chASSmaster 7 – the final act

Sokáig filóztam, hogyan legyen, nagyjából megvolt a cím akkor is, ha győzünk, meg akkor is, ha veszít a csapat, és még voltak külön variációk a továbbjutást illetően is. Sokáig vezetett a cím magyar verziója, a Seggmester 7 – a befejező aktus is, már csak a kíváncsiság miatt is, hogy vajon hány perverz leány és fiú talált volna rá a blogra, csalódottan konstatálva, hogy itt bizony a Chelsearől lesz szó, ahol Chelsea még csak nem a robotkurva, aki pucsít és pislog is.

Végül mégis az angol verzió mellett döntöttem, mert sokkal finomabb, árnyaltabban kifejező, mint a magyar direkt verzió. Ráadásul a magyarban még csak nincs is benne a sakkos vonatkozású utalás. No meg a „másik”, utóbbi célozgatást, ha már elsütöttem, bár gyanítom az olvasóink közül sokaknak nem mond már semmit a Narancs, Tetves és Dugó neve sem, ami a magyar internetkor hajnalán az első robbanások között volt, Szalacsi oldalán. Ha valaki kíváncsi, lehet röhögni egy jót, a meccs úgysem adott lehetőséget erre.

http://indavideo.hu/video/narancs_tetves_es_dugo_a_robot_kurva

Persze, a meccstől sok más nem is volt várható, mert az egyetlen dolog, ami ott volt nekünk, az a remény. Hátránnyal jöttünk haza eleve, és ne szépítsük, minden kincstári optimizmus ellenére úgy múltunk el, csendben, hogy sosem volt esélyünk élni – egyetlen percre sem álltunk továbbjutásra. Kettős vereséggel hullottunk ki a BL-ből. Nem szokott lenni, de most sem volt romantikája a Bajnokok Ligájának (mondjuk, miért is lenne): seggberaktak oda-vissza, és még csak nagyon nem is ellenkeztünk.

Tudom, hogy nem szép, sem a csapattal, sem Hiddinkkel szemben, de nem tudok nem érezni egy kis elégtételt, amikor tegnap este bebizonyosodott: fölösleges volt elküldeni Josét. Spóroljátok meg a „mert ha, akkor” jellegű kommenteket, úgysem győztök meg, ráadásul csak azért, mert én így képzelem, nem felejtsétek el, hogy még nem kevésbé lehet igaz. Mondhatjuk persze, hogy megpróbáltuk, Hiddink megpróbálta. Nyilvánvaló, hogy teljesen másként folyt volna le ez az oda-visszavágó, ha nem cserélünk mestert a partvonal mellett, de esélyünk így sem igazán volt. Mert a szezonban viszont a Chelseaben ennyi van, ennyi volt, és ezen a holland sem tudott javítani. Ahhoz, hogy azt mondjuk, volt értelme idehozni, volt értelme változtatni, legalább a PSG-n túl kellett volna jutni. Pont tőlük láttuk legutóbb, hogy ehhez akár két döntetlen is elég lehet. Hiddink viszont elszenvedte első vereségeit a Chelseavel, mindjárt kettőt. Két vereséggel meg még senki sem jutott tovább sehol.

Tényleg hangsúlyozom, no offense Hiddinkkel szemben: amit tudott, megtett. Többen kifogásoltátok Kenedy kezdőbe jelölését, szerintem ez is jó húzás volt. Ahogyan a felkarcolt taktika is. A megvalósítás már egy másik dolog. Támadnunk, győznünk kellett, így nem volt rossz elképzelés, hogy támadjunk, és így győzzünk. Viszont ezzel a kezdővel pont az volt a gond, amit láttunk, és amit Hiddink is megemlített a meccs után: nem volt nálunk a labda. E kezdő fizikai jelenléte a pályán úgy nagyjából zéró, amikor az ellenfélnél Ibra, Luiz és Motta jellegű emberek vannak pályán. Láttuk, hogy sokszor még egy Stoke kaliber is nehéz ügy, de ez meg ráadásul a PSG. Más kérdés, hogy a 40-60-as labdabirtoklás ellenére is megvoltak a helyzeteink a gólszerzésre, de még csak meg sem igazán tornáztattuk Trappet. Nem tudtunk lehengerlőek lenni, nem tudtuk uralni a meccset, nem tudtunk igazán támadni, időnkénti ad-hoc próbálkozásokra futotta csak. És még így is: ha ezeket gólra váltjuk, meg lehetett volna a célzott eredmény.

