Legyen ez egy új kezdet!

Annyi minden járt a fejemben, amit le akartam nektek írni itt az utóbbi időben, de ezek mind azok a fajta gondolatok voltak, amik akkor jönnek, mikor épp „semmit csinálsz”; dolgozol, azt az automata-féle munkát, ami igazából rutinból megy, agytevékenységet már nem igazán igényel, esetleg főzöl, vagy épp autót vezetsz. Viszont, mire odakerülsz, hogy képernyőre vésd, már egyetlen szót sem tudsz felidézni mindebből.

Így aztán be kellett érnetek poszt, posztok nélkül, és most is be kell érnetek azzal, ami eszembe jut belőle, illetőleg egy halom új gondolattal.

A szünet – lett légyen bármilyen is – mindig egy adott folyamat megszakítása, így a válogatott szünet is valami olyan, ami lezár, de legalábbis kettéválaszt egy időszakot. Az elmúlt két hét megtanított egy valamire: csodák márpedig léteznek. Nem árt persze hozzá némi segítség, de attól még kétség kívül léteznek. Én magam ugyanis sosem hittem, hogy a magyar csapat az én életem során még kijuthat bármilyen nemzetközi tornára. Pedig de. Láásssatok csodát.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a magyar foci életében bááármi is megoldódott volna, és hogy ezzel nem kellene még uszkve 20 évnyi szisztematikus munka és következetesség, és legkevésbé sem a politikai célokkal szétbarmolt tahópénzekkel felépített stadionok tömkelege, mert a foci nem az, ami az infrastruktúrától lesz, bár kétségkívül fontos hozzá. Csak, a folyamat általában inverz.

Én pedig, a magam szerény módján eddig is hittem mindig a csodákban, ami most kapott egy újabb hullámot, és ismét hittel hiszek a feltámadásunkban. Legyen ez a szünet a szezon eddigi részének lezárására jó, és legyen ez most egy új kezdet. Miközben épp a haverek születésnapünnepléséből fogok józanodni, csapjuk már szét ezt a Norwich nevű csapatot, de akkor máris egy új PL rekordot jelentő 10-0-lal (jelenleg ugye a Spurs-Wigan 9-1 tartja ez a címet, amit szerencsésebbek, mint mondjuk én, láthattak tv-ben), hogy mikor meglátom az eredményt, elmondhassam már végre, hogy baaaazzeg és én ezt a meccset nem láttam élőben… mert ránk férne már egy ilyen élmény, azt hiszem.

Na most erről a ‘élmény’ dologról beugrott valami, valami azokból a gondolatokból, amelyek szerintem épp szerda hajnalban, a Nyíregyháza felé tartó autózásom során alakultak össze a fejemben, de tekintve, hogy ugyanazzal a lendülettel távoztak is, egyelőre még továbbra sem jött el az alkalom, hogy megoszthassam veletek, pedig bizonyára igen értékes mondanivaló lehetett. Szóval folytassuk ott, hogy hát itt van nekünk ez a Chelsea, egy top csapat, középszer eredményekkel. Egy bajnok csapat, akit jelenleg boldog-boldogtalan úgy rúg seggbe, ahogyan nem szégyell. Ez a mi horrorunk, nem az Iszlám Állam, akik remélem egytől egyig megdöglenek azért, amit Franciaországban műveltek egyébként. Nade, hagyjuk is ezt, itt van a Chelsea, és mi meg nem tudunk mit kezdeni vele. Szurkolunk is, meg dühöngünk is, nem mer senki igazán örülni a sikernek, ha van, és hatványozottan reagál minden negatív körülményre. Bár a kedélyek valamelyest lecsillapodtak, az ember, mint olyan, továbbra sem tudja önmagát meghazudtolni. A mai kor embere tipikusan az a fajta nyárspolgár, aki számára a csalódás már-már megengedhetetlen érzés, ezért igyekszik felkészülni arra, amit logikailag felépítve úgy akar elérni, hogy mindig a legrosszabbra számít, némileg kényszerítve magát, hogy aztán max az ‘én megmondtam’ érzés jöjjön ki belőle a végén, esetleg némi pozitív csalódás. Ez ugyan nem helyes így, illetve hát ez sem, mert ez is csak egy újabb szög a normális társadalmi viselkedés koporsójába, amit a pollkorrektséget és minden egyéb dolgot egy tégelybe erőszakolni kívánó, túlzottan liberális demokrácia próbál egyre mélyebbre és mélyebbre ásni.

