Kényelem a köbön

Röviden a lényeg számokban: 3, 5, 22, 15. Amennyit szereztünk, amennyivel vezetünk, amennyi pontunk lett és a gólkülönbség. Ja, és persze a legfontosabb: a pozíció. 1. Büszke vagyok ránk. Az új küldetés: félelem.

Jó dolog az önbizalom. Magabiztossá tesz. A magabiztosság jó. Sikeressé tehet. Mi meg ugye arra hajtunk, ha lehetek olyan szemérmetlen, hogy „mi”-ként tituláljam magunkat, mint szurkolókat a Chelseavel együtt. Minden jel arra mutat, hogy egoval nem áll rosszul a gárda. Olyan kényelemmel voltunk a Selhurst Parkban a 96-ból kb 80 percbn keresztül, ami csak a győzteseknek jár. Lévén, hogy győztünk, rendben is volnánk. Ami ráadásul különösen fontos a tavalyi megégés után. Meg, mivel a City a meccsünk előtt hentelte fel Kate Moss  hathatós  segítségével a Pochettino alatt még egy fokkal vadszerencsétlenebb Spurst, mint amilyen az utóbbi években volt. Palace vagy sem, ma győzni kellett, viszonylag kellemes mennyiségű energiabefektetéssel, a következő 8 nap során két ennél fontosabb mérkőzésünk is lesz, ahol bármennyi energiabefektetéssel, de győzni kell.

José úgy nyilatkozott, hogy az első perctől a 94.-ig mindig kontroll alatt tartottuk a mérkőzést, aminek azért erősen ellent mond a piroslap és kapott gól, de Campbell vagy három más helyzete is, mikor a védelem mögé bejátszott hosszú labdák miatt támadt zavar Cahillék környékén. Pedig ha ezt én tudtam előre, mint ahogy azt a beharangban is jeleztem, akkor nyilván ezt a csapatnak is tudni kellett, hogy attól, hogy jött Warnock, nem igazán változott a rúgd fel a rohamnégerre, és majd megoldja taktika.

José most már nem csak rémisztgetett azzal, hogy Costa kondija pihenőt igényel, de otthon is hagyta a Csúfot, ezzel egy kis ízelítőt adva nekünk az előző szezon Chelseajéből. Ennek alapján Costa végre pihenőt kapott, remélhetőleg a Maribor ellen már láthatjuk, bár JM a meccs után még oda sem jelölte; mi pedig ismét képet kaphattunk arról, milyen az, ha nincs csatárunk. Remy helyén ugyanis egy cserepes szobapálma is lehetett volna. De tényleg: ugyanúgy nem volt csatárjátékunk, ugyanúgy nem tudtunk mit kezdeni az erőteljes focival, amit a Palace képvisel, domináltuk a labdát, cserébe volt kevés helyzetünk.. pont, mint az előző szezonban. Két különbség volt azonban: egy Fabregas, a meddő mezőnyfölény pedig sokkal inkább volt kényelmes, mint fájdalmasan zavaró.

Tényleg nagyon el kellett volna – és lehetett volna – kenni ennek a CP-nek a száját, de ezt megint csak a hülye szurkolói szív mondatja velem. Ma, elég volt csak nyerni. Persze nem fogom nyomorultul érezni magam, hogy „csak így” győztünk, de azért jó lett volna a Palace ellen megúszni kapott gól nélkül. Főleg, ha már két olyan szépségdíjas gólt vertünk, hogy szétkifolyik az ember szeme, és jobb esetben csak a szeme ezek láttán, és nem kell egy csomag százas pzst is kidobni járulékos veszteségként a meccs után. Persze összességében ez így, ebben a formában, egy sokkal kellemesebb hullámvasút, mint a korábbiak, vagy akár a tavalyi, ez sokkal inkább egy szellemvasút, tisztára olyan. Rövid, rémisztő szakaszok után a vége mindig kellemes bizsergés. Nem lehet az egész unalmas együgyűség, kell bele vinni valami izgalmat. Ha pedig el akarsz érni valamit, azért tenni kell.

Hát, mi tettünk – kétszer is – a 90 perc alatt, simán összehoztunk egy pirosat, amit a rendkívül fair play piros-kékek gyorsan kompenzáltak, de mi azért még rátettünk egy lapáttal, megmutattuk, hogy tudjuk, hogyan kell néhány ezer fogatlan szurkolót felizgatni, és lényegében rúgattunk egy gólt a hazaiakkal, no nem mintha a CP szurkolóknak szükségük lett volna erre,

