Méltó befejezés

Úgy lett vége, ahogyan elkezdődött. Nem szokványos érzés Chelsea szurkolói körökben, legalábbis, amióta Abramovics betette a lábát a Stamfordra, hogy a szezonunknak március derekára vége. Márpedig, az FA-Kupa kiesésünkkel idejekorán ezt is elértük. A közel 13 éve tartó orosz megszállás eleddig főként a rekordhalmozásról és rekorddöntögetésről szólt. Nos, ezutóbbiból erre a szezonra is jutott pár, de a szokásoktól merőben eltérően csak negatív. Egy ramatyul kezdődő szezon méltó lezárása volt a héten a két kupakiesés. Nem is baj, hogy vége.

Akármilyen magasról esel is, minden zuhanásnak vége lesz egyszer. A miénknek ma, a Goodisonban. Anyám, volt gravitáció a szezonunkban, mi? Amekkora svunggal közelítettük a talajt, nem is nagyon lehet csodálkozni, hogy a végén ekkora volt a csattanás. De vége, és legalább ez töltsön el mindannyiunkat némi bizakodással. Idén(y)re már nem maradt izgulnivaló, de legalább a vernyákolást is be lehet fejezni. Most már csak a semmi semmizik, a becsapódásunk nyomvonalán csak kráterek maradtak, az átszakadt tetőn keresztül pedig bevigyorog a hold, nincs már semmi, csak egy kis nyikorgás maradt a padláson. Elmúlt. Az esti szél talán még felkavarja majd a port, kicsit talán összébb fújja a törmeléket, amit a nyílegyenes földbeállásunk okozott, de ennyi volt. A szezonunk izgalmai, várakozásai átadják helyüket a csendes nihilnek.

Igazság szerint itt és most nyilván a mai meccsünkről kellene írni, de nem is tudom, hogy mit lenne értelme, no meg azt sem igazán, hogy miért. Amit láttam, abból az jött le, hogy már a srácok sem igazán tudták elhinni, hogy ez sikerülhetne is akár, ez a hitehagyottság pedig átjárta a játékunkat, márha ezt lehet annak nevezni, a végére pedig elfogytunk, aztán beszoptuk. De ismétlem: ez a meccs nem a 77. percben dőlt el, hanem már az elején. Annyi esélyünk volt, mint három lábú sünnek a hatsávos autópályán péntek délután, ónos esőben.

Annyi minden van itt, a gondolatok egymást érik, harapják, csapongok össze-vissza, pedig még csak azt sem mondhatnám, hogy az eredmény meglepett. Mert valójában pont az a szar, hogy még csak meg sem lepődtem. Mégis, elmúlt éjfél, már nem is „ma”, hanem tegnap kaptunk ki, én pedig itt zakatolok, és legszívesebben öntenék egy jó kétujjnyi whiskyt két, a hirtelen szobahőmérséklettől kellemesen recsegő jégkockára. Végülis, miért is ne…

Most, hogy ilyen nehezen meggyőztem magam erről – bár a siker nem teljes, inkább töltöttem volna most valami kellemes aromájú ír italt, de csak scotch volt bontva, éjfélkor pedig már nem tekerjük el egy szűz üveg nyakát -, és visszazöttyentem a laptop elébe, még mindig ott tartok, hogy egy halom gondolatvirág tekereg a fejemben, amik ráadásul a fejemben jól hangzanak, de aztán a billentyűzet nem adta vissza igazán jól valahogy formálisan. A foszlányok egy jó részét persze egyből elhajtom, mert azok a jövőre vonatkoznának, amivel foglalkozni egyelőre teljesen érdemtelen. Annak még nem jött el az ideje, túl sok még a kérdőjel. A jövőbeni Chelsea problémája még nem a máé, az majd a jövőbeni Zenzo problémája – öcsém, hogy irigylem a pasast… Neki már nemigen kell foglalkoznia a jelennel, ami akkorra már a múlt. Mert most, akármennyire is akarok ezzel foglalkozni, nem érdekel. Minden szar.

