Jön az első komoly erőpróba

Dübörgünk tovább, máris itt a harmadik forduló – mondjuk ezt mi, akik nem büntették magukat se ligakupával, se európai kupaselejtezőkkel. Két meccs, hat pont: minden okunk megvan a bizakodásra, bár soros ellenfelünk az az Everton lesz, aki már annyiszor köpött a levesünkbe az utóbbi években, hogy az jóformán minden vizet kiszorított a tányérból. Így tehát maradjunk annyiban, hogy a két kötelező győzelem után jön az eddigi legkomolyabb erőpróba: egy igazi háromesélyes rangadó. Beharangozó alább.

Kezdjük azzal, hogy tavaly kísértetiesen hasonló etapban mentünk az Evertonhoz: akkor a válogatott szünet után volt a vizit. Mi három meccsen 7 pontot gyűjtöttünk, Martinezék pedig három döntetlennel rajtoltak. Aztán jött az egymás elleni csörte, ahol sikerült beleszaladni a késbe: kikaptunk 1-0-ra. Az akkori helyzet annyiban volt más, hogy mindkét menedzser még kereste a nyáron frissiben átvett csapatát, példának okáért Mourinho is rengeteget variálgatott a kezdővel (Torres, Ba és Schürrle is kezdett már csatárként, ráadásul a Goodison Parkban a portugál a friss szerzemény Eto’o mellett tette le a garast), no meg a játék is többnyire döcögős és esetleges volt.

Az idei Chelsea viszont már jóval inkább Mourinho Chelsea-je, a portugál úgy tűnik, megtalálta az alapcsapatát (bár a csatárkérdés Diego Costa sérülése miatt most újfent felütötte a fejét), ezen felül a játék is folyamatosabb és kreatívabb lett. A két döntetlennel kezdő Martinez sem panaszkodhat különösebben: a tavaly kifejezetten jó szezont futó csapata szépen egyben maradt, ráadásul Lukaku már játszhat ellenünk (ha nem lesz sérült, minden bizonnyal megtriplázott bizonyítási- és becsvággyal tör majd a kapunkra). Mindez a tavalyinál jobb meccset sejtet, remélhetőleg bátrabb támadójátékkal, több helyzettel és Chelsea-góllal.

Az Evertonról köztudott, hogy afféle mumus mifelénk: sokszor rabolnak tőlünk pontokat, emellett győzelmeink se magabiztosak. Legutóbb Benitezzel sikerült itt győzni 2012 utolsó előtt napján, azóta ugye a tavalyi találkozó volt az egyetlen, előtte pedig jó pár éves botladozós periódusunknak vetett véget az ominózus diadal.

Rendre megszenvedjük tehát ezeket a meccseket. Kérdés tehát, hogy mennyiben tekinthető szerencsésnek, hogy most találkozunk egymással? Ha onnan közelítünk, hogy két megnyugtató győzelemmel indítottunk, akkor azt lehet mondani, jókor jön a megmérettetés: nincs okunk görcsölni, elkaptuk a fonalat, mindenki bemelegedett és kellőképpen magabiztos, de nem elbizakodott. Viszont az Everton rajtja nem túl erős – még úgy sem, hogy Leicesterben nem rossz az x, mint ahogy az Arsenalt sem könnyű megverni –, így egy kellőképpen motivált és eltökélt brigád fogad majd minket, olyan, amelyik első győzelmére vár.

Ami engem illet, nálam a főcél az, hogy az ötödik fordulóban esedékes Manchester City elleni vendégjátékra legyünk a topon: ott semmiképp sem szabad kikapni. Vagyis inkább itt pártoljon el tőlünk a szerencse (vagy itt se), itt pattanjon kifelé a kapufáról a lövésünk, itt intsék be tévesen a lest, mint az Etihadban. Ott ugyanis nagyon fontos lenne megismételni a tavalyi bravúrt.

De természetesen jó lenne ezt is behúzni (nyilván, ezzel nem mondtam újat), s szerintem ez közel sem lehetetlen küldetés: elég érettnek és komplexnek érzem a csapatot ahhoz, hogy elérje, amit akar. Nálam egy egygólos vendéggyőzelem a legvalószínűbb, remélhetőleg egy olyan Drogba-góllal, mint annak idején. Továbbra is Blue Is The Colour!