A párizsiak ugyanis nem tettek semmi különöset. Hátul masszívan támadták a labdást, elöl pedig játszották a 4-3-3 adta lehetőségeket, sok mozgással, keresztlabdákkal. Blanc sem lett jobb edző, és a PSG sem jobb csapat, mint 1 éve volt (a PSG már akkor is jó csapat volt, Blanc meg akkor is középszer), viszont kontrasztban látszik, hogy mi mennyire estünk vissza. Már akkor is mi húztuk a rövidebbet, de ott és akkor a mi kezünkben volt a gyeplő, és végül mi veszítettük el. Ezt most a franciák húzták be, méghozzá komoly izzadás nélkül.

A „mi lett volna, ha”-kba nem megyek bele, teljes mértékben felesleges; mert „ha Costa már az elején bevágja azt a” … nem. Egyszerűen egyik meccsen sem mi voltunk a jobban játszó csapat, és még csak nem is vezettünk egyszer sem. Ebben a felforgatott védelemben kódolva van az egy bekapott gól, ahogyan azt mindkét meccsen meg is kaptuk. Mindkétszer tudtunk válaszolni, de meccsenként csak egyszer-egyszer. Bután hangzik, és sarkított is, de ez így max 2db 1-1-es eredményre mutat eleve.

Kicsit a gólok közül az elsőre térve (a második egyértelmű, ott nem nagyon van mit elemezni), érdemes megnézni, hogy mennyire szervezetlen a védelmünk, és mennyire nem jól játszott együtt a védőnégyes. Két képet vágtam ki nektek ehhez.

Az elsőn indul a helyzet, a félpályáról, az agyig feltolt PSG védekezés mellett Motta szinte utolsó emberként, a kezdőpontról egy egyszerű passzal máris létszámelőnybe juttatja a sajátjait, mikor a (képen látható labdás) Di Mariához passzol (hiba1). DiMa előtt szabad terület, a támadóink mögötte, presszingre, zavarásra esély nincs. Maris egyenesbe vezetheti a labdát a védőkre, ahol a védelem, csakúgy, mint a támadók, a pálya közepe felé húzódik, a labdás előtt Ivanovics mellé konkrétan odazár Kenedy (hiba2). Így azonban a már eleve kifelé mozgó Ibrán Cahill marad, hiszen a svéd-bosnyák már induláskor a Brana-Kenedy trió mögött van egy méterrel, akiket lépéshátrányba hoz Di Maria egy szélpasszal (hiba2,5). Cahill viszont valamilyen oknál fogva nem indul el az emberrel, hanem befelé indul az ötösre (hiba3). Innentől vert helyzet:

Kenedy jókora hátránnyal indul Ibra irányába, akinek már arra is volt ideje, hogy megvegye a labdát, és beforduljon a kapu irányába, a brazil védővé silányított támadónk még így is jó két méterre van tőle, Cahill viszont az ötösön ácsingózik, a lehető legrosszabb helyen (hiba4). Sem ki nem lép még mindig a labdás felé, sem a kapu irányába, így sem a bepassz helyét nem szűkíti, sem a lövést nem zárja a hosszúra, így TC sem mer jobban kimozdulni. A maradék védőink, Brana és Azpi szemben a kapuval, háttal a támadóknak sprintelnek az ötösre, három támadó üresen várja, hogy Ibra akár laposan, akár ívelve feléjük kanyarítsa a labdát, a támadóink (+Mikel) állva, messziről nézik, hogy a büntetőterületen belül, létszámegál mellett rendkívül rosszul helyezkedünk, kb várjuk a gólt, csupasz seggel pucsítunk a bantuk felé. Ibra végül a lapos keresztlabdát választja, amit Kenedy nem ér el, Cahill nem mer beleérni és tovább játssza a hirdetőoszlop szerepét az ötös sarkán, TC nem ér ki a labdára, Azpi pedig hiába megy, mivel nem látja, ki jön mögötte, csak vakon próbál menteni, de még a 20 éves Raboit is elmegy mellette (hiba sok). A legveszélyesebb az, hogy a védelmünk kb minden döntése hibás volt, Cahill viszont három döntési helyzetben is rosszul mérte fel a helyzetet. Nem csak védői hibából lesz gól, illetve nem minden védőhibából lesz gól. Ellenben ilyen sorozatos hibákból ritkán nem.

Viszont, amellett, hogy a védelmünk ingatag annyira, hogy a clean sheet ne legyen alapvetés, csak véletlenszerűen elérhető pozitív eredmény, a támadósorunk is ugyancsak haloványan muzsikál: Fabregas, Hazard, Pedro és a kezdeti góltermés óta Willian is adósak a találatokkal. Costa az Costa, ő meglőtte tegnap is a magáét, más kérdés, hogy a két meccsen benne is maradt gól bőven, de gólpassz is. De, a lényeg, hogy úgy nehéz, ha nem lövünk gólokat. Bíztató volt, hogy az utóbbi időben akadt pár gólerős győzelmünk, és a támadók közül végre nem csak a csatáraink (vagy az azt játszók) találtak be, de az, hogy az utóbbi 5 meccsünk (inc. PSG) 11 góljából csak három köthető a Hazard-Willian-Oscar-Fabregas négyes bármelyikéhez, jól mutatja, hogy bizony ez is egy szűk keresztmetszet. Már csak azért is, mert a védősorunk is ugyanennyit jegyez (Cahill+Ivanovics+Kenedy). Hiába volt remekbeszabott a gólunk, mert az igazi masterpiece, ha csak egyszer voltunk képesek összehozni.

Sok helyen mutogathatunk így utólag, ahol azt mondhatjuk, na, itt volt a meccs forduló v döntő pontja. Lehet az, amikor megkaptuk az első gólunkat, vagy, mikor az igazán pörgő Costa megsérült – lehet az sok más is; de talán leginkább az, amikor a 65. percben Willian, majd Hazard lövése nem ment be az egyik oldalon, míg a másikon a 67.-ben Ibrahimovics eldöntötte a továbbjutást. Talán oda lehet mutogatni, hogy ha a 65.ben 2-1, akkor a 67.ben nem 1-2 az állás. 1-1-nél, a Costa és Ibra gólja közötti nagyjából 40 percben volt egy „anything could happen” halmaz, de nem igazán tudtuk dominálni a meccset abban a szakaszban sem, pedig a két meccs 180 percéből talán ott játszottunk a legjobban.

Rosszul kezdtük a meccset, eldobtunk kb 20 percet az elején. Túl óvatosan kezdtünk, túl nagy respekttel voltunk az ellenfél irányába. Legfőképpen a középpályán lehetett látni a kontrasztot az első 45-ös két felében (meg aztán a második feles elején). A támadóink nagy része védekezésre alkalmatlan, ezt tudjuk jól, viszont presszingelni lehet védekező képességek nélkül is. A PSG jól használja Di Mariat és Ibrahimovicsot is, azzal, hogy sokszor és mélyen visszajárnak, ráadásul hasznosak az összjátékban, segítenek a középpályán az emberfölényes helyzetek kialakítására. Emellett a fhansziák igen jól használják a széleket is, ami persze eleve a 4-3-3-ból adódik ismétcsak, míg ha visszanézzük, mi mit csináltunk: középen erőltettünk mindent. Azpilicuetának sokkolót tettünk a bokájára, ha átlépné a fél pályát, a jobboldalt szinte egyáltalán nem használtuk, a balt is alig, és akkor sem jól. Egyetlen beadást, vagy keresztlabdát nem láttunk a mieinktől. A PSG sokkal inkább viselkedett csapatként, míg mi sokkal inkább bíztuk magunkat az egyéni képességekre. Ez ideális esetben nem gond, viszont amikor Hazard továbbra is szolid árnyéka önmagának, Will a jó kezdés után elszürkül, Pedro és Costa pedig sérülésből tér vissza, ráadásul, amennyire hinni lehet a híreknek, Costa és Hazard sérüléssel vállalta a játékot (amit aztán csereigénnyel igazoltak is), akkor az mondjuk úgy, hogy nem okos. És hát, 1-2 után pedig, amennyire szétesett a csapat, örüljünk annak is, hogy nem tartott gangbanget a PSG a Stamfordon.

És a kisebb fájdalom után akkor térjünk rá a nagyobbra: ezzel a húzással nagyjából aláírtuk, hogy a következő kiírásban a Chelsea nem nevez a BL-be. Tavaly ilyenkor egy jóval másabb hangvételű posztban, jóval másabb helyzetben azt írtam, hogy „lássuk be, ha nem akarjuk a hülyét tettetni, vagy Hendrixet játszani, ki lehet esni a PSG ellen, ez ellen a PSG ellen, ezt már a sorsoláskor is megmondtam.” Ez most is igaz, csakúgy, mint egykor. Csak hát akkor szimplán a továbbjutás volt a tét. Most ennél egy kicsit több: a jövő évi szereplésünk is itt állott, vagy bukott, és hát bukott. És tulajdonképp engem akkor sem a kiesés zavart, ahogyan most sem feltétlen. Viszont míg akkor teljesen más síkok mentén kellett elemezni a látottakat, most egyszerűen annyit kell mondanom, amit a meccs után is írtam: a küzdést, az akarást azért hiányoltam. Nem hittem, hogy erőből szétkapjuk a PSG-t, nem. Azt viszont reméltem, hogy itthon a megvalósultnál sokkal jobban tudjuk majd dominálni a meccset, még akkor is, ha ezt közepesnél erősebb csapat ellen a szezonban képtelenek voltunk egyszer is megtenni. A csapat teljesítménye nem volt csapnivaló, de erőtlen és lélektelen igen, az pedig olyan, mint a sör szénsav és alkohol nélkül: szar, és még csak nem is jó.

Sok minden így már nem maradt hátra a szezonra számunkra, a hétvégi FA meccs és még talán a PL is fenntartja nekünk a lehetőséget, hogy a nemzetközi indulásról ne kelljen lemondani, és legalább az Europa Liga megmaradjon nekünk. Ezt leszámítva lassan tényleg gőzerővel lehet koncentrálni a hogyan és kikkel alakítsuk át a csapatot újra ütőképessé projectre, mert sok mindenért már nem kell izgulni a hátralévő két-két és fél hónapban. Persze szeretném, ha belátná a világ, hogy nem a nagytakarítás ideje van itt, pedig a tegnapi meccs után sokan már megint az egész csapatot elkívánják a halál faszára, de legalábbis a felét – ez továbbra is kiábrándító. Az viszont tény, hogy valamivel nagyobb horderejű frissítésre lesz szükség, mint amit tavaly nyáron elkövettünk.  Addig ellenben, amíg nincs meg az edző személye, a továbbiakban gondolkodás egy óvatos irányvonal lehet csupán. A lényeg, hogy az erővonalak átrajzolódni és átrendeződni látszanak a PL-ben. Biztosra veszem, hogy mind a Leicester valószerűtlen végső győzelméért szorítunk itt, a következő szezonra viszont jó lenne ismét a trón köré belőni magunkat. Hiszen… a szerelem megmarad, a szerelem örök, a Chelsea örök. Persze ilyenkor sokat gondol arra az ember, hogy Cupido nem más, mint egy hájas, pucér barom, nyilakkal.