell a jövőben.
Zouma esetében az ütemkésések azok, amik nehezen tolerálhatóak, lévén Emerson fentebb helyezkedése túl nagyon terepet biztosít a két játékos között, és bár a francia nem mindig vonható felelősségre (Martial góljánál a létszámfölény ellen sokat nem tudott tenni), de egyelőre feltűnően lassú Christensenékhez képest.
Az idő persze rohamosan szorít, hét nap alatt a harmadik mérkőzés következett, a Chelsea pedig ahogy hazatért az isztambuli 120 perc után, rögtön kezdhetett is készülni Brendan Rodgers Leicestere ellen. A Leicester már tavaly júliusban is szeretett volna egy átalakulást kieszközölni, miután Ranieri kontrafutballjának alapemberei sorra távoztak, és maradt egyetlen aránylag játszó Albrighton (Vardy mellett persze) a mezőnyjátékosok sorában.
A cél a pozíciós játékban erős, top6-ot szorongató és az alsóházból kilépő csapat felhúzása volt már ekkor is, amire, ha minden igaz, első számú jelöltként David Wagnert, a Huddersfield akkori edzőjét szemelték ki, és még Puel kirúgása után is a jelöltek között volt arra az esetre, ha Rodgers inkább a harmadik triplázás bevégzése mellett dönt a Celtic-nél. Végül a liverpooli hasalás után 3 évet a skót ligában leuraló Brendan ismét a Premier League-ben jelentkezett 2015 ősze óta először, és kialakította a maga labdabirtoklásra törekvő 4-1-4-1-es csapatát: a széleken Maddison és Albrighton (idén már a Newcastle-ből hozatott Pérez), középen a Monacónál bukdácsoló, de Angliában megtáltosodó Tielemans és Choudhury, mögöttük Ndidi, hátul pedig a Chillwell-Evans-Maguire-Pereira négyes.
A Chelsea ellen közel ugyanaz a csapat ment ki a hétvégén, mint az Arsenal 3-0-s lemosásakor április végén. Pérez érkezése mellett két komoly változtatás történt: a Maguire helyére beépülő Söyüncü, illetve a csipősérüléssel szenvedő Chillwellt pótló Fuchs kezdése. A szezonkezdés számukra is igen gyengén alakult, hiszen a pontszerzés ellenére csak a Wolves önző megoldásainak köszönhették, hogy a Pereira oldalán állandóan teljesen üresen felfutó játékosok (akár labdával, akár szabad kíséretként) nem szereztek vezetést már az első félidőben, a farkasok pontrúgásból szerzett gólját pedig később „visszavarozták”.
Lampard szintén nem rotált sokat, ahhoz képest, hogy csapatától igen intenzív periódusokat vár el, az Isztambulban kezdetett játékosokat Kovacsics kivételével a Bridge-n is bedobta is a vízbe, a csapat jelentős része nem csak 3. meccsén kezdett 7 nap alatt, de páran (a két szélső védő, Pedro és Zouma) egy percet sem pihentek.
A Chelsea ennek ellenére agresszívan kezdte a mérkőzést, habár előzetesen 4-2-3-1-ben vázolták fel a csapatot, Lampard nem tért el a 4-3-3-tól, mely labdabirtoklás esetén ismét 4-2-4-re módosult leginkább Mount, de néhol Kanté becsatlakozásával is az első négyesbe. Abban az esetben, ha a szélen lévő Pulisic nagyon bemozgott középre, ismét Emerson jött fel, és gondoskodott arról, hogy a támadásoknak meglegyen a széle (a MU ellen ugyanezt láthattuk Barkley helyén).
A kékek letámadása és nyomása az első negyedórában szinte teljesen beszorította a Leicestert a maga térfelére, ebben a periódusban közel 80%-ban tartotta magánál a Chelsea a labdát, elsődleges Fuchs oldalát célozva. Amint Pedróék kellően rákényszerítették a Leicestert arra, hogy a jobb oldalát lefedje akár 7 emberrel is, ment a passz az üresen feljövő Emerson oldalára. BR igyekezett a Vardy-Peréz-Maddison hármason kívül minden emberét hátra rendelni annak érdekében, hogy tompítsák a kékek lendületét. Ez eleinte egy szorosan összezáró 4-3-3-at jelentett a védelem és a középpályások betömörülésével.
