Ismét itt tartunk. 2026 első napja nem a fogadalmakról, hanem a menetrendszerű Chelsea-káoszról szól. Január elseje van, és miközben a Premier League elitje a bajnoki hajszára készül, a Chelsea-nél a takarításé a főszerep. Enzo Maresca mai menesztése nem egy átgondolt stratégiai döntés, hanem egy újabb pánikreakció egy olyan vezetőségtől, amely láthatóan képtelen különbséget tenni egy projekt és egy kísérlet között. A szakember menesztése az utóbbi időszak eredménytelensége és a vezetőséggel való viszonya alapján borítékolható volt, mégis gyomorszájon vágja a szurkolót és nem a döntés jogossága, hanem a mögötte húzódó totális koncepciótlanság miatt, ami a beismerése annak, hogy a vezetőség továbbra is képtelen hosszú távú projektben gondolkodni.
Január elsején kirúgni egy edzőt a totális pánik jele. Az átigazolási ablak épphogy megnyílt, a keret morálja a padlón, és most ismét jön egy átmeneti időszak, amit már annyiszor láttunk a Clearlake-korszak alatt és soha nem sült el jól, nem volt „new manager bounce” és valahogy most sem azt várjuk, hogy olyan ember ül majd le a csapat kispadjára, akivel rövid idő alatt szintet tudnánk lépni. A pletykákban felmerült neveket olvasva legalábbis biztosan nincs semmi másra sanszunk, csak arra hogy a szezon végéig kihúzzuk valahogy aztán nyáron próbáljunk újra egy hosszabb távon is koncepcióképes stábot találni. Csakhogy egy, az általában elérhető szakmai elitbe tartozó menedzser ezzel a vezetői mentalitással aligha tud majd kompromisszumképes lenni. Tuchel volt az első fecske, az ő menesztése kísértetiesen hasonló, de Graham Pottert sem a csapat legrosszabb időszakában küldtük el, miközben a háttérben szinte minden esetben a vezetőedző és a klubvezetés közötti összeférhetetlenség volt valódi ok, nem a szakmai teljesítmény. A mai nap bizonyítja, hogy a Chelsea vezetése nem tanult az elmúlt évek kaotikus döntéseiből, maradt a kapkodás, a felelősség hárítása és az a bizonytalanság, ami lassan felemészti a klub identitását.
Taktikai dogmatizmus: Miért bukott meg a „Maresca-ball”?
Maresca a Guardiola-iskola ígéretével érkezett, de a gyakorlatban egy rugalmatlan, önismétlő és az ellenfelek által könnyen kiismerhető rendszert kaptunk, amire nagyon könnyen lehetett reagálni.
A rest defense és a kontrák elleni védekezés csődje.
Maresca mániákusan ragaszkodott az invertált szélsőhátvédekhez, ami a labdabirtoklásnál létszámfölényt generált a középpályán, de labdavesztés után óriási üres területeket hagyott a széleken. Az elmúlt három hónapban az ellenfeleknek sokszor elég volt egyetlen labdaszerzés a középső zónában, és a feltolt védelmi vonalunk mögötti 30-40 méteres területen bárki lefutotta a lassú belső védőinket. Ez vezetett a brutális mennyiségű engedett xG-hez, nem távoli lövésekből kaptuk a gólokat, hanem ziccerekből.
Rögzített helyzetek levédekezése.
Az, hogy egy csapat gólokat kap szögletekből, előfordul. De a Chelsea az utóbbi időben statisztikailag a liga legrosszabbjai közé süllyedt a rögzített szituációk levédekezésében. A legmegdöbbentőbb a bedobások utáni szervezetlenség volt. Maresca hibrid emberfogó-zónázó rendszere ezeknél a pillanatoknál olyan volt mint egy tízéves Windows, lefagyva nézték a játékosok, ahogy az elveszített párharcok utáni második labdákat az ellenfél a kapuba pofozza. Ez a fajta dekoncentráltság és az alapvetően jól védekezési sémák hiánya az edzői stáb hiányosságaira is rávilágít, de itt sem lehet szó nélkül elmenni a vezetőség keretépítési stratégiája mellett, a rutin úgy ahogy van, hiányzott a védelemből, Colwill szezon eleji sérülésére nem sikerült kellően reagálniuk és a Tosin és Badiashile kettős is legfeljebb a kiesés ellen küzdő csapatoknál lehetne erősítés.
A mérkőzés közbeni szituációk kezelése (In-game management).
Talán ez volt Maresca egyik legbosszantóbb hiányossága. Ha az eredeti terve valamiért nem működött, vagy az ellenfél edzője reagált, megzavarva ezzel a Chelsea-t, az edzőnk már nem tudott sokat hozzátenni a mérkőzés alakulásához. A keret egysíkú kialakítása miatt a cseréi sablonosak voltak (szélsőt szélsőre), képtelen volt meccs közben szerkezetet váltani vagy reagálni az ellenfél intenzitásának változására. Néztük, ahogy kicsúszik a kezünkből az irányítás, ő pedig rezignált arccal vette tudomásul, hogy a csapat mentálisan és taktikailag is szétesett.
A torta-metafora és a felelősség kérdése.
Lássunk tisztán a felelősség kérdésében. Ha a Chelsea jelenlegi válsághelyzete egy torta lenne, abban Enzo Maresca teljesítménye és taktikai makacssága biztosan nem a legnagyobb szelet. Sokkal inkább ott van benne a tulajdonosi kör türelmetlensége és a sportigazgatók elhibázott keretépítése. Maresca volt azonban az egyetlen szelet, amit a vezetőség bármikor fel tudott áldozni, hogy elvigye a balhét és elkenje azt a felelősséget, amit nekik sokszorosan vállalni kellene. Ő a bűnbak, akit kidobnak az ablakon, miközben a cukrászok – Winstanley, Stewart és Eghbali – ott maradnak a konyhában, hogy újabb, még drágább alapanyagokból süssenek nekünk egy ugyanolyan ehetetlen masszát.
Mi lesz ezután?
Ami pedig a jövőt illeti, a pletykák sötétebbek, mint valaha. Liam Rosenior, a fiókcsapatunk, a Strasbourg edzője az első számú jelölt, akit az elmúlt napokban többször is láttak Cobhamben. Ha a vezetőség tényleg a BlueCo-hálózat belső keringéséből emel ki valakit, az a Chelsea identitásának végső feladása. Ez azt üzenné: már nem elit európai klub vagyunk, hanem egy globális kísérleti laboratórium. Rosenior kinevezése nem szakmai döntés lenne, hanem a kényelemé, egy olyan edzőt akarnak, aki nem felesel, aki ismeri a rendszert és aki boldogan elfogadja, hogy a keretet nem ő, hanem algoritmusok és sportigazgatók állítják össze. Mindez persze csak ideiglenes döntés lenne, nyáron újra edzőkeresésbe fogna ezen a „magas” szakmai nívón dolgozó stáb és persze újfent értetlenül állna azelőtt, miért nem akar velük tárgyalni sem egy Julian Nagelsmann.
Maresca menesztése szakmai szempontból védhető, a védekezési mutatók és a rögzített helyzeteknél mutatott káosz tarthatatlan volt, de a szezon közbeni váltás ismét csak azt bizonyítja, hogy a Chelsea-nél nincs terv, csak reakció. Amíg a vezetőség nem néz bele a tükörbe, és nem veszi észre, hogy ők maguk a torta alapja, addig az edzőváltás csak tüneti kezelés marad egy halálos betegségen.
