Édes Istenem…

Véreim! (Pataki Attila után szabadon) Nem is tudom, hol kezdjem. A ma éjszakai óraátállításnak nagyobb figyelmet érdemes szentelni, mint a mai forduló ajándékmeccsének, szóval ne várjatok tőlem most objektív értékelést. Vagyis nem is tudom, mit várjatok tőlem. De tényleg. A mai napom csodaszépen indult: a gyermekeimet elvittem a családi napra, visszafele anyu főztje elkényeztette a pocakomat, hazaérve pedig egy barátommal vettük nyakunkba Székesfehérvár csodálatos belvárosát, hogy kisebb mennyiségű sörrel hangolódjunk rá a mai kötelezőre. Szupergyönyör volt a nap, egészen a kezdősípszóig. Ami utána történt, arról jobb volna nem beszélni, de mivel balga módon meccshírt vállaltam, így kénytelen vagyok valamit idehányni. De komolyan. Ha a bajnok-aspiráns csapat letehet ilyen teljesítményt az asztalra néhány fordulóval a vége előtt, akkor én is megtehetem, hogy telibeszarom a posztírást. Illetve nem. Bennem van tartás.

A mérkőzés toronymagas esélyese a Chelsea volt, végeláthatatlan sorban várakoztak az érvek, hogy miért fogjuk mi megnyerni ezt a mérkőzést, találgatások tömkelege kerengett, hogy miként fog majd még az eddiginél is jobban kiéleződni a végjáték, miként farag le a londoni kékek csapata majd még többet a gólkülönbségből eredő hátrányból, hogy végül felülkerekedjünk a mászókakékek erőlködésének mindenképpen, de legalább feltétlenül. Szépen be is ültünk a 104 cm-es böszmeTV (ez az én szakszavam rá) elé, kellő mennyiségű sör kíséretében, hogy szinte változatlan felállással – az előző, Arsenal elleni meccshez képest – kiálljunk a kullogó, semmi különöset nem felmutató CP ellen. Isten a tanúm, még meg is mosolyogtam a stúdióban észt osztó zsenik megjegyzését, hogy a Palace-nak már csak a győzelem játszik. Nesze.

Szóval adott egy tökéletesnek induló szombat délután, ami kettőbe rongyolja egy bajnoki esélyekkel minimum szemező szépfiú első randiját a rusnya lánnyal, akiről végül sajnos kiderült, hogy sokkal talpraesettebb, mint számítottunk rá. A szentségit, nem fogom szépíteni, szégyen gyalázat, amit műveltünk ma. Legutóbb az Arsenalt vertük meg hat góllal, legutóbb arról kellett írnom, mégis mit kanyarítsak most a blogra? Akkora a kontraszt a két meccs között, hogy ha csendben, lesütött szemmel nem veszek tudomást az elmúlt másfél óráról, akkor is méltó maradtam a blogger státuszomhoz.

Áhh, kár. Kurva nagy kár, mert megint oda jutottunk, hogy a csapat tesz róla, hogy belehugyozzon a remény tányérjába, amire olyan keservesen kukabúvárkodtuk össze a betevő falatot. Persze, nem volt realitása év elején annak, hogy bajnokok legyünk, meg én is aláírtam volna a második helyet bármikor a szezon közben, csak amikor vezetjük a tabellát, amikor csak nem kellene veszíteni, amikor nem kellene kikapni attól az Villától, akit a formáján kívül játszó, az egész szezont elbohóckodó MU is elfenekel 4-1-re, akkor az emberfia, a szurkoló(!) hajlamos „emberfeletti” reményeket táplálni. Amikor úgy kellene kivonulni egy meccsre, hogy lefaragunk a gólkülönbségből eredő hátrányunkból a MC ellen, hogy megmutassuk, komolyan számolni kell velünk az idei szezon végjátékában, akkor egy ilyen játék nem kevesebb, mint pofon a csapattól a szurkolók arcára.

És akkor elég a kesergésről, essen pár szó a mérkőzésről is. Uhh. De hol is kezdjem? Komolyan, hol? Láttunk egy első félidőt, de minek? Taknyos játék, semmi hengerlés, a félidőben már azt beszéltük, hogy valószínűleg nyerni fog a Chelsea, bár a várt hengerlés elmarad, de törvények mondják ki, hogy itt bizony nyerni kell, ha keservesen is. Az első félidőről nem is tudnék ettől sokkal többet elmondani, hiába határoztuk meg, hogy gólonként iszunk egy pálinkát, csak nem sikerült berúgni. Nem volt ekkor még veszélyes a Palace, de a Chelsea sem. Nagyon nem. Édes Istenem, de mennyire nem. A szenvedés nem írja le kellőképpen, hogy mit éltem át. A barátom megkérdezte a félidő végén, hogy erről mégis mit fogok írni? Nem tudtam megválaszolni.

Helyette jött viszont a második félidő, amikor azt vettem észre, hogy rendre dolgozza ki a CP a helyzeteit, és éreztem, hogy csak idő kérdése, hogy betaláljon. Upsz, egy pillanat! Nem éppen ezt kellene éreznem a saját csapatommal kapcsolatban? De igen, ha van egy kedvencem, aki vezeti a tabellát, és egyetlen fordulóval ezelőtt habzsolva tömte be az egyik legnagyobb riválisát a pocakjába, és még csak böffentenie sem kellett utána, akkor asszem jogos elvárás, hogy legalábbis kérdés nélkül döngöljük a földbe a számon sem tartott ellenfelünket. Nem sikerült? Akkor szopjunk immár mi is stílusosan: Terry fejelte be azt a gólt a saját kapujába, amit majdnem bármikor belőhetett volna bármelyik Palace játékos is, sokkal nagyobb valószínűséggel, mint az abszolút esetlegesen futballozó kék gárda bármelyik tagja.

Nem tudnék ugyanis negatívumot kiemelni, komolyan nem. Csapatként voltunk ma szarok, mégpedig elvitathatatlanul szarok. Annyira, hogy nem is állok neki keresni a pozitívumokat, mert nem érdemlik meg azt sem.

Marad a remény, hogy jövőre jobb lesz. A BL hely nincs veszélyben, az idei kiíráshoz képest elvártakat végül is teljesítjük, szóval szegről végről nincs baj. Csak ne kellett volna ezt most látnom. Ehh, beleégett a retinámba. Bajnoki reményeket, világmegváltó gondolatokat ápolgató csapathoz ez méltatlan. Istenem, de csalódott vagyok.

Írjatok kommentet kérlek, hogy életet leheljetek belém, mert most csak tovább inni van kedvem. Eszméletvesztésig. Hogy emlékezi se kelljen erre.