Defence horror show continues

Némi nosztalgiális, keserédes emlékkel vegyes mosollyal gondoltam vissza a taccson megjelenített első posztokra, mikor megláttam a beharang poszt címét ma délután. Tavaly decemberben, a költözés környékén kétszer kellett így indítanom a meccsvégi beszámolót, s bár a jelenlegi helyzet azért jóval kellemesebb, fogunk énekelni erről a csapatrészről nem keveset.

Tegnap késő este értem haza, ma pedig hódolva a magyar Halloweennek, amit errefelé inkább Mindenszentek napjaként ismernek, ami tulajdonképpen nem igaz, csak némi értelmezési probléma, lévén november elseje a katolikus hitvilágban Mindenszentek napja, ami ráadásul nem keverendő össze a halottak napjával, ami másodika – az angolszász országokban pedig mindenszentek előestéje a Halloween – „all hallows evening”, azaz minden szent estéje. Nos, a lényeg tulajdonképp a dolog megélésében rejlik, míg az angolszász országokban – figyelem, a manapság divatos elgondolással ellentétben a Halloween nem „amerikai”, hanem kelta eredetű ünnep – megmaradt egy relatív pozitív töltetű ünnepnek, addig a keresztény katolikus egyház egy jóval negatívabb hangvételű eseményt kovácsolt az egészből. Nálunk, magyaroknál ez többnyire többnapos temetőjárást jelent, hiszen már mindenszentek előestéjére rendbe kell tenni az elhunyt hozzátartozók sírját, hogy magára a mindenszentek napjára felkészülten várják a megemlékezőket, akik többnyire gyertyagyújtással emlékezzenek meg a megtért lelkekről. A gyertya fénye az örök világosságot jelképezi, ami valamelyest utal az ünnep egykori legendáira.

De, hogy visszatérjek az eredeti gondolatmenetre, ma megfelelve az elvárásoknak, temetőjárásba indultunk, ahonnan csak a délutánban értünk vissza, amikorra is a mérkőzés már bőven tartott. A hiányzó részeket még nem sikerült teljes egészében pótolni, de ez igazából most nem is feltétlenül lényeges – amennyit láttam, kb az is elég volt, hogy levonjuk a konzekvenciákat, és megadjuk a posztnak azt az alaphangot, amit a cím is sugall, vagy, jobban mondva amire a cím is utal.

Mert, ahogy a bevezetőben is írtam, nem véletlenül kezdtem így posztolni 2013 decemberében – és most sem. Akkoriban ezt egy rendkívül furán alakuló, Sunderland-Chelsea 3-4 után írhattam le, valamint, miután kikaptunk a Stoketól – és ott tényleg védelmi kataklizmáról beszélhettünk akkoriban – jelenleg ez a helyzet azért nem áll, de az, hogy egy ilyen nyamvadt QPR ellen sem vagyunk képesek kapott gól nélkül lehozni egy meccset, az azért némileg aggasztó.

Persze, hova aggódjak most emiatt – gondolom meg magam máris, hiszenhát győztünk. Előzetesen persze azt vártam, hogy végre megint jöhet egy szégyenteljes alázás, csak aztán rá kellett jönnöm, vége az októbernek, már november van, jön a szürke hónapunk. És még akkor is, ha a szezonbeli mérkőzéseink (15) harmadát sikerült csak nullásra hozni, hát kit érdekel, mikor ez sem a PL-ben, sem a BL-ben, sem pedig a ligakupában nem jelentett még gondot. Utóbbi esetben a november nem is fog, elvégre a következő, Derby elleni kört már csak decemberben toljuk le – utóbbi két esetben pedig nagyon remélem, hogy nem okozHAT gondot, még egy szokásokhoz híven felemásan sikerülő 11. hónap sem. Kettő BL és három PL mérkőzés vár ránk, s nemzetközi porondon ha a héten idegenben is megcsapjuk a Maribort, már nem igazán lehet probléma, a 3 PL meccsből még három vereség esetén is akkor lehet bármiakármi problémánk, ha közben a City mindent nyer – már csak ezért is jó lenne holnap a manchesteri derbin egy X vagy egy vendég győzelem.

