Csak a Pool akar bajnok lenni

Húsvét lévén a keresztény világ apraja nagyja Jézus halálát és harmadnapi feltámadását ünnepli. Bár erősen túlzok, mégis adja magát az analógia, szombaton minket is keresztre feszítettek, és másban talán már nem is reménykedhetünk e szezon kapcsán, mint a csodával egyenértékű feltámadásban. Nem, nem arról beszélek, hogy bajnoknak kell lennünk, félreértés ne essék. Sokkal inkább arról, hogy illő volna az egész éves munkát megköszönve méltósággal elbukni azt. Ez utóbbiba mindenki értsen bele, amit szeretne.

A Sunderland elleni „rangadó” mindent hozott, ami az idei szezonunkat jellemezte, egy mérkőzésbe sikerült zanzásítani mindent, ami hibaként előfordulhatott: kapusbaki, védelmi elalvás, gólképtelenség csatárpozícióban, amit Eto’o igyekszik menteni, feldöntött pálya megszámlálhatatlan gólhelyzettel, orbitális bírói tévedés, és Ramires. Számolatlan idegenbeli mérkőzés során prezentált szenvedésünket mi sem koronázhatná meg jobban, mint a kajak utolsó, és tökutolsó, tabellazáró helyről ugyan a City-t megszorongató, de mégis csak UTOLSÓ Sunderland-től elszenvedett vereség, ami ráadásul Jose első hazai veresége a Chelsea-vel. No comment, mondhatnám, de mégis csak írni szeretnék róla.

Olvasgattam a kommenteket meccs után, meglehetősen kettészakadt a tábor. Egyesek Dean feltétel nélküli kivégzését követelték, míg mások nem tulajdonítottak jelentőséget a hibának, hiszen előtte éppen 27 alkalommal vehettük volna be a kaput. Nos, javaslom ne menjünk el Pellegrini sötét gondolatainak árnyékos mezejére, aki szerint a rúgott gólok alapján kellene győztest avatni a bajnokság végén, vagyis óvnék mindenkit attól, hogy fullba nyomja a kretént, gondolok itt azokra, akik szerint a kihagyott helyzetek legitimálnak egy ekkora hibát a bíró részéről. Különösen egy olyan meccsen, amelynek kimenetele markánsan meghatározhatja a bajnoki végeredményt, ahol tulajdonképpen bármikor beakadhat(ott volna) egy gól, és mindössze tíz perc van hátra, vagyis még ha be is gyötörtük volna végül az egyenlítő gólt, akkor sem kerültünk volna sokkal közelebb a bajnoki címhez. Az pedig, hogy kettő lőjünk tíz perc alatt…

Szóval maradjunk annyiban, hogy a „mi lett volna” értelmetlenségének unikornisát mégiscsak meglovagolva egy gyors rodeó erejéig: ezt a meccset bizony elvették tőlünk. És itt be is fejezem a bírózást, mert tegnap sem sok hiányzott, hogy a tétlen düh tettlegességbe forduljon, nem óhajtom azt a lelki állapotot újra átélni. Maradjunk annyiban, hogy a győzelemért sem szurkoltam soha annyira, mint azért, hogy Rui Faria visszafogása sikertelen legyen, és lássa el Dean arcát néhány színes folt többlettel, és néhány fog hiánnyal. És akkor azt már nem is említem, hogy a Digisport kommentátora elmésen megjegyezte, hogy ő még azt is el tudja képzelni Mourinho-ról, hogy ő uszította segítőjét, hogy ez ilyen lebeszélt dolog, hogy a menedzsernek ne kelljen ilyen miatt a lelátóra menni. Édes Istenem, kérlek pusztítsd el a földet, mert az értelem csupán járulékos veszteség volna.

