Valami van a levegőben

Csak nyugi, semmi Halott Pénz (nem mintha bajom lenne velük). Még úgysem, hogy átigazolásokról szól majd a poszt, ám nem általánosságokról, hanem egy új, trendszerű folyamatról. Meg azért sem, mert itt pont nem halott az a pénz: él és virul. De hogy ne legyek ennyire titokzatos, felhagyok a rébuszok kimagyarázási kísérletével és rátérek a lényegre. Részletek alább.

Kezdjük a lényeggel, vagyis a nevekkel: Juan Mata, Frank Lampard, Petr Cech. Mi a közös bennük? Egyrészt az, hogy mind népszerű és fontos játékosai voltak a csapatnak, utóbbi kettő ráadásul jól kiérdemelt legenda státusszal is nyomatékot adott mindennek. Másrészt viszont – és itt most ez az apropó – a spanyol, az angol és a cseh futballista is közvetlen riválishoz igazolt. Ez pedig szokatlan (bár a trendszerűsége miatt sajnos már egyre kevésbé) és valahol fájdalmas is.

Mióta történelmünk van (értsd: 2003), vonzó márkának számít a Chelsea FC a piacon. A kezdeti fékevesztett licit és pénzszórás után azért már alapvetően higgadt és tudatos költések jellemezték menedzsereinket, „csak” egy Torres-féle vadhajtás zavarta az összképet. Kiadási oldalon pedig biztosak lehettünk abban, hogy akit akart, azt megtartott a klub. Aki távozott, az néhány kivételtől (például Robben) eltekintve vagy kiöregedett, vagy formahanyatlás miatt a perifériára szorult – így vagy úgy, de erejét és értékét vesztette. Ez persze az értük kapott pénz mennyiségén is meglátszott – már ha kaptunk értük valamit ugye.

Az irányváltás tulajdonképpen Mourinho második regnálása alatt következett be, bár okok sokkal inkább tekinthetők az FFP-hez való alkalmazkodásnak, mint José hóbortjának. Mindenesetre Lukaku, de Bruyne, Mata, David Luiz vagy most Cech mind tekinthetőek nyereséget hozó transzfereknek, ami nem csak azért bravúr, mert egyikük sem bagóért jött, hanem azért is, mert mind az öten a padról – vagy szebben mondva nevük és képességeik ellenére nem nélkülözhetetlen alapemberként – távoztak. Az összkép persze nem vegytiszta, de azért hadd összegezzek úgy, hogy újabban a csapat képes már úgy erősödni, hogy közben nyereséget termel és plusszal zár a piacon. Erre pedig korábban nemigen volt példa a mifelénk.

Persze az sem mindegy, ki hová igazol. Ne feledjük, itt már nem Del Hornok, Bellettik vagy Maloudák intenek pápát a Stamford Bridge-nek, vagyis távozóink erősítést jelentenek új klubjaiknak. Az alapvető kívánalom ilyenkor mindig az, hogy oké, köszi a sok szép momentumot, minden jót kívánunk, sok sikert a továbbiakban – de minél messzebb innen. Aprítsd az ellenfeleket Franciaországban, ontsd a gólokat Németországban – bármit és bárhol, ahol nem keresztezzük egymás útjait…

Persze az élet nem kívánságműsor, az újdonsült exünknek sem mondjuk szakításkor, hogy jó, de légyszi nehogy valami szakállas, kitetovált hipszterrel kavarj be, ja és ha megoldható, akkor költözz el a városból, lehetőleg külföldre… Bármennyire is fáj, a futballistáktól is szigorúan véve addig várható el lojalitás, amíg a mi klubunk alkalmazásában állnak. Ha sérelmek nélküli a búcsú, akkor is váltás után már az új csapat melegítőjét és mezét veszi fel, az ő szurkolóiknak integet, ők lesznek a ’mi’. Persze patkány húzásokat és júdásokat is látott már a focivilág – nyilván nem kell minden gesztust, illetve cselekedetet elnézni vagy elfogadni, de ez egy másik kérdés.

