Ezzel már három

Egy szezon sikeressége abban is mérhető – pláne, ha már más nem nagyon marad -, hogy hány ellenfelet tudsz oda-vissza megcsapni. Az Aston Villa legyőzése azt jelenti, hogy a szezon végéig lehetséges négyből ezennel hármat kipipálhattunk: az Arsenal és a Norwich után a birminghami együttest is sikerült kivégezni. Az utolsónak megmarad a Sunderland.

Persze aki azt mondja, hogy a húszcsapatos PL-ből három back-to-back győzelem irtó kevés, annak igaza van, de hát mit van mit tenni, azt, hogy ez a szezonunk egy szardarab, enélkül is tudjuk. Viszont, ha van nálunk minden tekintetben szerencsétlenebb együttes, akkor az pont az AV. A sorba épp beállhatok én magam is – az elmúlt uszkve 24-36 órában több hullámban tört rám a ‘minden szar’ életigenlő érzés, amelynek részben folyamata, részben folyománya volt, hogy a magamnak tett ígéretekben kellett ítéletet hoznom, és csak részben tudtam felmentő kimenetelt kihozni. Amikor pedig magában csalódik az ember, na az szar. Hogy én ezeket a dolgokat hogyan akarom jóvá tenni, megvannak az ötleteim és terveim, és amellett, hogy hibázom, ha valamit el lehet mondani rólam, az az, hogy elérem, amit akarok.

Persze értelemszerűen csak olyan dolgokról van szó, ahol teljesen, vagy legalábbis nagy részben rajtam, a tudásomon, az akaraterőmön és a kitartásomon múlik a siker. Mint ahogyan a Chelsea esetében is a következő szezon kimenetele. Mert persze vannak illetve lesznek ellenfelek, meg bírók, illetve afféle, konstans hátráltató tényezők, mint időjárás, vagy sérülés, de összességében azért főleg a csapaton múlik a dolog. Természetemnél fogva nálam nem tart huzamos ideig a letargikus állapot, és komolyan bízom abban, hogy a Chelseare ez legalább annyira igaz, mint saját önmagamra.

A mai meccs a négygólos győzelem és clean sheet ellenére még szépségtapasznak is gyenge a szezon vérző sebére, de a realitásokat félredobva, próbáljuk meg kiszemezni azt a kevés akármit, amit pozitívumként vehetünk számításba a végelszámolásnál.

Kezdjük máris azzal, hogy nézőszámban nehéz lesz alulmúlni a mérkőzést, ennél nagyobb érdektelenségre még egy tét nélküli Reading-Wigan meccs sem képes, randa volt látni a foghíjas szektorokat, és nyilván nem kell statisztikát csinálni magyar módra, hogy még így is elmondhassák, hogy azért egy hatvan százalékkal elment a stadion, de a PL-ben felettéb szokatlan az ilyen. Oké, a létszám mindig a hazaiaktól függ inkább, és látványos, de legalábbis jól hallható volt, hogy a maréknyi idegenbe utazó Chelsea drukker mennyivel jobban buzdítja a saját C csapatát, mint a honiak a sajátjukat.

Pedig, ahogy hozzákezdett a két csapat, nem sok jóra lehetett számítani, az első erős tíz percben annyira nem történt semmi, hogy még a spori sípjára sem igazán volt szükség, talán kétszer, ha fújt, sőt, még a két kapusnak is labdába kellett érnie egyszer-egyszer, de az izgalom-mutató annyira sem lengett ki még így sem, mint amikor egy soft-pornóban megmutatják az első mezítelen bokát. Nem mintha aztán nagyon beindultak volna a dolgok, egy unalomig ismételt Super Mario pálya is érdekesebb volt, mint a meccs első negyed órája. De legalább Rahman újra cimbizhetett Huttonnal, és folytathatták ott, ahol legutóbb abbahagyták, amikor a versenyfutásban a 32 éves skót a gyorsabb…

Az első említésre méltó dolog az volt, mikor Remy 15 perc után már húzta a lábát, a 23.-ban le is cserélte Hiddink, és ezzel a sérüléssel azt hiszem, a francia fel is írta a nevét a lehetőleg távozók listájára a nyárra. A 19. percben már egyel felment a pulzus, Pedro első gólját les miatt, joggal érvénytelennek ítélték. Aztán jött a már emlegetett csere, 63 nap után Pato láthatta magát pályára lépni, amit azzal ünnepelt, hogy pályára lépése előtt telefikázta a mez ujját. Remyt az előző szezon után sajnálom némileg, mert ott tevékeny részese volt a sikereinknek, de idén teljességgel kiírta magát a Chelseaből, és csatár helyett többnyire sérültet játszott.

Hogy aztán ne kapcsolják ki még az elvetemültebb hívek sem a tv-t, streamet, akármit, jött végre a 25. perc, és végre némi mutatvány: Kenedy, és Mikel dícsérhető leginkább a gólhoz vezető úton, de ne hallgassuk el Azpi bepasszát sem, amiből Rubenünk végre meglőhette első PL gólját. Nagyon örülök RLC-nek, és gyanítom jó sokan vagyunk így ezzel, főként most, amikor JT az első utolsó léghajlító harca végére érni látszik. Loftus-Cheek jelentheti a mentsvárat, az angol vonal, a saját nevelés, és a fiatalok beépítésének zászlóshajójaként.

Érezték a srácok, hogy azért ezzel még nincs vége, kell valamit adni a népnek, panem et circenses, gondolta Rahman, és azzal csempészett némi vérnyomásnövelőt a meccsbe, hogy majdnem úgy vágott öngólt, hogy Ayewba bombázta a felszabadítást… utoljára Chicharito rúgott ellenünk így gólt – ó, mily öröm, hogy ezt nem sikerült megismételni. Ami nem ment Rahmannak, jut eszébe a gondolat Fabregasnak, majd ő felmutatja az ütőlapot, kirántotta a makkászt a pakliból, és valószínűleg 2-3 perc elteltével ő is érezte, hogy a meccs után azért fizetni kell egy fantát Swarbricknek, hogy a 33.-ban nem kapta meg a második sárgáját, hogy aztán nélküle kelljen küzdenünk a lényegtelen három pontokért, és az edző, lélekjelenlét és bármilyen fizikai valóra emlékeztető Villa elpáholásával járó kétes dicsőségért.

Mivel Ayewék ennek ellenére sem jártak sok sikerrel, azért érezték, hogy ha már hazai közönség előtt játszanak (öööö, na, maradjunk annyiban, hogy ez egy bevett szófordulat, és nem a valóság lefestésére alkalmas kifejezés jelenleg), ne csak a Chelsearől szóljon már a dolog, adjanak ők is valamit a népnek, energiákat nem kímélve hirtelen rúgattak volna velünk még vagy hármat az első feles utolsó 10-15 percében, de a mieink inkább az amerkai Sub Bass Monster hasonmásveseny harmadik helyezettjével mutattattak be pár pofás védést. A 45. percben Ruben már majdnem duplázott, lövése viszont pár centivel mellé surrant, viszont a 47.-ben már nem volt menekvés: Patót vitte a földre Cissokho, aki nem tudom, mivel érdemelte ki Swarbrick elvtárs jóindulatát, és kapott a sima piros helyett csak sárgát a WWF-ért, de talán a spori is úgy volt vele, hogy ha nem muszáj, nem veretné agyon a Villát, bár nem tudom, mi oka lehetett erre, hacsak az nem, hogy megtette a meccset, hogy négy vagy kevesebb gól lesz. A brazil pedig bevágta, és azt mondom, végre láttam ismét egy jó büntetőt, erőből, a léc mellé lőve – amikor lényegtelen, hogy a kapus eltalálja az irányt és a magasságot, annyira jól van rúgva a büntető, hogy nincs esély a hárításra. Ami azért is üdvös, mer szerencsétlenbe immár több, mint két hónapja próbálnak életet és erőnlétet verni, de a jómadárnak már 20 perccel a beállása után már a bokáján csorgott az izzadtság, miközben a fülén is levegőért kapkodott.

