Emelt fővel

Sokaknak furcsa lesz talán az alábbi bejegyzés, pláne a fészbúk-közönségünk színe-javának, ahol a „Jose out” egyszerre volt a legáltalánosabb, és egyben legszánalmasabb hozzászólás, de én magam nem érzem úgy, hogy szégyenkeznünk kellene, vagy hogy egy konkrét személyen ment el a továbbjutás, aki akár a menedzser is lehetne. Igen, láttam a mérkőzést az első percétől az utolsóig, voltak benne szerethető részek, és voltak mély sóhajokkal, lesütött szemmel konstatált szituációk. Ami nem volt, az kapitális bírói tévedés, szerethető Costa, és Chelsea továbbjutás. Figyelem! A következő sorok a nyugalom megzavarására alkalmas írott szöveget NEM tartalmaznak. Namaste.

Kezdeném talán azzal, amire leginkább száraz tényekként hivatkozhatnánk, ha valaki esetleg nem látta mérkőzést, legyen fogalma róla, hogy mi történt, de persze közben érzelmileg is beleülök kicsit a hintába. Azt biztosan tudtuk, hogy Mikel és Lamps eltiltás miatt nem lehetett ott, Cech sérült, Matic és Salah pedig nem léphetett pályára a BL-ben, minthogy korábbi csapatukkal ezt már megtették. Azt is tudtuk, hogy mi vagyunk a gazdag rokon kretén gyereke, aki a kisujján visel olyan értékű gyűrűt, mint a szomszéd gyerek háza (v.ö.: Torres 20M fonttal többet ér mint az egész Atletico… – jut eszembe, nem cseréljük el? Elengedhetnénk azt a húszast!). Buszozunk, meg mi vagyunk az antifutball krisztusai, vagy a futball antikrisztusai, kinek hogy. Nekem uncsi. Pláne, hogy a BL elődöntőre felszívtuk a tesztoszteron-adagunkat a tűbe, és intravénásan toltuk a pöcsünkbe. Kevesen gondolhatják most azt, amit én, mégis állítom, hogy emiatt veszítettünk. És azt is, hogy ez kurvára nem baj.

Amúgy mellesleg újra elő lehetne venni a szurkolói filozófiáról írott értekezéseinket, mert szisztematikusan köpünk fel meccsek előtt, aztán utána meg csodálkozunk, hogy csulás lett a fejünk. Többen megjegyezték ugyanis a mérkőzés előtt, hogy életveszély lehet tizenegyesekre játszani, pedig a keretünk tökéletesen alkalmas lett volna erre (és nem csak azért, mert hat védekező felfogású játékos óvta a kapunkat), ehhez képest Jose megtette azt a szívességet, hogy felvette a kesztyűt, most meg Mourinho takaroggy (!), mert kiderült, hogy ide bizony még kevesek vagyunk. Mintha ettől le kéne vágni a csapattagok kislábujját, vagy szeppukut kéne elkövetnünk. Edison azt mondta, ő ugyan egyszer sem vallott kudarcot a villanykörte feltalálásánál, csupán számtalan módját megtalálta, hogyan nem lehet elkészíteni. Nos, most tartottunk egy erőfelmérést, hogy nemzetközi szinten hol tartunk. Itt. Csókolom, szarni kell rá, a lényeg, hogy haladunk, mégpedig sokkal ölesebb léptekkel, mint azt a szezon elején gondoltuk. Apropó szezon eleje: olyan közhely, hogy le sem írom, mindenki tudja. Elégedetten bólinthatunk, most már bárhogy alakul az utolsó pár meccs.

