Lássunk neki mi is!

Elindult az új szezon, azon belül a bajnokság, de csapatunkat még nem szólította pályára a kötelesség. Első jelenésünk a frissen feljutott Burnley otthonában lesz, s mivel miénk az utolsó meccs, már van szerencsénk tudni, mit játszottak a többiek: a tavalyi top7-ből nyert a Tottenham, az Arsenal, a Liverpool és a ManCity is, botlott az Everton, a ManUnited pedig a forduló meglepetését szállította a hazai vereségével. Mivel mindenki mintha kicsit álmoskásan kezdte volna az új évadot, elmaradtak a nagy különbségű győzelmek, így nekünk egy háromgólos diadal is elég, sőt egy nem 2-0-s kétgólos is, hogy már az első forduló végén az élre ugorjunk. Ellenfélmustra és esélylatolgatás alább.

 

Mivel a blog fennállása óta először meccselünk a Burnley-vel, indítsuk a bemutatást a megszokottnál is kicsit messzebbről! Az 1882-ban alapított csapat székhelye egy 73500 fős városban található Lancashire megyében. Kétszeres bajnok, egyszeres FA kupa győztes a klub, ezen kívül a szuperkupát húzták be két alkalommal. Legnagyobb riválisuknak a szomszédvár Blackburn Rovers számít – szembenállásuk azonban nem csupán helyi torzsalkodás, hanem Anglia egyik legparázsabb derbije. A csapat beceneve The Clarets, ami magyarul Vörösborosokként fordítható, s alapvetően az elsődleges mezük színére utal (bár a menedzser Sean Dyche-ból is kinézem, hogy benyakal egy-két literrel minden meccs előtt…). Otthonuk a Turf Moor, ami körülbelül 22500 néző befogadására alkalmas.

A Burnley legutóbb a 2009-2010-es szezonban volt tagja az élvonalnak. Ám míg mi bajnoki címet és FA kupa-győzelmet ünnepelhettünk májusban, addig a Vörösborosoknak kiesés jutott osztályrészül. Két hátvéd, Michael Duff és Kevin Long azóta is a csapat tagja (bár utóbbi jó pár helyen megfordult már kölcsönben), a többiek azonban már mind klubot váltottak a legutóbbi PL-kaland óta. Abból a Burnley-ből csupán Steven Fletcher és Jay Rodriguez mondhatják el magukról, hogy meg tudták állni a helyüket az élvonalban máshol (is), ami jelzi, hogy az a csapat nem hagyott túl mély nyomot.

Pedig a szezont nagy elánnal és igen szimpatikusan kezdték, első 4 hazaijukat be is húzták (kezdésnek rögtön a címvédő Manchester United-et kapták el a 2. fordulóban, ami számunkra is intő jel lehet), ám a Turf Moor-tól távol vállalhatatlanul gyenge eredménysort tudtak csak felmutatni (1-1-17). Így utólag visszagondolva a csapatot a szezon közben aljasul lelépő menedzser (Owen Coyle) távozása törte meg – a pótlására érkező Brian Laws-szal ugyanis a hátralévő 18 meccsből 14-et elvesztettek. Szóval a szép remények és a jó rajt ellenére elég csúfos lett a vége, s beletelt pár évbe, mire ismét érdemben dörömbölhettek a Premier League ajtaján.

A három újonc közül talán a Burnley tekinthető a „legújoncabb”-nak abban az értelemben, hogy a feljutók játékosállományai közül náluk van a legkevesebb élvonalbeli rutin. A QPR-nál hemzsegnek a Premier League-en szocializálódott játékosok (menedzserükről nem is beszélve), de még a Leiceseternél is több a tapasztalat e téren. Néhányan azért (például Shackell, Marney, Kightly, Taylor vagy Reid) már belekóstoltak abba, milyen az élet a legfelsőbb angol osztályban, de egyrészt – mint az a névsorból is kiderül – egyikük sem számított soha nagy spílernek, másrészt tapasztalathoz kis- és középcsapatok (Hull, Wolverhampton, Portsmouth, Blackburn, stb.) kötelékében jutottak, ráadásul a felsoroltak közül többeknek is kimaradt most jó pár év.