A mérkőzést tehát valahol mi sem akartuk/tudtuk igazán megnyerni, bár tizenkét perc leforgása alatt már vezettünk, tetszetős góllal (mást ne mondjak azért, mert a szögleteink ölég gyatrák voltak mostanában), és úgy tűnt akár le is simázhatjuk a Fekete Macskákat. Alig több, mint öt percig örülhettünk, mert a nem sok meccset kapó, de eddig megbízható pótkapusként funkcionáló Schwarzer-ről kipattant Alonso lövése, és Wickham mindenkinél gyorsabban reagált. Sok összetevős találat volt ez, mert persze a szezon közepén egy később megnyert meccs elején ilyet kapni még morgást sem váltana ki belőlem. Előfordul. De a bajnoki hajrában, ahol mindenki ellen 100%-os koncentrációra van szükség… Ott bizony nem szabadna engedni, hogy az ellenfél vérszemet kapjon. Különösképpen azok után nem, hogy a másik bajnokesélyestől már elvették a lehetőséget, éppen egy mérkőzéssel ezelőtt. Sokakat lehet itt hibáztatni, hiszen miért ellenfélhez kerül a kipattanó, miért hagyjuk lőni, miért pattanik ki a kapusról, és miért nem egy védő ér oda előbb tisztázni? Vagy fogadjuk el, hogy a Sunderland most megkapta a City elleni Mannone baki revansát?

Végül is itt még nem volt ok az aggodalomra, hiszen hátra volt az egész meccs, rengeteg időnk volt rendet teremteni hazai közönségünk előtt. Ehhez képest hoztuk a meddő, impotens, sokat kapura lövő játékunkat, megtűzdelve Ramiressel, akinek simán a pénzért szexuális szolgáltatásokat nyújtó édesanyját (anyunak természetesen csókok hadát küldjük!). De komolyan, ez a srác már akkor sem tudja magát visszalopni a szívembe, ha az Atleti ellen továbbjutást érő gólt lő a visszavágó utolsó percében. Egyszerűen jobban szorítok már az ő távozásáért, mint bárki érkezéséért. Minden pillanat aggódással teli, mikor ő hozza fel a lasztit, mikor ő kapja, vagy mikor rá jön ki a lövés. Ramires elérte, hogy ő legyen a középpályán az, ami csatárként Torres volt az érkezését követő időszakban.

Tehát aránylag szar játékkal, lehengerlés nélkül hoztuk le a meccset, rengeteg kapura lövéssel ismét, mégis valahogy úgy voltam vele, az utolsó tíz perc még elég lehet, bármikor beakadhat az a rongyos bogyó a hálóba. Csakhogy a 81. percben Azpilicueta elcsúszott, és ezáltal szörnyű kellemetlen helyzetbe hozta magát. A szezon legmegbízhatóbb teljesítményét hozta le, és tette ezt olyan alázattal, hogy az egyik kedvencemmé nőtte ki magát, ehhez képest nem elég, hogy egy elcsúszásból alakul ki helyzet, de még Altidore elcsúszását is a nyakába veri az a fasztarisznya Dean. Nem mellesleg partjelző minek van ott? És miféle fizikai előtanulmányok nyomán gondolja azt a fogalmatlan bírópáros, hogy az Azpilicueta behajlított, visszafelé mozgó lábával ellentétes irányba megcsúszó Altidore eséséhez szerencsétlen védőnek bármi köze van? Áhh, hagyjuk is. Mikor megláttam az ismétlést, olyan düh kezdett bennem gomolyogni, aminek nincs helye senkiben.

Persze a tizenegyest berúgták, és ezzel el is vették tőlünk mindazt, amiben amúgy is csak egy csendes sarokban mertem álmodozni. És bár nem vagyok rosszindulatú, de kívánom, hogy márpedig ne legyenek csodák, és a Macskák Gus vezényletével húzzanak vissza a balettbe ugrálni. Mire ez a hír kikerül, már tudni fogjuk a Pool meccs eredményét, de bevallom, nem gondolom, hogy túl sok múlik rajta, mintha idén az univerzum pettingelne velünk idegesítően sokáig húzva a tantrikus élvezet bekövetkeztét, ha ugyan. Persze ott van még a BL, meg ott van Jose kezében a lehetőség, hogy megmarkoljon egy méteres dildót, és úgy dolgozza seggbe a csapat néhány tagját, hogy csak nyújtott lábbal tudjon utána kapura lőni, hátha az segítene a hatékonyságon, de végül is azt hiszem, az idei takarónk eddig ért, nincs értelme reménykedni a további nyújtózásban. És a bosszantó az, hogy mindez nem kevés, sőt! Nagyon is sok, amit sikerült elérnünk, csak ne kellett volna közben látni néhány dolgot… Azért kár. Minden más rendben van.