A meccset tehát a Schwarzer – Cole, Terry, Cahill, Ivanovic – Luiz, Ramires – Hazard, Willian, Azpilicueta – Torres kezdővel indítottuk útjának, és nem kis meglepetést okozott ezzel a mester. A Luiz Ramires páros még nem is annyira, de Azpi szélsőben, vagyis a támadásaink kivitelezésében Rami (khmm), Hazard, Willian, és Torres jöhetett számításba, hát mit ne mondjak, összeszorult a segglyuk a kezdősípszó előtt. Aztán valahogy beindult a verkli, bár a harmadik percben még Koke egy szögletet követően kis híján meglepett minket, de aztán szépen, olajozottan, csupán itt-ott akadozva hoztuk le az első félidő javát. Nem emlékszem pontosan, de az első félidő kétharmadánál mintha kitettek volna egy olyan statot, ahol cca háromszor annyi passzunk volt már, és több, mint 60%-os labdabirtoklás. Az adatok nem pontosak, de szemmel látható volt, hogy az eddigi taktikánk helyett, ahol a területet és a labda birtoklását egyaránt átengedtük az ellenfélnek, hogy aztán kontrákból építkezzünk, teljes mértékig dominálni igyekeztünk a játékban. Vessük csak össze az odavágó teljes meccses statjával, ahol 68%-ban a Madridnál volt a labda, vagy a Pool ellenivel, ahol még úgy is csak 27%-ban volt nálunk a labda, hogy amikor ez megtörtént, úgy dédelgettük, mint csecsemőt az édesanyja a keblén. Más kérdés persze, hogy a Pool ellen jöttek a gólok, míg Madridban ez elmaradt, talán ha ott jön egy gól, a visszavágó teljesen más stratégiát hoz. De nem jött, én viszont ennek ellenére is hasonló játékot vártam, arra készültem, hogy látványos semmiképpen nem lesz, de annál inkább szenvedős.

Még egyszer tehát: az első félidő engem nagyon meglepett, de tetszett, amit látok. Birtokoltuk a labdát, nem tűnt meddőnek a támadásvezetésünk, bár azt mindenképpen szokatlan volt látni, hogy Torres magabiztosabbnak tűnik, mint Hazard, de ezt betudtam annak, hogy Simeone szépen felkészítette a srácait a szélsőink likvidálására: Hazard majd minden megiramodásánál pillanatok alatt két védővel állt szemben. Egyrészt ezért nem láttam volna értelmét Schürrle behozatalának (persze utólag okosabb az ember), másrészt ebből adódott, hogy a belga kölyök rendszerint befelé fordult, amiből vagy lövés lett, vagy szabadrúgás. Aztán amikor a tizenötödik percben Luiz is ott téblábolt a labda mögött, tizennyolc méterre a kaputól, már mondtam is a srácoknak, hogy ez madártávlatig jut majd. Végül Willian lőtte el, nem is veszélytelenül, de Courtois-nak nem kellett nyújtóznia, a laszti fölé suhant. Ha pedig a szélső mégis az alapvonal felé indult, akkor szöglethez jutottunk (már amennyiben nem volt labdavesztés, az Atletinek úgy volt 18 faltja, hogy 75%-ban sikeresek voltak a szereléseik), vagy bedobáshoz, utóbbiból emlékeim szerint igen sokat végeztünk el a jobb oldalunkról.

Kész szerencse, hogy itt van nekünk Iva, aki nem szégyelli behajítani a labdát a kapu elé, amit a lassan tényleg középpályássá fejlődő Luiz táncoltatott meg, majd az alkalmi dekázás után olyan ollózást mutatott be, hogy még én is felugrottam a székemből. Sajnos az ellenünk dolgozó, de saját tulajdonú belga hálóőrnek itt sem kellett védeni, mert – bár nem sokkal – mellé szállt a szépségdíjas mozdulat nyomán ellőtt játékszer. Érezhető volt azonban, hogy erre a mérkőzésre messze nem azért kellett a sok védő, hogy mindenki a saját térfelén romboljon, hanem sokkal inkább azért, hogy ne kelljen feladnunk a támadásépítést, és bevallom, én büszke vagyok a csapatra és Jose-ra, hogy ezt bevállalták. A 35. percben aztán a fent említett szituk közül éppen az a forgatókönyv volt érvényben, amikor Willian az alapvonal felé halad, a kötelező két védővel találja szemben magát, akik között azonban meglepő módon átjutott, és természetesen érkezik a falt. Csakhogy Azpilicueta élt a játékkal, és a hasra vágódó brazil elől repülő-rajtolva vitte el az elgurult labdát, és tette villámgyorsan középre a tizenegyes pont irányába, ahol Torres tökéletes ütemben érkezve kegyetlenül bevarrta. Talán valakin meg is pattant, de ezt csak azért írom ide, hogy később bátran elmondhassam majd Courtois-ról, hogy hibátlanul védett.

