Néma tanácstalanság

Tulajdonképpen ha a címen kívül nem is szerepelne semmi a posztban, csak egy kép a Goodison eredményjelzőjéről tegnapi végeredménnyel, sem biztos, hogy kevesebbet mondanék el, mint amennyit amúgy is el fogok. Ugyanolyan tanácstalansággal állok a teljesítmény előtt, mint a fiúk a labda körül.

Bármilyen szitokszóval nehezen lőnék mellé, aktuális helyzetünket illetendő, de annyira kétségbe ejtő most a Chelsea, hogy…. hogy… ez szavakkal ki nem fejezhető. Kivéve ezekkel, amiket most mondok. Ezek megfelelőek, de más szavakkal nem megy. Szokták volt mondani, hogy nagyot esni csak magasról lehet, az pedig törvényszerű, hogy aki feltör, annak le is kell töretni. Ez nem valami nagy truváj. De lement 5 kör a bajnokságból, kezdenek kirajzolódni az erőviszonyok – de nekünk, regnáló bajnokként nincs se erőnk, se viszonyunk jelenleg. Utoljára talán AVB alatt láttuk a Chelseat ilyen serényen nyomkodni a self destruction gombot két tenyérrel. Lényegében direkte sem lehetne ennél rosszabbul játszani.

Az ilyenek, mint „langyos szar”, már-már póriasan semmitmondó kifejezésformái annak, amit művelünk. Nyilván, amit tavaly letettünk, azt már senki nem veheti el tőlünk. Ez a csapat bajnok lett, nem is akárhogyan. Most pedig, ugyanaz a csapat, szinte 5 forduló alatt rombolt le minden falat, amit 1 szezon alatt fáradtságos munkával emelt. Nem csak, hogy rombolunk, de 22 lábbal tiporjuk önnön nimbuszunkat, és valami randa haláltáncot járunk fölötte. Esküszöm mindenre, ami szent számomra: én ezt nem értem. Pedig én már sok mindent nem értettem.

Minden fordulónak úgy állok neki, bár sajnos, úgy látszik, csak én, hogy na akkor most pálfordulás, és vissza a győztes útra. A csapat viszont nagy lendülettel ott maradt, ahol volt. Az okosok azt szokták mondani, hogy nincsenek is valódi győztesek, csak túlélők vannak. Mi ezt túl fogjuk élni, csak jó lenne már elkezdeni végre.

Én sem vagyok az a szurkoló, bármennyire is próbálom, aki jól tűri, hogy bármi oltárán áldozva is sorra verjék rommá szeretett csapatomat. Had vegyem elő itt az őshaza összeséből a helyzetre alakított egyik igazi gyöngyszemét: José tőlem szűzlányokat is áldozhat fel a holdistennek két mérkőzés között, ha győzünk, ahogy az sem érdekel, ha Teréz anyát támasztja fel heti rendszerességgel a saját maga által kirakott madáretetők között, akkor is nagyobb fasz marad, mint ide Lacháza minden egyes vereségért. S ha már elkezdtük, ne álljunk meg, mondjuk meg, mondjuk ki, e szezon Chelseaje többnyire úgy elbizonytalanodik a térfélen átmerészkedő támadók láttán, mint bigott katolikus a szűzlányok nászéjszakán, miközben támadásoknál úgy szétkapják, mint kíváncsi vakondot a Zetor… ez a meccs olyan katartikus élmény volt egy jó érzésű Chelsea szurkernek, mintha egy impotens szatír akarna megerőszakolni egy nővé operált férfit. Hátul klasszikus mesterhármast rúgattunk egy olyan játékossal, akiben még a saját edzője sem bízott annyira, hogy a kezdőbe nevezze, elöl meg kijátszott helyzetre sem futotta, cserébe végignézhettük 172 alkalommal, ahogyan Ivanovics szétrúgja az előtte álló bábut beadás jogcímén. Persze nehéz lenne csak a szerbet kiemelni önmagában a remekbeszabott csapatból, mert minden pályára lépő kezében van egy koporsószeg, amire JM fehér tentával mázolja fel éppen a címvédés feliratát, miközben serényen ássa a sírgödröt félkézzel.

Az eredménysorunk túlzás nélkül megfelelne a tavalyi QPR-nak. Csak elvileg nem hasonló babérokra törünk. Egyelőre nagyon monofunkciós a gárda, szomorú, melankolikus, szürke aláfestőzenével. Elértük azt a szintet, amikor nem csak, hogy képesek vagyunk kikapni bárkitől, hanem konkrétan ki is kapunk, aki utunkba akad. A legtöbben talán ezért is érzünk harag vagy düh helyett keserűséget és csalódottságot. Már csak legyint az ember, és behúzza az újabb strigulát. 5 forduló alatt kaptunk ki annyiszor, mint az előző szezonban összesen. Beszédes. Nem fájna annyira, ha látnám az akarást. De a srácokban nem csak, hogy tűz nem ég, szikra is alig akad. Ha fékevesztett vadállat módjára ostromoljuk az Evertont, és úgy kapunk ki 3-1-re, sem jobb összességében az egész, csak kevésbé érzem úgy, hogy a csapat a gyomorszájamat öklözi minduntalan. Elvesztettük a meccset – de nem ez a gond. Az Evertontól idegenben ki lehet kapni. Ami rosszabb: elvesztettük az önérzetünket. Ez az összes csalódás közül a legcsalódásosabb.

Oké, hogy HappyOne óta el voltunk látva rendesen, és bár a csapat és az edző kritikusai mindig találnak maguknak kérdőjeleznivalót, összességében azért rátakartunk a PL-re, mint az orosz tajgára a hóesés. Viszont ez, amit a nyári szünet óta művelünk.. ez semmi. Vaaagy, a semminél is kisebb. Mi lehet a semminél is kisebb? A mínusz semmi… Mintha edzőtábor helyett mind elmentek volna együtt Jamaicába, aztán szétgandzsázták volna magukat. Mindenki belassulva, szétcsúszva, érdektelenül ténfereg a világba bele.

Mivel már jól bebizonyítottam azt, hogy a játékosaink istenadta tehetségek, meg azt is, hogy Mou egy kibaszott edzőzseni, a taktikánkkal nincs gond, mert jobb, mint forró nyári napon egy híves serital, meg hát bajnokok lettünk vele nemrég, ergo minden rendben, az ellenfeleink meg leharcolt hurkatöltők egyébként is, csóri kis faszpörgettyűk, ennek ellenére nem igazán mennek úgy a dolgok, ahogy várná őket … José? A lófaszt. Abra? Ugyan. Mi itteng, Magyarföldi szurkolók. Ülsz itt érted, várod a csodát, azt, hogy mindjárt felébredsz, és rájössz, hogy még csak most kezdődik az augusztus, és, hogy ez a förmedvény nem más, mint egy olyan rémálom, amiből csak felébredni jó. Aztán viszont, amikor már ködösen kezd derengeni, hogy szar van a palacsintában, mert ez sajnos itt és most a rögvaló, már csak arra gondolsz, hogy nem ártana egy 180 fokos, összehangolt rotáció. Rájössz, hogy úgysincs tökéletesen logikus magyarázat, meg ha lenne, sem érdekelne már, mert a látvány, hogy a korábban látott egységes, világverő csapat helyett tanácstalan, hitehagyott, demotivált zombihadosztály benyomását keltjük, lényegében bárki ellen, ha nem vigyázol, tönkretesz szervezetileg, vérnyomásilag, na meg agyilag. Állandósul a zsibbadás, a pesszimizmusos gondolatok, egykedvűen várod a meccset, ami elé akkor is leülsz, ha már csak heten állunk ki legközelebb.