Mondjuk, csúnya lenne, ha egy ilyen augusztus-szeptember-október sorozat után a Pool (V) – WBA (H) – Sunderland (V) sorozatból egy pontot sem sikerülne hozni, de egy kicsit lassul a csapat. A nagyon erőteljes kezdés után volt egy Schalke, majd egy City elleni 1-1, amit tekinthetnénk akár megingásnak, de – főképp így utólag – az nem volt az. Hiszen ezt követően letoltunk egy hatmeccses győzelmi szériát, amelyben szinte kivétel nélkül fölényes játékkal, kisebb-nagyobb győzelmeket hoztunk, egy nagyon fontos idegenbeli (Sporting) BL győzelem mellett egy hazai rangadót is (Arsenal), s a Stamfordon kivégeztük a Maribort is. Azóta volt 1 héten belül 3 meccs, ahol ha nem is rezgett nagyon a léc, de azért már nedves hónaljjal ültük végig a találkozókat, mert a ManU ellen sem volt lehengerlő a csapat, majd a végén rá is fázott, de hogy az eper (Ázár után szabadon) ellen is soványka lett a győzelem, és ma is a vadszerencsétlen kúpíhá ellen, hát jajj. Pedig, dehogy. Erre is csak azok a vészmadarak ugranak, akik szerint minden meccset gátlástalanul, hiba nélküli hiperűrfocival kellene száznullra nyerni.

Igen, szemforgatva olvasom azokat a véleményeket, akik meccs közben már olyanokat írnak, hogy bajnokot csináltunk a Szentekből (mindezt a 10. fordulóban, 3+ pontelőnnyel), vagy akár a meccs után, mikor valaki leírja, hogy hát úristen, mi lesz itt, ha Ázár vagy Fab kidől. Há milenne, há semmi. Costa is kidőlt, azt mi lett? Rúgta a gólokat az a csatár, aki épp lábra tudott állni. Másrészről igen, a belga és a spanyol nagyon kell, velük teljes a keret, velük lehet az, aki 15 mérkőzés után MÉG MINDIG veretlen, és legyünk őszinték, azon sápítozni, hogy a legjobb húzóembereinket nem tudjuk pótolni, mert nincs a padon még egy belőlük – hát finoman szólva is nevetséges. Mert, ha lenne, igazából az lenne a baj. Szeretném leszögezni, nem véletlen nem írtam neveket ide, nem kell célzottnak venni ezt azon kommentelőinknek, akik most épp magukra ismernek, mert nincsenek egyedül. Ez nem nekik, nem nektek szól, hanem ÁLTALÁNOSSÁGBAN. De igen: egy akármilyen X bajnok csapat attól lesz bajnok, hogy olyan játékosaik játszanak olyan ihletett formában, amilyen nincs sehol máshol a bajnokságban, ligában, versenysorozatban. Ilyentén elég érdekes dolog elvárni, hogy a padról pótolni lehessen őket.