/koda_blue/

*** *** ***

Előre bocsátom – vendégeink voltak, így nem láttam a meccset, tableten csak időnként ránéztem az eredményre. A vége sokkoló volt. Aztán, éjjel, jött az, hogy írjuk duplában a meccshírt – ám legyen. Feketén, fehéren, mégha jelen esetben tán a két vélemény nem is fog különbözni egymástól. Gondolkodtam már eleve a jó címen, mégiscsak többnyire megadja a poszt kvinteszenciáját. Annyi minden eszembe jutott… vendetta: Borini bosszúja, vagy A harakiri, esetleg Drama at Stamford Bridge.. de aztán végül, a mai eredmény ismeretében lett az, ami. Vagy, hagyhattam volna, amit koda ott hagyott neki: Zenzo, adj címet.

Mit is mondhatnék. Továbbra is elképzelhetetlen kettősség uralja a hangulatom a csapat körül, amit ideiglenesen megtoldott a tegnapi mérkőzés vagy öttel-hattal. Valahol az egész álomszerű, szürreális, hihetetlen, mégis igaz, hetente változóan mese habbal, vagy foshab a szartortán. Indulatgörgeteg, aztán újévi ujjongás. Legalábbis a csapat körül, legalábbis az oldalakon, a blogon, mindenütt. Eltemettük, eltemettétek már a szezont sokszor, aztán meg, ha felcsillan a remény picinyke sugara, már ismét trófeahadak vannak vizionálódva a Stamfordra. Ami nem baj, a szurkoló az emocionális, legyen is, kell az.

Viszont, 4 körrel a vége előtt, mondjuk meg, nem várt, vagy maximum csak titkon remélt ajándékot kaptunk a sorstól, a végzettől, a jóistentől, vagy higgyen bárki bármiben, tulajdonítsa akárminek: négy fordulóval a vége előtt visszakaptuk kezünkbe a kormányt, de mi sikítva dobtuk el azt. Beültünk kényelmesen a csodakék autó vezetőülésébe ismét, elfordítottuk a kulcsot, felbrummantottuk a motort egy öblösebb gázfröccsel, majd… Egyes helyett rückwerts-be kapcsoltunk, és tőgázzal elindultunk… hátrafelé. De olyan lendülettel, hogy a Pool- és City-szurkolók még most is azon röhögnek. Főleg utóbbiak, hiszen pont azért kaptuk vissza a mondjuk úgy, irányítás lehetőségét, mert ők a gázfröccs után lefullasztották a motort.

Nem is láttam a meccset, és lehet azért nem is vagyok túlzottan zaklatott, mert én már meccsekkel ezelőtt leírtam, elégedett vagyok a szezonnal, és a csapat szezonban nyújtott teljesítményével, a legvégétől függetlenül. Nagyvonalakban elértük azt, amit vártam, szerettem volna látni a szezonban. PL-ben is, BL-ben is, s bár reméltem, hogy trófea is kerül, ha mégsem, hát nem dőlök a dugámba. Leírtam már, de leírom megint: nem vagyok sem maradéktalanul elégedett, sem maradéktalanul büszke. Mégis, összességében, ha a szezonra tekintek, főt hajtok, mert ritkán tehettem ezt meg az utóbbi években, és ha mégis, akkor sem hosszú időre visszatekintve. Nem akarok szemantikai vitába keveredni senkivel, értitek, amit mondok – ha meg nem, hát, tegyétek túl magatokat rajta.