Hogy milyen újonc ellen idegenben kezdeni a szezont? Szerintem annyira nem szerencsés. A Burnley háza táján is most nyilván mindenki lázban ég, felpörögnek a ténytől, hogy az élvonalban játszhatnak ismét, hát még hogy rögtön egy sztárokkal telitűzdelt csapat ellen. Hajtja őket a lendület, meg akarják mutatni, mire képesek, s igyekeznek bizonyítani, készen állnak a harcra. Kicsit olyan ez, mint az első napok egy új munkahelyen, ahol még jóba akarsz lenni minden kollégával és igyekszel bizonyítani szakértelmedet, motiváltságodat, proaktivitásodat. Ez nyilván lecseng egy idő után, a húszadik héten már te is egykedvűbben mész már be, nem égsz már úgy a tettvágytól és nem okoz lelkiismeret furdalást egy tíz perccel megtoldott ebédszünet. Várhatóan a Burnleynél is alább hagy már a kezdeti lendület, pláne ha jönnek a kudarcok és felüti fejét a bizonytalanság önmagukban vagy a taktikában, nem is beszélve a fáradtságról és a sérülésekről.

Persze a dolog sülhet el jól is részünkről, ha mondjuk nekünk jönnek puszta lelkesedésből, mi meg szépen higgadtan, taktikusan kihasználjuk a hibáikat. Elvégre Blackpool és Ipswich kaliberű csapatokhoz vannak szokva, illetve ahhoz, hogy az ő védelmüket kell feltörni, az ő támadásaikat kell megakasztani, az ő játékosaikat kell szerelni. Az élvonal – pláne egy Chelsea-szintű élcsapat – nagyon más kávéház. No meg ugye feljutni alapvetően támadó futballal lehet, a Burnley is győzelmekhez szokott és ahhoz, hogy jobb ellenfeleinél. Egy házzal feljebb viszont nem játszhatják már ugyanazt, márpedig ez nem egy újoncot felhozó edző számára jelentett nem csak kognitív disszonanciát, de megoldhatatlan feladatot is.

Ami minket illet, valljuk be, tavaly pont az ilyen meccsekkel akadtak (többnyire) nem várt problémáink: kis- és középcsapatok ellen, idegenben. Úgyhogy fontos lenne mielőbb fölvenni az üzemi hőfokot, már csak azért is, mert a nyitóforduló utáni két vendéglátónk az Everton és a Manchester City lesz majd, róluk pedig köztudott, hogy nem lágy zenével és gyertyafényes vacsorával várják a magunk fajtákat, hanem sodrófával és tegnapelőtti maradékkal. Kell tehát mielőbb az első győzelem, ami első idegenbeli diadal is lenne egyben.

A csapat háza táján egyébként rend, csend és béke honol. Nem volt edzőváltás (kéretik jegyzőkönyvbe venni!), s bár érkezők és távozók egyaránt akadtak, egyikük sem váltott ki heves indulatokat. A nyolc év után távozó Cole-t és a tizennégy szezon után búcsúzó Lampardot nyilván megsiratta mindenki a maga módján, a David Luiz és Lukaku klubváltása okozta könnyeket pedig az értük kapott bankjegykötegek itták fel pillanatokon belül. Négyükön kívül Ba és Eto’o is új csapattársakkal öltözik immáron, a többiek pedig vagy kölcsönbe távoztak, vagy pedig nem érik el ennek a mostani felsorolásnak az ingerküszöbét. Az öt legfőbb érkezőt pedig remélhetőleg senkinek sem kell bemutatni: a kölcsönből visszatérő Thibaut Courtois a kapuban, Filipe Luis a védelem bal oldalán, Cesc Fabregas a double pivot kreatívabb tagjaként, Diego Costa és a visszatérő klublegenda Didier Drogba pedig befejező csatárként lehet a Chelsea hasznára. Messze még a szezon vége, de én úgy gondolom, jól és jó áron erősítettünk, s ezzel a kerettel okkal bízhatunk egy tavalyinál sikeresebb szezonban.

Az előző bekezdés elején megemlített idillinek tűnő állapot azt is jelenti, hogy a legtöbb csapattal ellentétben nincs (komoly) hiányzónk, így Mourinho kedvére pakolhatja föl a legideálisabbnak gondolt csapatot. Én a magam részéről egy Courtois – Ivanovics, Cahill, Terry, F. Luis – Matics, Fabregas – Schürrle, Oscar, Hazard – D. Costa kezdőre szavaznék, az pedig keretünk erejét jelzi, hogy így is olyanok maradnának a padon, mint Cech, Azpilicueta, Zouma, Mikel, Ramires, Willian, Szalah vagy Torres. Jó nevek, s remélhetőleg nem csak nevek, hanem teljesítmények is. Reméljük a legjobbakat és a három pontot, továbbra is Blue Is The Colour!