Nem érdekel, ki megy, és nem érdekel, ki jön. Nem sírok senki után, és nem várom az újat. Ma – még – nem. Mivel vége, egy kicsit át akarom adni magam a csapat szenvedésének, mert, ha együtt akarom megélni velük a csúcsokat és a jóságokat, akkor most együtt kell megélnünk ezt is. A szezont, amiben mintaszerűen elkúródott minden.

Néha, időnként azon kapom magam, hogy elmélázok azon: öregszem. No nem nagyon, és nem soká, nyugi. Ennek egyik manifesztációja, hogy egyre több dologról és témáról veszem észre, hogy mennyire nincs semmi jelentőségük, holott sokan és komolyan foglalkoznak velük – és tettem korábban én magam is. Mi értelme van érvelni valami mellett vagy ellen, akár itt is, amikor mindennek tetszőlegesen sok nézőpontja van? Oké, nyilván a válasz még most, úgy kábé 10 év után is ugyanaz: mert szórakoztat. De a jelentőség valahogy kezd elhalványulni. Azon veszem észre magam, hogy bizonyos dolgok egyre kevésbé zaklatnak fel, és kevésbé is szórakoztatnak. A szurkolás is ilyen. Átalakul. Sokkal kevésbé heves vérmérséklettel viseltetek egy-egy vereség, kiesés, de akár győzelem iránt is. Persze ezt a mértékletes érdektelenséget nem feltétlen élem meg negatívumként, egyszerűen csak 30 felett az ember agya átkapcsol koncentrálni más irányokba.

Nem akarok olyan nagy szavakat használni, hogy „felnőttem”, ami amúgy is gyanús, sosem történik meg. Azt látom inkább, hogy azok az értékek, amiknek elvesztésén annak idején komolyan siránkoztam, nem voltak időtállóak. Ha egy kicsit jobban belegondolok, arra jutok, hogy MINDEN érték egy aktuális tudás és életérzés, és az abból következő társadalmi berendezkedésben élő embercsoport sajátja. Ezáltal, akárhogyan keresgélek is, nem találok egyetemes értéket. Mi (mint individuumok) pedig idővel nem ragaszkodunk a régi beidegződéseinkhez, hanem sodródunk a korszellemmel, a tudást pedig, amit szerzünk, tapasztalatnak hívjuk, az pedig mindig csak először szól akkorát, mint egy elöltöltős ágyú.

Hogy kicsit jobban értsük egymást, hagy vegyek elő valami triviális példát. Mekkora cucc már, amikor megtanulsz járni… boldoggá tesz téged (bár még nem is tudsz róla, mert kis hülye pöcs vagy, de azért örülsz, nyugi), a körülötted élőket is, ráadásul baszom büszke lesz mindenki magára a történésre. Ez a szenzáció viszont gyorsan a semmibe vész, tapasztalattá lesz, alapvetéssé, és nemhogy nem lesz többé nagy szó, hogy megteszed, inkább az lesz az, ha épp valamiért nem (mondjuk 13 évesen az első söröd után :kacsint: ). Ugyanilyen dolog a győzelem is. Az első nagy győzelem, az első bajnoki cím, az első továbbjutás, az első kupa, az „első” mindig nagy szó. Győzni, úgy gondolná az ember, egyetemes érték. Elvégre, mindig, mindenhol ezt hajszoljuk. Győzni, uralkodni, felülkerekedni.

Mi van, ha a csapat „elfelejt” győzni? Mi van, amikor a Chelsea elfelejt járni? Az Abra féle újkori, felpumpált Chelsea hölgyeim és uraim, elkezdett kamaszodni. És látszólag az első ismerkedése a szesszel nem volt sikeres, nagyobb volt a szemünk, mint a szánk. Holnap biztosan az első komoly másnap kómájában fogunk új tapasztalatokat szerezni. A kérdés viszont az, hogy ki visz bennünket legközelebb a buliba, mi pedig az első tapasztalattal a hátunkban mennyit vállalunk be.