Amikor gyatra játékkal is jobbak vagyunk

Az utóbbi másfél hónap eredményeit figyelve nem lehet nem észrevenni, hogy egyre tiszteletet parancsolóbban jönnek az eredmények. A Hull City elleni volt a harmadik meccsünk az újévben: ismét győzelem, ismét kapott gól nélkül. A játék és a játékosok hozzáállása már nem volt ennyire meggyőző, persze ennek jelentőségét vérmérséklettől függően úgyis mindenki másképp ítéli meg. Legújabb lényegahárompont meccsünk értékelése alább.

A legutóbbi meccsünk óta majdnem egy hét telt el, ami a meccsdömping végét jelzi. Ehhez képest mindenki rendkívül tompán, motiválatlanul és pontatlanul futballozott a meccs első harmadában. Főleg az első 10 perc volt nyomasztó, a Hull rámenős letámadásával nem tudtunk mit kezdeni, még a félpályát is alig léptük át. Nyomasztó volt megélni, hogy Huddlestone és Meyler között sokkal precízebb és konstruktívabb volt a passzjáték, mint Ramires és Willian között. Aztán persze kijjebb jöttünk és elkezdtük mi irányítani a meccset, de ez leginkább abban mutatkozott meg, hogy mentek hátul az alibipasszok, majd a semmibe tartó felívelések. A meccs ezen szakaszában rengeteg volt az érthetetlen, rossz átadás (főleg David Luiz és Ramires jóvoltából), jó példa erre Terry hajmeresztő labdaeladása, amiből a Hull egyetlen valamire való helyzete kialakult.

Ezzel persze sok mindent elmondtam vendéglátóink támadópotenciáljáról is. A Tigrisek annyit tudtak, hogy megszervezték a védekezésüket, ami az elején nem ízlett nekünk, de mivel az istrángot később se szaggattuk, ritkán voltak komolyabb munkára kényszerítve. Persze ők még hozzánk képest is keveset vesződtek támadásépítéssel, így Cech kapuja – valamint rekorddöntése – egyáltalán nem forgott veszélyben.

Az első komolyabb helyzetünk (nem számítva Torres oldalhálóját) mondjuk majdnem góllal végződött: egy szép akció végén Oscar lövését tolta ki hatalmas bravúrral a már Londonban is brillírozó McGregor. A skót kapusnak David Luiz szabadrúgásainál volt még dolga (egyik az első, másik a második félidőben), de jó ideig úgy tűnt, ha ezen a hőfokon izzunk, kihúzhatják kapott gól nélkül. Végül persze nem húzták, ráadásul nem is kellett úgy különösebben felpörögni, köszönhetően annak, hogy a támadásért felelős osztagunk tagjai kiváló egyéni képességekkel vannak megáldva. Hazard és Torres is szépen teremtette meg magának a megfelelő lövőhelyzetet: mindkét gól elismerést érdemel, de különösen vezető találatunknál volt szép az egész akció.

Az örömködő összegzés előtt azért hadd károgjak még egy kicsit! A végeredménytől függetlenül azt gondolom, bántó, hogy negyedórák telnek el úgy, hogy a csapatnak tulajdonképpen szándékában sem áll igazán gólra törően futballozni. A meccs döntő részében nagyon hiányoztak tegnap a tudatos támadásépítések, a kombinatív passzok, a mélységi beindulások, a labda nélküli mozgások, vagyis úgy általában valami koncepció. Most jól sült el, de talán túlzottan is az egyéni kvalitásokra, a klasszis villanásokra és a szerencsére bazírozunk, ahelyett hogy begyakorolt taktikai elemeket valósítanánk meg.

De hogy ne csak a mieinket ostorozzam, kitérnék a játékvezetőre is. A mifelénk amúgy sem túl nagy tiszteletnek örvendő Clattenburg bizony minden további nélkül lazán engedte a kemény belépőket és nem kezdte el idejében tolerálni a durvulást. Sok ilyet megúsztak a hazaiak, beszédes tehát, hogy az első sárgát Cahill kapta a 66. percben egy olyan kezezésért, ami tisztán váll volt, holott korábban volt pár kemény narancs-fekete fault és a vége felé Figueroa kábé két pirosat úszott meg (egyet egyből, egyet pedig második sárgával lehetett volna kiosztani neki). Persze megvoltunk bírói hátszél nélkül is, csak mivel volt pár olyan meccsünk már idén, ahol mi kaptuk a jobb fújást, gondoltam megemlítem, hogy néha azért van ilyen is.

Vannak viszont örömteli egyéni produkciók is. Itt van például Petr Cech, aki ugyan semmi különöset nem csinált tegnap, de gólt sem kapott, immáron 209-edszer Chelsea-mezben, úgyhogy meg is döntötte Peter Bonetti rekordját. Hatalmas dolog ez, mert a nagy előd közel tizenkilenc éven át védett nálunk, cseh óriásunk pedig még tíznél sem tart. És ebben benne vannak a tegnapihoz hasonló meccsek éppúgy, mint BL-elődöntők és FA kupa döntők, de mondhatnám az első szezonjában produkált 1025 perces bajnoki góltalanságot is. Ki kell emelni Hazard-t is, aki az egész szezont figyelembe véve talán a leghasznosabb emberünk. Kvantitatív mutatóin túl a kvalitatívak sem mellékesek, sőt: szerintem ő teszi hozzá legtöbbet a támadójátékhoz, ő hajlamos leginkább ritmusváltásokra, egyéni villanásokra. Végül dicsérjük meg Torrest is, aki az utóbbi meccseken egyre inkább hajlandó magának kikaparni a gesztenyét. Mutatja magát, helyzetbe kerül, cselez, lő, betalál. Persze indokolatlan lenne sokadszor is farkast kiáltani, de örüljünk annak, hogy végre ismét a pálya tartozéka egy csatárunk.

Már az 5-1-1-gyel lehozott december is azt mutatta, nem rogytunk meg (egyedül a Stoke elleni blama fájt), januárban pedig két idegenbeli győzelmünk van eddig a PL-ben. A Hull elleni volt zsinórban a negyedik sikerünk a bajnokságban (rég volt már ilyen jó szériánk), illetve a harmadik olyan meccsünk, amit kapott gól nélkül hoztunk le idegenben. Biztató előjelek ezek a ManUnited elleni derbi előtt. Talán túlontúl is biztatóak?

Egyelőre annyi biztos, hogy önbizalom szempontjából bőven van mire alapoznunk. Egymás után jönnek a győzelmek, egyre inkább összeáll egy stabil kezdőcsapat, ráadásul a hiányzók pótlása sem okoz eddig nehézséget. Három idegenbeli mérkőzés után hazatérhetünk, remélhetőleg folytatva a remek szériákat. Továbbra is Blue Is The Colour!