Egy-null tehát, Torres nem ünnepelt, de a stadion felrobbant, ahogy az én szívem is. Azonban még véget sem értek az ismétlések, mikor már az kavargott bennem, hogy de sok van még hátra… A 41. percben be is köszönt Koke (ismét), amikor a bal szélről, az alapvonaltól kb. 18 méterre végzett el egy szabadrúgást, és a kapu felé kayarított labdára azt rajzolta rá a cipőfűzőjével: „mindegy ki csúsztat bele, gól”! Pechére Adrian épp Schwarzer ölébe csúsztatott, így csupán a statisztikát javították fel, és jelezték felénk, ők sem adták fel még. Olyannyira nem, hogy pár perccel később Tiago húsz méterről, kicsit balról átívelte a labdát a kapu mellé jobbra (majdnem pont oda, ahol az ötös vonala az alapvonallal találkozik), ahol Juanfran érkezett, és a kapásból középre tett labdáját Adrian rutinosan (és szintén kapásból) behelyezte a rövid felsőbe az ötös vonaláról, mégpedig a földre pattintva. Na most ez így leírva olyan, mint egy jól kivitelezett támadás, de a valóságban ez ordas védelmi hibák tucatjának köszönhető, szíves elnézést kérve. Kezdve azzal, hogy Luiz hiába robbant ki a támadást elfojtandó, a földön fekve sem tudta megkaparintani a játékszert. Aztán átteszik balra Turan-nak a bogyót, akinek a hat méteres körzetében teremtett lélek sincs, mire pozíciót fogott Cahill, Turan körülnézett, hova adhatja, megvakarta a golyóit, a szakállából előkotorta Dani Alves megmaradt banánját, jóízűt harapott belőle, majd hangos böfögés kíséretében visszagurította Tiagonak, akinek nyolc méteres körzetében nem volt senki, minthogy Willian kétségbeesésében (hogy Turan tökegyedül kapja a labdát) kirohant Cahillnek besegíteni. Ramires ugyan azonnal kistartolt, hogy a lövést megakadályozza, Tiagonak azonban esze ágában sem volt rálőni, mivel a jobb szélen Juanfran úgy indult be, mint a rakéta, ellentétben Hazard-ral, akinek még azelőtt földbe gyökerezett a lába, hogy a labda íve leszálló ágba ért volna, kegyetlenül beszopta a belga. A támadás non plus ultra-ja pedig az volt, ahogy Terry előtt éppen elcsorgott a labda, Mr. T Cole érthetetlenül visszahúzta a lábát, ahelyett, hogy szögletre vágta volna, míg Cahill már megint nem tudom mit csinált, de mindenesetre berohant a gólvonalra, egyedül hagyva a csatárt. Hát kérem, így kell összehozni az ellenfélnek egy gólt.

Ebben persze benne van az is, hogy amikor „buszozunk”, mindenki tömörül, és hatékonyan lépünk ki a labdát kapó játékosra, rendszerint mértani pontossággal, de ez most rohadtul nem működött, mégpedig kollektíve. Kicsit persze taktikai hiba is, mert nem a szezon legvégén kellene beújítani, de azért ez javarészt talán fáradtság, mégpedig talán idegi. Fejben már lepukkantunk, sok volt ez a szezon így, elfogyott a szufla. Már csak azért is gondolom ezt, mert pár perccel második félidő kezdete után a védőink szinte lemásolták az előző szitut: Costa elküldte Cole-t szotyiért, majd egy gyors tikitaka után Koke úgy ívelte kapu elé a labdát, hogy Terry ismételten lyukra futott mellette, Ivanovic pedig sután gyertyát rúgott, hogy aztán Schwarzer rutinja kelljen Turan rövidre tartó lövésénél. Elfogytunk, és a gól is úgy baszott minket pofán, hogy még negyvenöt percig szédültünk tőle.