A tegnapi mérkőzés viszont tényleg azért volt szar (még most is hálás vagyok érte, hogy nem láthattam élőben, így egy kellemes délutánt és estét tölthettem el, ahelyett, hogy ideges, zaklatott lettem volna, és minden valószínűség szerint őrjöngve, ezres vérnyomással és megemelkedett véralkohol szinttel tettem volna kárt magamban vagy valaki másban), szóval azért volt szar, mert megint, sajnos a szezonban nem először, de talán utoljára azt kellett látni, hogy önnönmagunkat rúgjuk szemből tarkón.

Nem maradt sok dolgunk a szezon hátralévő részére igazán. 5 mérkőzést kellett volna megnyerni, hogy a jelenlegi állapotnál is kellemesebb, jóval kellemesebb legyen, ebből négyet a PL-ben. A Sunderland-Pool-Norwich-Cardiff csodafogatot kellett volna magunk alá gyűrni. Mi azonban, a nem túl veretes első lépcsőfokon hasra vágódtunk. Visszakaptuk a Nintendo-joystickot, felhangzott a Mortal kombat, round 1, fight! de úgy dobtuk el a joy-t, mintha égetné a kezünket, és sikítva kirohantunk a szobából, majd elkezdtünk arról magyarázni, hogy szúrta a szemünket a tv éles fénye. A játékvezető (Dean dögöljön meg tripperben és rohadjon meg a pokolban) a meccs része, tetszik vagy sem. Kéremszépen, a tökutolsó, ótvaros szopadék Sunderland ellen ne kelljen már bírózni! Tettük, és majd fogok mindjárt én is egy kicsit, meg remélem azért, hogy a nyamvadt szánalom angol matracos alakulat Pozsetestől úgy zúg ki a ’csába, hogy meg sem áll a negyedosztályig, ez azonban ránk nézve sovány vigasz.

Mert legyünk őszinték, ahogy máskor is kértem, legalább mi itt, magunk között: Borini tizenegyesével csak a becsületünkön esett folt, a hazai veretlenség elbukásával. Az 1-1-es döntetlen is olyan hervatag lófaszsemmi eredmény lett volna, mint az ötösfaktoros naptej a Szaharában, de legalább maradt volna valami nekünk, megmaradt volna a José-Fortress, ami már-már eddig is csodaszámba ment. A hazai veretlenség. Olyan dolog volt ez, ami – jött éppen bármilyen ellenfél – José esetében azt mondtam, nem érdekel, legalább az X meglesz, JM nem kap ki otthon. Már 78 meccse nem tette a Chelseavel. Idén sem tartotta velünk sok csapat a lépést, a City, a Pool és az Arsenal is erős volt otthon, de míg a fő rivális Cityét mi vettük el legalább, a sajátunkat meg mondhatni odadobtuk ennek a szedett-vetett gárdának. Felsejlett előttem a José távozása utáni első bukásunk otthon, a csodásmesés Scolari mesteri munkája alkalmával, mikor Alex hibája után a jelenleg nálunk játszó (oh, jó, elröhögtem) El Tornando Nino Ferres Torres keresztbetett karral ülésben vigyorgó gólöröme, aztán meg, a Sunderland legutóbbi mészárlása a Chelsea ellen… azok is fájtak. Ez is. Hogy aztán mennyire mi dobtuk oda nekik most ezt, az továbbra is vita tárgyát képezi.

