Ellentétes félidők

Gyászos szeptembert zártunk a bajnokságban: három mérkőzésen mindössze egy pont került a zsákba. Ez pedig óhatatlanul azt eredményezte, hogy a jó rajt után a listavezetői pozícióról csak gólkülönbsége miatt leszoruló csapatunk a középmezőnybe csúszott vissza. Kellett tehát nagyon a három pont, hogy legalább a szabadesést megfékezzük. Egy dobásunk maradt a válogatott szünet előtt: az újonc Hull otthonában. Részletek alább.

A Tigrisek – hozzánk hasonlóan – remekül kezdtek, de az első vereséggel (nekik ez a harmadik fordulóban volt, otthon a MU ellen) oda lett a lendület nekik is. Hét pontjukból hatot az első két kanyarban gyűjtöttek, a további négyben viszont csak egyet. Nekik is égető szükségük volt tehát a pontokra, mert a nemzetközi kupaindulást jelentő helyek helyett a kiesőzóna kezd az új közegük lenni.

Az üzenet – miszerint muszáj változtatni és új lendületet venni – a Hull játékosainak ment át jobban, sokkal agilisabban kezdtek ugyanis vendéglátóink, nekünk az is tíz percbe telt, hogy először kulturáltan átvigyük a labdát az ellen térfelére. Sok volt a pontatlan passz, a mozgás pedig kevés. Olcsó kifogás, hogy Conte némiképp új felállással próbálkozott, ugyanis a gondoknak csak egy része keletkezhetett abból, hogy nem mindenki érezte még a tőle újonnan elvártakat, tízről három méterrel a társ mögé passzolni ugyanis mindig tudni kellene. A szorításból kijőve se lett sokkal jobb az összkép, hisz ekkor a lagymatag és ötlettelen támadójáték miatt volt ok a bosszúságra.

Fordulás után viszont elkezdtek jönni a helyzetek. Ezek eleinte még kimaradtak (főleg Kanté lábában volt ott a gól, ám csúnyán fölé vágta a kapufáról kipattanó lasztit), ám ami késett, nem múlott. Előbb Willian, majd nem sokkal később Diego Costa tekert mesterien és védhetetlenül a hosszú felsőbe. A két találat között bő öt perc volt, a Hull pedig nem tudott fölpörögni, mi pedig okosan őriztük a kettőt, sőt, ha lett volna harmadik gól, vélhetően azt is mi szerezzük (mondjuk büntetőből).

Nem mennék végig a csapaton név szerint, de pár játékosra röviden kitérnék. Elsőként Courtois-ra, aki ma végre remek napot fogott ki, Snodgrass szabadrúgását és Mason távoli rakétáját is szépen védte, így kicsit tán sikerült javítania a nem túl meggyőző hatékonysági mutatóján. A meccsről meccsre sokat kutyázott Matics ugyan ma is hozta a szokásosat, amikor passzolásról volt szó, viszont a második gól az ő érdeme (is), remekül és bátran indult meg és szerintem a lövés is jó ötlet volt, bár talán nem kockáztatok nagyot azzal, hogy jobban jártunk a blokkal. Muszáj kitérni Diego Costára is, aki hatodik találatával már a góllövő lista éllovasa immáron: tizenkilencesünk négyet vállalt a legutóbbi ötből, s az egész eddigi idényt nézve talán őt mondanám a csapat legkiegyensúlyozottabb, s már talán legfontosabb játékosának is Kanté mellett. Ez utóbbi kijelentéshez persze az is kellett részemről, hogy a kezdetben sziporkázó Hazard visszaessen, ami amellett, hogy nyugtalanító, ezúttal szerencsére elbírható is volt.

Összességében ebben a győzelemben az volt a legjobb, hogy kellett. Nem kápráztatott el és nem csavart a csapatról alkotott képemen sem. Szép gólokat lőttünk ugyan, de jól csak rövid ideig játszottak a srácok, miközben buta hibák és tanácstalan labdatoszogatás is rombolta a képet. Hárommeccses bajnoki nyeretlenség ért véget, de tenni- és javítanivaló lesz bőven a szünetben és az után is. Kemény csörték várnak ránk, egy hónap kihagyás után élvezhetjük majd ismét a hazai pálya előnyeit, de előbb a bajnok, majd José vörös armadája lesz a vendégünk és a folytatás sem lesz könnyebb. Addig is Blue Is The Colour!