A poszt elején megemlített trióból Mata volt az első távozó. A kis spanyol fél évet bírt Joséval, s megunva a kilátástalannak tűnő mellőzöttséget, áttette székhelyét Manchesterbe (bármilyen röhejes is leírva: Moyes hívó szavára). Az első két nálunk töltött évében szárnyalt, alapember volt, s mindkétszer az év játékosának választották – okkal, hiszen a BL és az EL megnyerésében is elévülhetetlen érdemei voltak. Remek meglátások, finom megoldások, fontos pillanatokban jó döntések, emellé pedig szerénység és tiszta játék. Még a kevés játéklehetőséget is derékul tűrte, távozásakor nem köpködött, s első visszatérése alkalmával is megvoltak azok a tiszteletre méltó gesztusai, amik miatt nem lehet rá haragudni. Pedig ezek miatt és a zsíros eladási ára ellenére sem örömteli őt vörösben látni, ráadásul az eddigi tisztes távolság után az új szezonban vélhetően azt is szokni kell majd, hogy Juan bizony egy közvetlen rivális sikeréért küzd.

A szezon végén – még mindig 2014-et írunk – aztán Lampard is elhagyta a csapatot. Egy klublegenda, egy bálvány, egy intézmény. Nem lehettünk elég hálásak azért, amit a Chelsea-ért tett, épp ezért volt fájdalmas, hogy tulajdonképpen meg sem kapta a lehetőséget a méltó búcsúra. Szokás volt őt mindig összeméregetni Gerrarddal, nos, az mindenképp a liverpooli mellett szól, hogy ő időben bejelentette a távozását (talán túl korán is), valamint napnál világosabb volt, hogy egy új ligában futballozik tovább. Lampard sajnos nem így tett: ment a mismásolás a New York-i csapattal, meg hogy csak szinten tartás végett játszogat Manchesteben fél évig, de mégis az lett a vége, hogy vígan lehúzta a teljes szezont a címvédőnél. Nem derült ki pontosan, mit kínáltunk neki tavaly nyáron, így az sem, mi tudta volna maradásra bírni (oké, elvileg a több játéklehetőség) – a lényeg, hogy ez így nem volt épp elegáns, amivel csak azt érte el, hogy az őt még mindig végtelenül nagyra tartó Chelsea-tábor nem tud róla osztatlan áhítattal beszélni. Ingyen ment, de ez nyilván nem pénz kérdése volt.

Ez a gyomros köszönjük, ki tartott volna pár évig. Idén nyáron Drogba másodszor is elköszönt a klubtól (szépen, emlékezetesen, ismét aranyéremmel a nyakában), ám a fő fájdalomforrást most Cech eligazolása jelenti. Igen, tudtuk, hogy boldogtalan a padon, állandó játéklehetőségre vágyik (okkal), s nem hátrált ki azonnal, egy ilyen év elég volt neki. 33 éves, van tehát még jövője a legmagasabb szinten is. Bíztunk a felröppenő francia, török vagy bármilyen nem-angol kérők szándékainak és ajánlatainak komolyságában, s igyekeztünk elhessegetni a ManUnitedbe vagy Arsenalba igazolás gondolatát. Mindhiába, Wenger rárabolt a tutira és kicsengetett egy magasnak mondható vételárat a világ egyik legjobb kapusáért. Cech 2004-ben klubrekordot jelentő 7 millió fontért jött: korábban összesen nem fizetett ennyit hálóőrért a Chelsea. Most, 11 évvel később úgy távozik, hogy nagyjából 3-4 milliót nyerünk rajta úgy, hogy utólag visszagondolva vételára háromszorosát is bőven ledolgozta. Szóval jó summát kaptunk érte, de mit sem számít ez, ha vele is csak egy riválist erősítünk. Mindent elmond a cseh kvalitásairól, hogy amíg itt volt, egyszer sem beszélhettünk kapuskérdésről. A kontinuitást Courtois garantálhatja, de az ember hiányozni fog. Az, amelyik hozta a bravúrokat, amelyik alig vétett nagy hibát, amelyik végig lojális volt.

Harmadszor is fontos játékossal támogattuk egy riválisunkat. Mindent elmond a ledivatdrukkerezett táborról, hogy mindhárom csapást méltó módon tűrte. Nem égtek mezeik, nem átkozódtak neveik. Nem felejtjük, amit tőlük kaptuk és tudom, hogy így van ez viszont is. Menniük kellett, de hát ilyen ez a kényszerpálya. Mata és Lampard sem kapta meg új helyén annak, amit nálunk és tőlünk a legboldogabb napjaikon. És biztos vagyok abban, hogy ez lesz Cech sorsa is. Profin beleáll az Arsenalba, nyilatkozik és véd majd szépeket, de a legszebb fejezeteket nála is Kék tintával írták. Továbbra is Blue Is The Colour!