Bár a mérkőzésnek nem volt még vége, mégis jóval kevesebb figyelmet szeretnék a második félidőnek szentelni, mert meggyőződésem, hogy a továbbjutás már az elsőben eldőlt, na nem eredményileg (persze úgy is), hanem hitben. Ez aztán sosem fog kiderülni, így azt gondolhatok, amit akarok: szerintem mindegy lett volna, hogy betalálunk-e még, valószínűleg jött volna az egyenlítés (legalább), és ment volna a döntő. Szerveztünk még jó pár tetszetős támadást (53. perc: Terry fejese, amit Courtois kiszedett; 64. perc: Luiz kapufára fejelt labdája, majd Ramires távoli lövése; 69. perc: Ba kapus(nem)támadása, ami után Iva tűzte rá (amúgy Courtois ezt is fogta)), mégis az 58. percben bután ajándékoztunk még egy gólt, amivel akár véget is érhetett volna a találkozó, és ezt nem csak azért mondom, mert Costa-nak a kurva anyját, nem szerződést. A „i”-t a pont alá aztán mi magunk toltuk be azáltal, hogy sikerült harmadszor lemásolnunk önnön balfaszkodásunkat, ezzel összehozva egy harmadik gólra elegendő védelmi hibát. Történt ugyanis, hogy a középről hosszan, jobbra Juanfran irányába előreívelt labdáról (és egyben Juanfranról) Hazard lemarad (!), a középre tett labdára három védő között Turan érkezik fejelni, majd a lécről visszapattanó labda szintén elé hull, akinek balján négy, jobbján két, azaz összesen hat Chelsea játékos, plusz Schwarzer nézte végig, ahogy az ismétlésnél nem hibázik. Kegyelemdöfés.

A végén még az ausztrál hálóőrnek kellett reflexből hárítani, amikor a rövid oldalról Filipe Luis próbálta átemelni, majd volt még egy Hazard megiramodás, két védő között némi szerencsével, de Courtois KURVA JÓ KAPUS, és nem sikerült szépíteni. A vége sípszónak azért volt némi megváltó hangja, bár mindannak ellenére, ami fennen olvasható, továbbra is állítom, nem kell lehorgasztott fejjel járnunk. A mi csapatunk idén semelyik bajnokságban sem győzni indult. Khmm, ez így nem igaz, mindenhol azért indult, de sehol sem számolhattunk valószerű esélyekkel. Szerettünk volna megnyugtató, azaz jövőre is BL-t érő helyen végezni a bajnokságban, ezt kiviteleztük csodás rangadókkal, és könnyfakasztó szenvedések árán elért bukásokkal, mégis felülteljesítve: a PL néhány fordulójában komoly bajnoki eséllyel. Szerettünk volna továbbjutni a csoportkörből a nemzetközi színtéren, teljes mértékig felülteljesítettük azzal, hogy a legjobb négy között végeztünk. Szerettünk volna haladást, munkát, irányokat, elképzeléseket látni, ahol a hosszú távú tervek bitója lenyakazhat bárkit a csapatból, de cserébe a holtak véréből ifjú harcosok sarjadhatnak. Már most eredményeket értünk el e téren is, és még nyáron folytatódhat a munka. Ne legyünk már folyton elégedetlenek, tudom, hogy a mi szurkolóink elkényeztetett ficsúrok, akik megszokták, hogy a csapatuk mindig mindenhol esélyes, vagy ha nem, akkor BL-t nyer, de tessék beállni a tükör elé, csapni egy pofont balról, egyet jobbról, és a szemben álló szemébe ordítani, hogy nem veszítettünk ebben a szezonban semmit!

Egy épülő csapattal estünk neki olyan ellenfeleknek, ahol javarészt kialakult koncepció, nagyjából a helyükön levő játékosok vannak, és így is messzebbre jutottunk, mint ők. Szép ez, és a fiamnak is mindig azt szoktam mondani: ha nem vesszük észre a pozitív képet a szarságok lakmuszpapírja mögött, az egész életünk méltatlankodása végül Wilson bácsik társadalmát fogja eredményezni. Van még pár jutalommeccs hátra, hozzuk le őket méltósággal, és kezdjünk el gőzerővel az eljövendő szezonra fókuszálni. Nem túl sok idő, és olyan (Chelsea) meccshiányunk lesz, hogy ha nem lenne VB, talán még a WHU, vagy a Sunderland ellenit is újranézném, hogy legyen meg a dózis. A hétvégén a Norwich ellen lépünk pályára, aki nem lesz könnyű ellenfél, mivel még élnek a bennmaradásuk reményei, és Isten bizony mondom, ha nem ellenünk játszanának, nagyon szorítanék, hogy a Fekete Macskák bajszát megcibálják végül. Így azonban azt kívánom, a fiúk nyerjék meg nekünk a hátralevő pár mérkőzést, hogy ne csak mi lehessünk büszkék a csapatunkra, hanem ők is magukra. A legjobb gyógyszer a vereségre ugyanis a soron következő meccs megnyerése.

Hajrá!