Az emberek egyre kevésbé képesek megélni az érzéseiket, hiszen a társadalmi kontroll ott lebeg a fejünk felett, és egy jó kedvű embert lényegében mindenki nekiáll méregetni, hogy ez vajon mit lőtt, hogy így néz ki. Belénk verték, hogy csalódást okozni, csalódni rossz, egyenesen bűn, s miközben már felháborító megrökönyödni is azon, hogy egy nő tőgyét előkapva lényegében az útkereszteződés kellős közepén rácuppanthatja utódját, addig nyíltan ellenszegülünk, ha valaki nyilvánosan örülni, vagy bosszankodni merészel. Furcsa etikai világot teremtettünk magunknak, ahol mindent lehet, de semmit sem szabad, ahol szólásszabadság van, ezer meg ezer korláttal. Ahol gyanakvással kell kezelni mindent és mindenkit, egy világot, ahol csak a legjobb és csakis a legjobb a jó, és mindenki más olcsó lúzer.

Szűkebb hazánkban, LR országban itt vagyunk, a tízmillió edző világában – néhány idegenbenszakadt bennszülöttel, és már mindenki farkast kiállt, felelősöket keres és ujjal mutogat, kivágna és pótolna, és egy kicsit talán elveszti a szurkolói lényegét, csak az instant siker, és a hurrá-élmény, és a szisztematikus munka, az azzal elért eredmény és a flow-élmény mehet a kukába. Sokat gondolkodtam már azon is, hogy miben különbözünk annyira, a blog olvasótáborának nagy része, de legalábbis úgy mondom, hogy az aktív kommentelőké és én – és hát arra jutottam, hogy valószínűleg ebben. Én megmaradtam a régi vágású, konzervatív mintázatú embernek, és mint ilyen, sok esetben nem találom a helyem ebben a mai világban. Korábban azt gondoltam, hogy ez inkább köszönhető a valószínűleg fennálló életkorkülönbségnek, illetve az ebből fakadó időtávú szurkolásnak, de rá kellett ébrednem, hogy ez jóval tágabbra mutat ennél, és már alapjában a gondolkodásmód az, ami kettéválaszt bennünket. Na nem panaszképpen mondom ezt, vagy, hogy az egyik jobb, a másik rosszabb lenne – csak egyszerűen más és kész. Hiába ugyanazok a távlati célok, más pontokra koncentrálunk, mások az elvárásaink és mások a megoldásaink.

Abban viszont kiegyezünk, ebben biztos vagyok, hogy a cél szombaton csakis a győzelem lehet. Ha végre ismét sikerülne három ponttal elhagyni a hazai pályát, akkor már biztosan legalább az előkelő 15. helyre lépnénk elő, minden más eredménytől függetlenül, de jobb esetben még a távlatinak tűnő 13. pozíció is lehetséges kimenetelnek számít. Ehhez persze az kellene, hogy a WBA kikapjon otthon Wengeréktől, a Swansea pedig a B’mouthtól, de hát merjünk nagyot álmodni! Adjon erőt az, hogy Courtois a mai naptól újra az első csapattal edz, rehabilitációja jól halad. Kívánok valóban egy történelmi 10-0-t, ami egy méltó visszatérés lenne a PL-be, és egy kicsit visszaadná mindenkinek a hitét, amire egyre nagyobb szükség lenne ebben a világban. Feltétel nélkül bízom abban, hogy az év vége tartogat még pozitív meglepetéseket minden Chelsea szurkoló számára, a szezon második fele pedig új távlatokat nyit előttünk.

Több is veszett Mohácsnál, tartja a mondás. Nyilván ez senkit sem érdekel ma, 2015-ben, pláne nem a Chelsea vonatkozásában, de mint megannyi más területén is az életnek, ez a legkevésbé sem vigasztal senkit. Amikor ennyire kézzelfogható a széthullásunk, nem tud másként reagálni az ember. Mégis azt mondom, mégis ismét elmondom, számomra nagyon baráti, ahogyan a board és a kinti szurkolók kezelik a helyzetet. Egyelőre látható módon nyomást csak a média helyez Joséékra, miközben hiába a sikerszereplése egykori kiváló pincérünknek a Real élén, ott sokkal inkább tapintható a feszültség. A madridi közönség sokkal kevésbé hálás fajta, és úgy van gond, hogy látszólag nincsen gond. A mi helyzetünk ennek épp a fordítottja, hiszen láthatóan gond van, mégis mind a mai napig hiszik sokan, velem együtt, hogy a kilábalást ugyanaz a garnitúra képes véghezvinni, aki belesétált a posványba.