Mert mondjuk ki azt is: ezt a meccset nem a Sunderland nyerte meg. Persze ez őket a legkevésbé sem érdekli, s a helyükben engem sem érdekelne, így viszont bennünket, engem annál inkább. Ezt részben mi veszítettük el, részben pedig Dean (dögöljön meg tripperben és rohadjon meg a pokolban) rendkívüli döntései tették azzá, ami lett. DE – és ez nagy de. Mindenki és minden más mellett csak magunkat okolhatjuk. Ha a 80. percre négy-nullra vezetünk, senkit nem érdekel majd Borini tizenegyese, semnemhogy Dean mesteri faszságai. Sokszor beszéltünk már róla, hogy a jelenlegi Chelsea frusztrálhatósági faktorának mennyire használ a korai lőtt gól. Eto’o révén néha idén már érezhettük úgy, hogy van csatárteljesítményünk. A kameruni a 12. percben beverte idei 12. találatát, itt azért tegyük viszont hozzá, hogy mind a 12-t hazai mérkőzésen szerezte. De bánja a tök, ott volt, vezetünk, ennél jobb start pedig nem kell. Csakhogy. Pár percre rá ismét egy kapitális védelmi hibát követően (ezért sajnos nem kell túlzottan visszamenni az időben) egyenlített a vendég együttes. A kapott gólért Schwarzert én nem hibáztatnám, elvégre már az is bravúr, hogy védte a lövést, az viszont irtózatos védelmi hiba, hogy lőtávolban ennyire üresen maradhasson ember.. ilyenért még a megye kettő ifiben is minden védekező játékos farkát a hurkatöltőbe tekerik be.

Helyenként pedig aláírom (Ivanovics fejese, Matics lövése, Salah ismétlése, Ramires gólhelyzetben belökése a kapuba az első félidőben, Eto’o tekerése vagy Ba elcsúszása a másodikban) tényleg szerencsénk sem volt. Viszont ez elnézhető a szezonban egyszer, esetleg kétszer, hogy huszon-harminc helyzetből csak 1 gólt sikerül begyötörni. A bajnoki hajrában viszont nincs bocsánat. Mert csak a legjobb a jó, és nincs más. Az „éppenhogynem”, a „majdnem” és a „centiken múlott” nem elég. Azért is osztanak, oszthatnak medálokat, de aranyat sosem.

Ezért innentől fogva kár is elmenni azon, hogy a játékvezetői kar mikor és hányszor nyúlt mellé az elmúlt fordulókban akár a javunkra, akár köpött szemközt bennünket, vagy, hogy Dean maga (dögöljön meg tripperben és rohadjon meg a pokolban) mennyire nem kellene, hogy többé meccset vezessen, de legalábbis focit, a K1-ben biztos nagy hasznát vennék cserébe.

Azon is, hogy ezek a félrevezetések mennyi és milyen fokú összeesküvés-elméletekre adnak okot – de azért mondjuk úgy, nem lepődnék meg, ha 3 év múlva kiderülne, hogy az utóbbi 5 évben az angol bajnoki mérkőzések némelyikét is manipulálták. És és De, bár biztosan frusztráló volt Rui és José számára is a vereség, és a bajnoki kormány ismételt eldobása, ehelyett illetőleg ahelyett, amit mondtak, talán okosabb lett volna jelen helyzetben kussolni, és kicsit halkan-csendben elsunnyogni. Mert bár a tettek magukért beszélnek, a felelősséget meg lehet kenni, mint a fikát, de talán most okosabb lenne meghúzni magunkat, és a folyosó jótékony homályában az előttünk haladó zakójának hátába törölni.

Mert innentől már bármi is lesz, szavunk nem sok lehet: itt volt, ismét itt volt, mégis, mégis mi dobtuk el ismét a visszakapott kormányt. Akár megverjük a Poolt, akár nem, innentől ők már csak akkor veszíthetik ezt el, ha Dean nekik is vezet meccset  ha ők akarják. Kár azért. 1 napra tán még én magam is elhittem, hogy bajnokok lehetünk. Borini gólja viszont könnyen lehet, hogy egykori mesterét, Brendan Rodgerst tette bajnokká, nem pedig egykori együttesét.

A remény még megmarad, mert arra sem volt sok, hogy négy fordulóval a vége előtt ennyi lesz. Van még vissza három. Hátha…

Művész vagyok, a szavakkal festek. Even bad day ends by the end of the day; even the darkest night will end and the sun will rise. A többi szabadon választható…

/zenzo/