Végre a BL-ben is a győzelem útján

Azon, hogy a BL-ben hazai pályán botlunk, már-már szokássá vált, ugyanis tavalyelőtt a Juventus ellen játszottunk egy emlékezetes döntetlent (2-2), tavaly a Basel ellen lőttük lábon magunkat (1-2), idén pedig a Schalke csent el egy pontot Londonból (1-1). További párhuzam, hogy ezeket minden alkalommal sikerült idegenben korrigálni: két éve Dániában, az előző kiírásban pedig Romániában nyertünk, ráadásul mindkét alkalommal négy góllal. Talán nem árulok el zsákbamacskát azzal, ha megemlítem, hogy a javítás idén is összejött. A hogyanról lesz szó alább.

 

A csapat finoman szólva sem könnyített páncélzattal érkezett Lisszabonba, nem pihentettünk egy alapembert sem. Ennek oka alapvetően a Schalke elleni elsőfordulós pontvesztés lehetett, Mourinho ugyanis nyilván nem akart beragadni az elején. Mint ismeretes, a másik meccs is 1-1 lett az előző kanyarban, a Sporting ráadásul bohózatba illő gólt kapott a hosszabbításban, így ők talán még nálunk is bosszúsabbak voltak azon a szerdai éjszakán.

Ha egy szóval kellene jellemeznem az egész mérkőzést, azt mondanám, tetszetős. Ezt a kifejezést általában akkor használja az ember, amikor elégedett valamivel, de nincs katarzis. Támadólag léptünk föl, okosan és lendületesen építettük támadásainkat, s meglepően könnyedén, néhány érintésből képesek voltunk a házigazdák indokolatlanul feltolt és érthetetlenül szellős védelmi vonaluk mögé.

A legtöbb helyzetünk ebből adódott, Diego Costa már a második percben ajtó-ablak helyzetet hagyott ki szemben a kapussal – olyat, amiért Torrest verbálisan felkoncoltuk volna (esendő az ember, bárki hibázhat, de ezt tényleg illik tízből tizenegyszer csukott szemmel és kikötődött cipőfűzővel beverni). A kapussal szemben nagy helyzetben aztán később Schürrle, Oscar, Filipe Luis, sőt, a csereként beállt Szalah is rontott, úgyhogy ez tényleg nem a mi műfajunk volt kedd este. Négy-öt gólra elég ordító helyzetet hagytunk ki, ami azért is bosszantó, mert ezek kidolgozása többnyire szemkápráztató volt, gondoljunk csak Fabregas vagy Matics finom és hajszálpontos álompasszaira. Az meg picit a sors iróniája – legalábbis számomra –, hogy ennyi kidolgozott tiszta ziccer közepette egy pontrúgásból sikerült csak betalálni. Egyébként gyönyörű felhőfejes volt, picit Ivanovics EL-győzelmet érő találatát idézte, ha már lisszaboni ellenfél (Matics akkor épp a Benficát erősítette).

Az, hogy ki mit várt és mit kapott a meccstől, mindig szubjektív. Az első fordulós botlás miatt tegnapelőtt a legfontosabb a győzelem volt – ezt meg is kaptuk. Emellé nyilván a kényelmesség, az izgalmasság és a látványosság társul kiegészítő kívánalomként – itt pedig felemás a helyzet megítélése. Szerintem jó meccs volt a lisszaboni túra, nem volt hiány se helyzetből, se szép megoldásból. Mivel nem tudtuk korán lezárni az összecsapást, maradt izgulni- és idegeskednivaló az utolsó percekre is. Utólag nem bánom, hogy nem dőlt el minden az 60. percre és nem torkollott unalmas és energiatakarékos labdázgatásba a találkozó harmadik harmada, persze a meccs hevében örültem volna, ha a jó pár ordító helyzetből gólra váltunk még egyet.

Összességében azt gondolom, a játék teljesen rendben volt. Megvoltak a helyzetek bőséggel, az viszont bosszantó, hogy ennyi ajtó-ablak helyzetet hagytunk pocsékba menni. Nyomtunk serényen az első gólig és a vezetés birtokában sem álltunk vissza, egyedül az Oscar-Mikel csere volt kissé defenzív (ugyanakkor indokolt). A védelem stabilan állt a lábán (egymás után két clean sheet), Matics és Oscar is remekül szűrt a középpályán, Hazard cselei ültek, aktívak voltunk a széleken, Diego Costa pedig kőkeményen megküzd a labdáért, a kapura pedig úgy tör, mint egy hasmenéses orrszarvú. A konklúzió ugyanaz, mint az első fordulóban: szép, szép, de a ziccereket muszáj gólra váltani. Ha csak egy kicsit koncentráltabbak elől a srácok, már van hat pontunk és legalább ugyanennyi rúgott gólunk.

A Sporting viszont nekem csalódás volt. A pálya egyik részén és a játék egyik elemében sem mutattak semmi kiemelkedőt, egyedül a kapusukat, Rui Patriciot lehet dicsérni, ő támadóinknak hála vesztesként is a meccs embere lett (elsőként neki gratulált Mourinho is). Amíg el nem kezdtünk kiengedni a vége felé, nem is volt igazán komoly helyzetük, s még így is túlzás nélkül állítható, hogy a gólon kívül is a Chelsea-é volt az öt legkomolyabb lehetőség.

A helyzetünk a megannyi bénázás ellenére is kifejezetten baráti. Van négy pontunk, vezetjük a csoportot (két pont előnnyel), csak mi tudtunk eddig nyerni, ráadásul most két meccs jön a Maribor ellen. A szlovének eddig meglehetősen jól tartják magukat, a két döntetlenjük azt jelzi, hogy több van bennük, mint a fix csoportutolsókban. Ha tisztességgel lehozzuk ezt a két mérkőzést hat ponttal, akkor négy kanyar után majdnem (vagy talán teljesen) biztos lesz a továbbjutásunk. Remélhetőleg legalább az egyik meccsen megszórjuk a Maribort, mert addig oké, hogy továbbjutunk csoportelsőként (és ha minden jól megy, veretlenül), de annyira fékezett habzású ez a négyes, hogy illene legalább egyszer gólfiesztát rendezni. De az sem baj, ha ez hétvégén, az Arsenal ellen jön el… Addig is Blue Is The Colour!