A második félidő kb első akciójából pedig eldöntöttük a meccset: a két csere, Pato és Oscar egy-egyezte le a helyzetet a gólig, amit Pedro csavarintott be Guzan mögé, ezzel 0-3, de nem a 46. percben lett rossz Villa drukkernek lenni. Az egyetlen játékos, aki tartotta bennük a lelket, az Ayew, aki legalább úgy csinált, mint aki próbálkozik. Persze a már ekkor borítékolható győzelmünk ellenére mi sem verhettük a seggünket a földhöz örömünkben, elvégre ez már nekünk is csak pro-szezon meccs volt.

Az 55. percben Courtois is megmutathatta egyik gyengeségét, nehogy ő maradjon ki a sorból, mikor egy beadást előbb fogni akart, majd út közben meggondolta magát, és inkább szerencsétlenül beleütött – mondjuk legalább jó irányba. Ezek a magas, pörgő labdák, főképp, ha emberhalmaz is van a közelben, továbbra is a belga kriptonitjai, de ez az út közben meggondolom magam dolog egyéb problémákat is felvet.

Az 59. percben pedig véget ért a meccs, Oscar küzdött a labdáért, amit Pato tett kapura, Guzan csak kiütni tudta, Pedro pedig éles szögből beállította a játéknap leggyakoribb eredményét.

A maradék félórányi játékot lapok és cserék tördelték a rossznál is élvezhetetlenebbé, a Chelseanek már nem volt sürgős semmi, a Villa frusztráció-levezető, a szurkolóik pedig tüntető üzemmódba kapcsoltak.

Hogy a védelmünk a nulla kapott gól ellenére mennyire ingatag, jól mutatja, hogy a 30 forduló alatt 22 gólos AV, Grealish passzából Westwood lábával majdnem szépített – nem rajtunk múlott, hogy nem. Az, hogy ez kimaradt, sokkal inkább mutatja, miért van ott a Villa, ahol, mint dicsérje a mi helytállásunkat. Megírhatnám, hogy a kétgólos Pedro hátul majdnem összehozott egy büntetőt (le is cseréltük gyorsba), vagy, hogy TC is pancsolt egy gólhelyzet-félét Westwood elé, de nem, inkább nem. A még PL tag birminghami együttes annyira nem volt PL kompatibilis idén, hogy még ez a C csapatos Chelsea is lesimázta őket, és még a Miazga-Brana páros is acélosnak tűnhetett a Villa parkban. No nem nagyon, de legalább egy picit. Összességében ezzel a védelemmel a Villán kívül senki ellen nem mernék könnyű szívvel kiállni, mert jó eséllyel rommá csapnak.

A Villa kiesésével egyel csökkent az eddigi örökös PL tagok listája, és akiket 10 éve még arra taksáltak, hogy Martin O’Neill alatt ők lehetnek azok, akik betörhetnek az akkori big4 közé, mára nyilvánvalóvá vált, hogy vége a bulinak. Közben vége lett a vasárnapnak is, és ezzel az össze-vissza táblázat ellenére is rajzolódnak a dolgok. Az Everton vereségével némileg előrébb vagyunk, annyiban legalábbis, hogy a felső házas tagságunk megszilárdult (juppiééé). A Soton vereségével és a Stoke döntetlenjével 1 meccs mínusszal egy meccsnyire vagyunk tőlük, így az előrébb lépés sem kizárt rövidesen, ellenben a realitás még mindig a 8-9. hely, a Pool ugyanis meccshátránnyal áll előttünk, a jelenleg hatodik WHU pedig hét egységnyire van tőlünk. Az EL helyre meg annyi esélyünk van, mint a Villának a bentmaradásra (-9 pont). Nekünk pedig most rázósabb szakasz jön: a velszi látogatás után a City-t fogadjuk. Tekintve, hogy most a Villa Parkban is ott volt kb a teljes bevethető keret, nem sok jót ígér a folytatásra, így továbbra is az lehet a legjobb dolog az életünkben, ha minél többet látunk a fiataljainktól. Ruben rulez!