Kezdjük el most, nyomjuk meg az év végét, hátha 2016-ot már a felsőházban kezdhetjük! Igen, ér röhögni. De azért, szurkoljuk ki közben. 3 hónap telt el a szezonból, és igen, a legkevésbé sem úgy alakultak a dolgok, ahogy vártuk, ahogyan szerettük volna. Továbbra is nehéznek látszik, hogy megugorjuk a szintet: több pontunk legyen, mint ahány fordulót épp letoltunk a bajnokságban. Hogy tovább növeljem egyel a stathalmot: még ebben a szedett-vetett formánkban is felállítottunk egy PL rekordot: 25 egymást követő hazai találkozón rúgott a Chelsea legalább 1 gólt aktuális ellenfelének. Mondjuk, pont a Norwich volt az, aki 2014 májusában utoljára clean sheetet hozott a Stamfordon.

Ahhoz, hogy fenntarthassuk ezt a remek dolgot, mármint, hogy gólt, vagy urambocsá’ akár gólokat lövünk a hétvégén is, nem ártana, ha végre hamvából valami elbaszott főnixmadárként emelkedne erőre a tavalyi szezonunk legjobbja, Ázár. Persze a bajnokságban egyelőre a legtermékenyebb játékosaink is 2 gólig jutottak – ami némileg, és ezt tessék idézőjelben érteni – meglepő, tekintve, hogy 12 kör már lement. A belga viszont nemhogy kettőig, de még egyig sem jutott. Zola beszélt arról nemrég, hogy ő igazán átérzi most Hazard helyzetét, mert bár kevesen emlékeznek rá, de ő ugyanígy járt anno hétéves Chelsea karrierjének második szezonjában. A kis Lord szerint nem kell aggódni (és pláne nem elengedni), ez csak segíteni fog abban, hogy jobb játékos legyen belőle. Persze az eladásáról szóló izék megintcsak sajtófantáziák, elvégre a klub nem hiszem, hogy komolyan tervezne az eladásával. Igazából ahogy „saját” (azaz klubtól származó) forrásokból olvasom, más komoly változást sem terveznek. A .com Emenaloval beszélgetett a helyzetről, aki szintén az első kérdések között tisztázta, hogy a klub továbbra is José Mourinhoval kívánja folytatni a közös munkát. Miközben a sajtó tele van a leigazolásunkra szánt játékosok garmadájával – ma épp ismét Stones és Teixeira van topon, aki mellett előkukáztak egy aktuálisan 22 éves sztárjelöltet Brazíliából (Jonathan Calleri, akitől a Boca hajlandó lenne értelmes áron megválni, addig a klub láthatóan továbbra is azokkal számol, akik nemrég bajnoki címet hoztak össze, és hát na, nem a semmiből. Persze vannak még ennél is komolytalanabb dolgok, a szerbek új üdvöskéje, Grujics is a Chelseabe tart, vagy, hogy Abra célpontja Neymar, meg minden, de ezt annyira jól összepakolta W a legutóbbi posztban, hogy nem kívánok lovagolni a témán tovább.

Emenalo egyébként az interjúban olyan dolgokat mondott, ami a legnagyobb megelégedésemet szolgálják. 9. évét kezdi a Chelseanél, ittléte alatt a klub megnyert minden elérhető trófeát, ami szembe jött, volt, amit többször is, így számára is kissé ismeretlen a jelenlegi helyzet, de mind tudják, hogy most átmeneti időszakot élünk. Volt egy csapatunk, ami – elmondása szerint is – egyrészt életkorban elérte a határait, másrészt pedig egy olyan csapat volt, ami egy erőmű volt, kevés kreativitással a zsebben. Az utóbbi 4 évben azon dolgoztak, hogy ezt a két aspektust merőben megváltoztassák: miközben a csapat életkorát radikálisan csökkentik, a kreatív erejét pedig növelik. Nagyon jó gondolatokokat osztott meg a kérdezővel, érdemes elolvasni, én legalábbis csak ajánlani tudom mindenkinek. Ezek közül egyel zárok most, mert ez annyira krvajó, hogy jobb lett volna, ha én mondom:

We are in an age of fast technology, everybody can voice an opinion, and people have a fast-food mentality and want fast-food results. Unfortunately it doesn’t always work like that…