José is azt nyilatkozta a meccs után, hogy ha a számokat nézzük, ott vagyunk, ahol lenni akartunk eddigre. És igen, ezt pofázom én is, nagy vonalakban, ott vagyunk. Más kérdés, hogy a szurkolók lelkiállapota mit bír el, és nem csak lelki, hanem fizikai is, mert néha azért félelmetes, mire képes ez a gárda. S manapság leginkább a védelem az, ami – többnyire a kapott gólok okán – előkerül. Sajnos el kell könyvelni, hogy Terry irtózatos nagy tanár még mindig, de már nem az, ami és aki volt, szezonokkal ezelőtt, utoljára talán Robbie alatt. Lassabb, és többet hibázik. Nem lehet azt mondani, hogy az ő sara lenne a gól, illetőleg gólok, amiket kapunk, de azért mégis az általa vezetett védelem az, ami 15 mérkőzésből tízen összesen 13 gólt kapott. Valóban jól látjátok, ez a szám nem rémisztően nagy igazán, bár alapul véve a korábbi szezonjainkat, mégiscsak, a legbántóbb mégis az, amilyen gólokat kaptunk – mert azok jó része elkerülhető lett volna. Everton, Swans, Schalke, City, CP, ManU, Shrews, vagy akár a mai QPR… nyilván kell gólt, gólokat kapnunk, nem arról van szó. S ha már utaltam a Deffence horror show posztokra, ott írtam le, hogy papíron egy jó védelem csak szar gólokat tud kapni, hiszen a lehetségest kivédekezi, így csak a lehetetlen jöhet számításba. Hát, lényegében a mai is ilyen volt. Csak mégsem. De mégis, örüljünk, hogy nem ez a helyzet.

Mert örüljünk, hogy egy olyan meccsről mondhatjuk most el, hogy szégyen, ahol 18 kapura lövésünkből 8 kaput talált, ahol 61-39% volt a labdabirtoklás a javunkra, ahol Maticsot szidjuk a sok rontott passza után, mikor 71-ből 9 nem sikerült neki, és bár hőst csináltunk Greenből, de nyertünk 2-1-re. Valahol az a sikerünk legnagyobb fokmérője talán, hogy ez a kettőegyes győzelem volt a szezon leggyengébb meccse. A fő rivális bugyikékek ezt olyanok után mondhatták el, mint a Stoke elleni otthoni zakó, vagy épp legutóbb az Upton Parki horror. Redknapp csapata eddig is sok borsot tört az orrunk alá, és dögöljek meg azért, amiért ilyen sablonos mondatot voltam képes legépelni. De a Qpr tényleg nem a favorit ellenfeleink közé tartozik, szóval örüljük össze magunkat, hogy győztünk, én azt mondom, és csapkodjuk a seggünket a földhöz, hogy valószínűleg nem leszünk képesek még rosszabb forgatókönyvek mellett sem olyan mértékben elszarakodni a novembert, hogy annak a tabellán látható nyoma lenne.

Szerda-szombat meccs jön a válogatott szünet előtt. Lényeges pont, hogy mindkettő talán a legjobbkor. Mindkettő mérkőzés ugyancsak fontos téttel bír. A Maribort nemrég semmisítettük meg itthon, s egy győzelemmel kb megvan a csoport első helye a BL-ben, míg a Poolal egy újabb fontos idegenbeli rangadót pipálhatunk ki, őket pedig most boldog-boldogtalan elveri – szóval mi pedig jó eséllyel rámegyünk az X-re.

A mairól pedig még tényleg ide a végére dióhéjban annyit: játszhattunk volna jobban? Naná. De Oscar lőtt egy csodagólt, Ázár meg beverte büntetőből a győztest. Büntető volt? Hát, amolyan soft. Befújható, de ha ellenünk fújják be, én is felháborodok. Viszont, előtte kétszer bőven lett volna fújható büntető, és szerintem a bíró is érezte, hogy kezd már sok lenni ott bent a balhé. Ráadásul, ennyi járt nekünk a ManU meccs után, mert Ivanovics kiállítása és a szabadrúgás (ami végül gól lett, hogy száradna le RvP összes szemöldöke), legalább ennyire nevetséges volt.

 Azt mondom hát, hogy örvendezzünk, felebarátaim, ne rémüljünk halálra. Elégedetlenkedjünk, de ne lássunk bele többet a hibákba, mint kellene. Legyen hiányérzetünk, de tudjunk örülni a jelennek. Lássuk a hibákat, de ne csináljunk belőlük elefántot. És, csapjunk fejbe engem, mert úgy látszik, ma nagyon újságírós fordulatok jönnek csak elő belőlem. A lényeg meg úgyis ez: