Műemlék jellegű épület

Túlzottan sok gondolat fog szerepelni ebben a posztban, szólok jó előre. Mégis, hozzá kell kezdeni valahol… egy pillanatra ki fogunk lépni a tér s az idő kalitkájából, kicsit szembenézünk önmagunkkal, látni fogjuk a múltat, a jelent, s kicsit a jövőt is. Megint az van, hogy annyi mindent akarok elmondani, a hely és a rendelkezésre álló idő viszont korlátoz. Tegyük kicsit félre a kontinuumot, legyen ez az öt perc a miénk, legyen ez a megdermedt valóságé.

Ott tartunk, még mindig ott tartunk, mert ott kell tartanunk, hogy volt egyszer egy Mata, aki meg már nincs is. Illetve van, csak másként. És volt, volt egyszer egy Essien, aki már régen volt, mássá lett, most pedig másé lett. Távoztakor felvetődött, hogy tisztelegjünk-e búcsúposzttal a távozás oltárán. Perszehogy. Akkor, vagy mi, meg már milyen hülyén nézne ki, ha a spanyolisztán szülöttének nem szentelnénk pár sort.

Nyilván, egyikünket sem hagyta hidegen a dolog, egy ilyen történésnek senki sem tud rezzenéstelen arccal továbbot inteni. Testületileg is elég széles skálán mozognak az érzelmek, míg egyikünk sírásra görbülő tekintettel minimum közepes mértékű vendettát hirdetett, s legalábbis Di Matteo eltávolításához hasonlatos karakterzuhataggal csitította háborgó lelkét, addig mások a racionalitás álcája mögé bújva próbálta leplezni a távozás tüskéjének nyomát oldalában. Találunk az alfa és ómega közötti távolságon elhelyezkedő véleményeket is, nyilván. A döntés, amely megszületett 37,1M font fejében, nem azért fájó, mert ikon távozott volna. Azért, mert olyan távozott, aki azzá válhatott volna. Megvolt benne minden, legalábbis azt hittük idáig, hogy a neve felkerülhessen a legjobbak, a legnagyobbak közé. Cirádás iniciálé legyen a J és az M, aki nem José, és nem Mourinho, hanem Juan és Mata.

Az a 135 mérkőzés, amit nekünk adott, legyünk annyira szentimentálisan, nevetségesen bárgyúk – mégiscsak magunk vagyunk – mondjuk azt, hogy megajándékozott bennünket, sosem feledjük. 32 gólja szinte egytől-egyig beleégett a retinánkba, ott táncol a labda a lábán, hol a jobbon, hol a balon, és bajban leszünk, ha a közeljövőben már a nyamvadt telefonok is retinaszkennerrel oldják fel a zárat, mert mindannyiunkéban a kis spanyol sörtés vigyorgó arca fog megjelenni.

Mert emlékezni, csak a szépre fogunk. Megvan az emberi elme azon – részben – csodálatos tulajdonsága, hogy viszonylag gyorsan feledi a rosszat, de sokáig megőrzi a jót, a kellemest. Mata esetében nincs sok mindent elfelejteni. Zenélt nála a labda, mindannyiunk lelki húrján pengetett egy kicsit, a ritka fals hangok pedig csak még valószerűbbé tették az egész dallamot. Hogy aztán befejezetlen marad-e a szimfónia, vagy látunk még a mai korokban sem lehetetlen visszatérést, dobjál két kockával három hatost, én pedig megválaszolom.

Mielőtt vagy miután már levonódott az a következtetés, hogy az LR nem is igazán bánja a konkvisztádor Kékből pirosba fordulását, szeretnénk még utoljára kinyilatkoztatni: dehogynem. Függetlenül attól, hogy összességében mi az individuális vélemény, amely kialakult mindünkben, bátran állíthatom, hogy egyemberként kiáltjuk a szélbe: fájó nyomot hagy a távozásod, Mata! Player of the year, player of Chelsea, player with blue blood in veins. Hősünk volt, aki emberré lett.

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=lIFH5DhdePM]

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=tG86oTnrbcs]

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=awzVI2eFBXA]

Nem kevésbé fájó a búcsú a Bölénytől. Annyival egyszerűbb a helyzetünk, hogy őt, már nem most vesztettük el. Olyan játékosról beszélünk, akinek a Chelsea-karrierje egy meredek sinus görbe kb. Furán került hozzánk (kvázi sztrájkolt a Lyonnál), s produkált egy rémszar első szezont. Kompletten. Nem láttam, nem értettem, mit látott José ebben a srácban. Egy nagy, buta futóbolond. Aztán… előrántott két olyan szezont, hogy az ellen már akkor is berosált, ha csak szóba került a neve egy kocsmai vitában. Mi pedig csak ámultunk. Soha annyi jogos mea culpára nem volt még szükségem, mint amikor meg kellett követnem magam Essiennel kapcsolatban. Az emberforma erőmű, négy tüdővel, és 110 kiló izommal. Kíméletlenséggel, ha kell, eleganciával, ha kell, de irdatlan erővel, fáradhatatlanul mindig. Olyan játékosról beszélünk, akiről nem tudott úgy nyilatkozni egyetlen ellenszurker sem, hogy a tenta v karaktergörgeteg ne égetett volna lyukat a felületen, ahol megjelent, de egy sem tudta nem odatenni a végére, hogy bizony szívesen látná a csapatában a Kék gyorsvonatot, a Bölényt. Olyan játékosról beszélünk, aki pályája csúcsán nem egyszerűen a legjobbak között volt, hanem a legjobb volt.

Roppantmód nehéz látni azt, amikor egy karriert egy (pár) sérülés tör ketté. Nem volt ez másként a ghánai esetében sem. Még futotta erejéből, hogy összehozza, akaraterejéből még összehozott egy comeback-et, de a harmadik térdsérülés végleg elvette őt tőlünk. 2011 nyarán a felkészülés során harmadszor is megrogyott a térd, és hiába akartuk az ellenkezőjét, tudtuk, innen már nincs visszaút. Igazából elméletben elsirattuk őt már akkor. Azóta még 28-szor láthattuk a pályán, hogy már nem az, aki egykor volt. A klub már elengedte, most mi is engedjük el őt, a Milanban talán még vár rá 1-2 jó szezon, de nem feledjük, hogy ő is lehetett volna 1, akinek a neve egybeforr a Chelsea-ével. Nem rajta múlott. Egy valaha kitűnő játékost, és egy végletekig szerény és kiváló embert engedünk el, hát isten vele!

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=ODxuMH0_M5M]

Nem mondom, hogy könnyű visszatalálni a jótékony nosztalgia mezejéről a jelenbe. Pedig, ártani nem árt, a mi párunk a Chelsea, ez a valódi házasság, és még angolszász mércével nézve is megvan minden: valami új, valami régi, valami KÉK, és hát vannak kölcsönben is játékosaink. Vége a téli pihenőnek – ami Angliában ugye annyit jelent, hogy hetente csak 1 meccset játszol, itt az első 2014-es hétközi forduló, és máris igen jól jöhetünk ki belőle. Mi ugyanis a Stamfordon fogadjuk a kieső zónával küzdő kalapácsosokat, míg a forduló mára  (azóta tegnapra) eső felében az Ágyúsok csak 1 pontra voltak jók a Southampton vendégeként, március közepéig húzódó erőltetett menetük első állomásaként. Amennyiben a szintén holnap (azóta már ma) megrendezésre kerülő Spurs-Citeh mérkőzésen számunkra kedvező eredmény születik, úgy ismét a tabella élére csücsülhetünk, hogy aztán a hétvégén (egész pontosan hétfőn) igen vérre menő küzdelemben ütközzünk meg a Manchester Cityvel idegenben, s ez esetben még én is megengedem magamnak azt a hülye-elcsépelt szart, hogy leírom: tipikus hatpontos meccsen (sikított azért a klaviatúra na).

A WHU ellen a csapat nagy része bevetésre készen, kivéve Torrest, az új igazolás Salah-t, valamint van Ginkelt, akit most csak azért említek meg, mert JM érdekes kijelentést tett vele kapcsolatban, mégha nem is feltétlen meglepőt: jól halad a felépülésben, március végén, április elején talán már pályára is léphet az U21-ben, de idén már nem számít rá az A keretben.

A kalapácsosoknak megvan az a mementója, hogy szezononként egyszer elkapják a fonalat, és megrépáznak valami nagyot, legyen az a Chelsea, a ManU vagy más. Reméljük, ebben a szezonban már ellőtték ezt a jófajta szerencsesütit a Spurs ellen (októberi 0-3). Részünkről pedig remélem, hogy ami bennragadt a Stoke ellen, az most mind a West Hamre zúdul, és erődemonstráló felkészülés és intő jelként rommáverjük a kelet-londoni gárdát.