Mert itt van ez az Everton… nem sok minden változott tavaly ilyenkor óta. Akkor is megkaptuk a három gólunkat a liverpooli kékektől. Csak, akkor rúgtunk szemben hatot. Most, egy nyamvadt, véletlenből beakadó, mondjuk legalább megsüvegelendő bombát akasztottunk be nekik. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna – mivel tegnap történt.

Talán szeretnétek hallani a véleményeskedését a címzetes Chelsea ügyvédnek. Figyelem pánik-tömeg – ez nem a tervezés és észszerűsködés ideje többé. Felvirradhat az új hajnal, új dicsőséges aranykorszak, mert eddig az egyetlen dolog, amit elértünk, hogy bárki elhiszi immáron, hogy a Chelsea legyőzhető. Megoldás van, mindenkinek van; akard, aki szerint az edzőváltás a megoldás, míg mások úgy vélik, hogy új játékosok beszerzése taposná ki a helyes útra vezető ösvényt, míg megint mások a katartikus mindenki menjen a f*szba felkiáltással még a Stamfordot is kirúgnák, felszántanák, s bevetnék sóval. Namármostan ez mind szép és jó, csak szerintem önmagában egyik sem lenne segítség 100%-ban a Kékek gondjaira. Egyszerűen csak jó lenne vicsorogva, és nem feltett kézzel kifutni a pályára. Meg persze, ha végre José szétcsapna Terryék között, illetőleg a támadók tökeit pedig addig csavargatná, amíg meg nem találja mind a góllövő cipőjét. És mindezt a meccsek előtt – mert a lefújás után már nem nagyon van mit variálni, na. A sivatagban egyszerűbb vizet fakasztani, mint egy vesztes mérkőzés pontjait behozni. Öt forduló, három vereség után a türelmem nem fogy el, de a magyarázkodásra már nem vagyok kíváncsi. Nem érdekel, kinek a hibája, edzőé-e, vagy játékosé, oldják meg, és jövő héten mondják el a győzelem után, hogy na, megtaláltuk, ‘sszameg.

Nyilván nem vagyok specialista, szakértő meg pláne, még csak közelében sem járok annak, ami egy futballista élete. Mi mind a felszínt kapargatjuk, fogyasztók vagyunk, csakúgy, mint mondjuk egy villanykörte esetében, a java részünknek fogalma sincs, hogyan készül, milyen elven működik, milyen folyamatok kapcsolódnak a gyártáshoz, megvesszük, becsavarjuk, ha világít, jó, ha nem, akkor nem. A sztárfutball komoly lélektanát talán senki nem merte még igazán kutatni, és bár korábban nem egy ízben érintettem már a témát, általában magam is csak a dolgok tetejét látom. Próbálom nem zárójelbe tenni a racionalitást – de ez majdnem lehetetlen, amikor egy bajnok ennyire semennyire sem játszik hirtelen. Tudtuk, vagy legalábbis számítottunk rá, hogy a homogenizálódó bajnoki versenyfutásban nehezebb lesz megismételni a 10 évvel ezelőtti címvédést, de arra azért kevesen számítottunk, hogy ezt leginkább saját magunknak köszönhetjük.

Azzal vezettem fel a meccset, hogy soha ne mondd, hogy soha. Lehetetlen nem létezik, és hát azért a City-t elvben befogni még csak nem is tűnik lehetetlennek. Most. Még. Viszont, el KELL kezdeni nyerni, és nem egy meccset, vagy kettőt, hanem most, ha tényleg komolyan gondoljuk még a címvédést, akkor legalább idén nem kellene már több pontot veszteni. Minden egyéb esetben csak saját magunkba rúgunk egyet. Barátok nélkül nem király a királyság, győzelmek nélkül meg nem buli a szurkolás. Én megadom a gárdának a bizalmat, ők meg adják meg a betevő győzelmeket mostmár. Simple as that.