A próbálkozások a hetedik percben vezettek eredményre, amikor is a Chelsea egy igen tetszetős presszing-csapdát állítva Mount révén megszerezte a vezetést. Ndidit addig a pontig Giroud és Kanté felváltva próbálták letámadni, a fiatal angol azonban tökéletesen startolt rá. Egészen stílusosan szerezte meg a Lampard-team a maga első gólját a ligában, nem csak a gólszerző személyében, de a helyzet kialakításában is.
A Leicesterben ezt követően – miközben igyekeztek magukhoz térni és rendeződni – Söyüncü megpróbált Fuchs segítségére kelve a balszélen is biztosítani, elől pedig Tielemansék végre Vardy-hoz eljuttatni a labdát, aki – ahogy a Liverpool ellen Szalah is – a Zouma és Emerson közötti területre mozgott volna be a labdáért. Balszerencséjére azonban ezeket a folyosókat a két játékos elég szorosan tartotta, így egészen addig el is akadt a keresztezéseikben, ameddig Kepa elég hanyag labdakezelését követően az angol igen komoly turbulenciát keltve startolt rá a labdára. Ettől eltekintve a Chelsea dominanciája érezhető volt, a rókák egyetlen lövéssel próbálkozhattak, azonban kaput ezzel sem találtak.
A második félidőben a Leicester Maddison vezetésével felvette a kesztyűt. Előbb a Vardy-val való összjátékuk végződött lessel, majd egy fantasztikus és látványos labdajáratás végén az úgynevezett cut-back-zónába kicsúszva igyekezett Vardy felé juttatni a labdát – szerencsére Mount még éppen megelőzte a passzt.
Rodgers a kényszer tudatában hasonlóan feltolta Pereirát, mint a nyitányon, igyekezett állandóan legalább 2 embert a Chelsea boxán belül tartani, nem ritkán 4 támadójuk rendeződött sorba a Chelsea kapuja előtt, mögöttük pedig Tielemans és Choudhury biztosított. Amint Kantéék labdát szerezték, a Leicester a lehető leggyorsabban próbált visszarendeződni, és ismét 7 embert Schmeichel kapuja elé beállítani. Az egyenlítést érő gól Maddison tűpontos szöglete után született, Ndidi elől sem Zouma, sem Azpilicueta nem tudott menteni (a spanyolnak egyébként minden érdeme ellenére is a keresztlabdáknál feltűnő a bizonytalansága). A Chelsea földön és Zouma hosszú labdáival is megpróbált javítani az esélyein, a vérszemet kapó Leicesterrel szemben azonban a totálisan lefáradt londoniak már minimális ellenállásra sem voltak képesek.
A Leicester a maga igazi rohamait azonban a 70. perc után kapta elő. Ezen a ponton a Chelsea teljesen kimerült. Borzasztóan lassú és lomha támadások váltották a fáradó védelem közbelépéseit, Christensenék pedig nem egyszer mondhattak köszönetet Vardy-nak egy rosszul lekezelt labdáért az ötöshöz közeledve, vagy Maddisonnak a meccslabda eltékozlásáért a kapu torkából. Ami igazán figyelemreméltó volt, hogy a Leicester ppda-ja(támadó csapat passzai/védelmi közbelépések) azt az értéket közelítette, amit a City hozott múlthéten a WHU otthonában. Nehezen mondhatnánk, hogy a második félidőt nem BR-ék uralták le.
Összességében elmondhatjuk, hogy az első félidő fele kiválóan telt, ahogy a teljes első játékrész is vállalható volt minden szempontból. Lampard apránként próbálja egyberakni a maga csapatát, és most eljutott ahhoz a ponthoz, hogy a rotációt az általa megkövetelt futballhoz igazítsa, vagy pedig megtanulja beosztani a csapata erejét, sokkal precízebben. Ezeket a tanulóéveket maga Klopp is megfutotta a Premier League-ben, Frank sem fogja hiba és ínségesebb időszakok nélkül kitapasztalni az akadályokat. Az 1-1 a helyzetek fényében igazságos eredmény (1.21 – 0.94), az első pont után pedig az első győzelemre várunk innentől.
(Adatforrások: WhoScored, Understat
Szerkesztett képekhez felhasznált összefoglaló a mérkőzésről: https://youtu.be/IaAuIRKiED0)