Persze, olyan vagyok, mint egy picsa, csak nyavalygok itt, mikor lényegileg tényleg rohadt magabiztosan győztünk, legalábbis a meccs közben nem izgultam össze magam, így utólag meg pláne azt mondhatja az ember, hogy ugyanmásemmilófasz, ott volt egy fal, felhúzva játékosokból, és egy fal jó ok arra, hogy fékezzen az ember, nem ne rongyoljon bele homlokegyenest. Biztos lesznek még csapatok, akik jobban szétcsapják majd ezt a gárdát, de tuti nem sokan. A Chelsea viszont lassan tényleg egy gép hatékonyságával semmisíti meg ellenfeleit. A Chelsea nem olyan, mint egy hősszerelmes, és pláne nem egy latin szerető. Nincs előjáték, nincs mellébeszélés. A Chelsea nem egy Brando, sokkal inkább egy GI Jose, aki eljön, lerendez, aztán otthagy megbaszva, nem érdekelve, hogy élvezted-e vagy sem. Nincs intim búcsú, nincs semmi, csak a bevágódó ajtó a háta mögött.

Azt írtam az elején, a legelején: kényelem a köbön. Kényelmesen győztünk, kényelmes öt pont az előnyünk, a harmadik kényelmi faktor viszont maga a keretünk mélysége. És persze, José pragmatikussága, és mindenre felkészültsége. Arra kívánok rávilágítani, hogy kb egy fél csapatnyi emberünk nem állt ma készen a játékra, mégis első osztályú kezdőt tudtunk kiállítani (mégha a csatárposzt miatt ott fentebb panaszt tettem is). Ráadásul, ahogy legutóbb Courtois helyén Cech, most Ápilikveta helyére Luis érkezett. De még a cserecsatár helyére is egy Drogbát tudunk állítani, és hiába egyikük sem egy top formában lévő Costa, vagy akár Luis is kicsit lanyha volt a kapott gól előtt, De José fel volt készülve erre. Nem feltétlen Cezar kiállítására, csak arra, hogy a fal ellen vívott harcban benne van egy kiállítás. Alig volt pár perc a félidőig, Mourinho nem várt mégsem egyetlen percet sem, alig lett vége a csetepaténak, Luis már ott ugrált a negyedik játékvezető mellett.

A végére még hagytam magamnak ismét egy kis mea culpát. A szezon előtt elhagyta ugyanis valami oly botorság a pennámat, hogy eljárt az idő a Lampard féle középső középpályások felett. Na erre Lampard maga – csak már nem nálunk – és a helyére érkeztetett Fabregas elég erősen rácáfolnak, meccsről meccsre. Sőt, némelyest Oscar tízesből kezd egyre inkább a hátán lévő nyolcassá avanzsálni, és ma, a szabadrúgásgólnál kibaszottul az ifjú Franky jutott eszembe. Oscar játéka itt volt, itt vált a szemünk előtt olyanná, amilyenné, és sokat és sokan beszélnek egy kicsit ma is Matáról, aki már nincs, de Ázárról és Fabregasról, viszont Os legalább akkora kincse ennek a csapatnak, mint az előbbiek. José adott egy hosszabb interjút a meccs előtt Gary Nevillenek, ahol sok egyéb mellett beszélt arról, hogy hiába a második szezon, igazán majd pár szezon múlva, ha minden egyben marad, akkor lesz igazán-igazán ütőképes az, ami ma még csak egyre jobban összeáll. Egy biztos, amit ma Ázár, Oscar és Fabregas együtt műveltek, az zseniális volt, és ráadásul adott egy csodagólt, szóval taps, taps.

A bevezetőben viszont azt is említettem: innentől az új küldetés a félelem. Valamelyest legalábbis úgy érzem, ráférne az együttesre egy ijesztés, mert ez nagyon takaréklángon lévő győzelem volt ma. Persze lehet azért írok ilyeneket, mert nekem már semmiről nincs véleményem. Fura az egész valahol. A csapat jó, az eredmények jönnek, van játék, gólok, én meg itt vészmadárkodom. Elvégre, a helyzetünk elég kényelmes. Biztos előnnyel vezetjük a PL-t, és többé-kevésbé, de ma is a kezünkben volt minden. Bennem meg itt munkálnak azok a hiányok, amiktől veszélyben érzem az egész hosszútávú küldetésünket, ezért károgok itt, a posztok pedig – de ez legalábbis – amolyan felemásra, panaszkodósra sikeredett, miközben összességében meg itt vigyorgok a laptop előtt, miközben a tabellát nézegetem. Összességében pedig, úgy vélem, az egyetlen, lényegi hiányosságunk az, amit José a már idézett interjú végén mondott:

“You don’t see Duff dribbling without a shot. You don’t see Robben attack the space without getting a penalty or shooting. We have some guys still in the line between the artistic side and the objective side. We need to kill more matches.”

Amint képesek leszünk egyre több és több akciót lövéssel zárni, a meccseket pedig kinyírni, annál előbb érünk el a profi szintre – és valószínűleg, a sikerhez is. Én kivárom.