A lovakat lelövik, ugye?

A címet nem önmagában José nagyjából 1 hét alatt szállóigévé avanzsált szösszenete ihlette, ez egy ’69-es dirty dancing imitáció címe is egyben, ami a nagy amerikai válság korában játszódó, korabeli csillag-születik leíró költeménye, annak minden velejárójával.

A nem különösebben érdekes vagy jó történet főhősei a világválságban megkeseredett és hitehagyott emberek kis csoportja, akik részt vesznek egy kegyetlen, maratoni táncversenyen. A győztes nanáhogy mindent visz, reményvesztettségükben a táncot már nem bírják abbahagyni, hiszen az egyet jelentene a feladással, az életről való lemondással.

Nem kell veszettül nagy képzelőerő ahhoz, hogy ezt az analógiát átültessük a futballra, GI Joséra, nameg persze a Chelseare. 38 forduló, a győztes mindent visz. A lovak pedig a vágóhídon végzik. A film 1 Oscart (és nyolc jelölést) kapott, 1 Oscarunk meg nekünk is van. Meg Ázárunk, aki ismeri a tango de la muerte-t.

A kitérő felvezető után evezzünk vissza a Stamfordra, ahol gyorsan megjegyzem, tényleg nem ártott volna néha egy evező, a közeli képeken néhasokszor igen jól látszott, hogy a gyepszőnyeg az már alig gyep, és semmiképpen sem szőnyeg, viszont sokkal inkább hasonlít az Emyn Muiltól keletre elterülő Holt-lápra, egy rossz lépés, és máris leránt a mocsár… node hogy kitörjünk a hasonlatok rémes kerítésén túlra, hát kezdjük a lényeggel: miután a Pool az ebédkori meccsen a meleg szart is kiverte Wengerékből, a City pedig velünk egyidőben játszott Chelsea-Westhameset, örömmel jelenthetem, hogy augusztus óta először, nem csak fél napra, hanem a forduló végén is mi szórhatjuk tova gőgös szertekiáltásunkat Angliaszerte, lévén győzelmünkkel 1 pontos előnnyel vezetjük a Premier League ’13/’14-es kiírását a 25. forduló után, navégre.

Én ugyan úgy gondoltam, hogy felaprítjuk a vonalkódosokat, mint a szecskavágó, ami végeredményben félig sikerült is. Elvégre, mégiscsak 3-0, az meg ugye 3-0. Megint lehetett volna hat is, de hát most kérem egy ilyen forduló után rinyáljak?! Na neeeem, ugyanmár. Felhívnám viszont a figyelmet egy apró, ám légyeges tényre. Érintettem már a témát korábban is, most viszont kihangsúlyozom: ez bizony José csapata. Az, amelyik 3-4-et játszott a Sunderlanddel, nem az volt, az, amelyik 3-2-re kikapott a Stoketól, nem az volt. Az, amelyik 2-1-re kikapott, és kiesett a Sund’land ellenében a COC-ból, nem az volt. DE. Akkor volt a fordulópont. December tizenhetedik napján, Mourinho töke teleszaladt a kapott gólokkal. Azóta a mai volt a 11. mérkőzésünk. A gólarányunk azóta 18-2. Persze a lőtt gólok száma is szép, de sokkal beszédesebb, hogy azóta, rangadók ide vagy oda (volt itt egy Arsenal, Pool, ManU, ManC azért ebben a 11-ben) 2, írd és mondd kettő gólt kaptunk. Ezt a kettőt is a Pooltól és a ManU-tól szedtük be, győztes meccsen. Na kérem. Ez JM csapata. Ez JM Chelseaje. Meg, a miénk is.

A következő megoldandó feladat pedig az lesz, amiből ma is kaptunk ízelítőt: a mérkőzés, Hofisan szólva akkor kezdődik, mikor a spori belefúj a sípjába. Nem azért teszi, mert az olyan jó neki, hanem az onnantól már a meccs. A mi drága Kékjeink továbbra is úgy gondolják, hogy az a hüje rigó, csinyájjon amitt akarr, há maj huje leszek én futnyi. Ma is, szinte percre pontosan 20 percig, frusztrálóan, idegesítően, bántóan szarul játszottunk. Már fontolgattam magamban, milyen szitokáradattal készüljek ide, ha ez a vérszegény, viharvert lufasz Newcastle betalál, urambocsá a végén pontot szerez. Na de aztán, mintha elvágták volna. Ahogyan a nagymutató a huszadikból a huszonegyedik percbe váltott, a mérkőzés – mintegy varázsütésre – homlokegyenest hátraarc, és mintha nem is lett volna eddig semmi, a labda nálunk, az eddig jobbára a térfelünkön zavarkodó vonalkódos gárda visszaáll a térfelére, mi pedig nekiállunk az emberes presszingnek, a szó legszorosabb értelmében uraljuk a meccset, a mi térfelünkön csak Cech van, aki mögött két galamb szemezget az alapvonal és az ötös közötti dagonyában (még mielőtt valaki azt hinné, viccelek, igyekszem képet keríteni róla, az „én streamemen” ezt mutatták!).

Egyre mutatósabb támadásokat vezetünk, birtokoljuk a labdát, de a meccs máris a WHU ellenire hajaz, a Magpiez negyven emberrel 10 méterre a kapujuktól ül sátortábort, és már kezdik ásni az árkokat, épülnek a sáncok, valaki a sarokból pedig  a taposóaknás zsákot rángatja elő. Csakhogy, Ivanovicsot nem lehet megállítani, a City meccs hőse ismét villan: Ázár-Iva-Ázár összjáték végén megtörik a jég: a belga jobbról a bal hosszúba vágja a labdát. Mintaszerű, meseszép, elélvezős, szipi-szupi, 1-0. Miközben az élelmes nethuszárok már bőszen gyártják a mémeket, előrángatva Suarez nyári balhéját, mikor a Poolt pont a ronggyáalázott Arsenal kedvéért hagyta volna ott, előásva Walcott hordágyon nyújtott kezeit, immáron más eredményt mutatva, addigra Ázár már duplázik, kb eldöntve az egész meccset. A Newcastle ne mondjuk, hogy nem próbálkozott volna, bár meg sem kíséreltek bejutni a 16-osunkon belülre, tüzeltek, mint bolond molnár a lisztet, de ami kapura tartott is, Cech kb fél kézzel fogta, miközben még pacsizott egyet a galambokkal.

Luizt viszont elő kell venni, mert két brazil volt ma, aki lefelé lógott ki a csapatból: az egyik pedig ő. Mire 2-0-ra vezettünk (34. perc), már három kapitális hibán volt túl, úgy, hogy utolsó embert játszott a csapatban. A másik Willian volt, neki legalább van némi mentsége: egy Sakhtaros haverja és földije, Maicon Oliveira nem sokkal a meccsünk előtt autóbalesetben életét vesztette (RIP). Visszatérve a gólhoz, éppen egy majdnem-Newcastle helyzetet akadályoz meg Cech pazar kijövetellel, majd egy villámgyors kontrából – tegyük ide, a két lehordott brazil éppenséggel szerepet vállalt belőle – Luiz-Willian-Hazard a labda útja, aki jól egy-egyezik Eto’oval, a kameruni sarokkal visszatett labdáját pedig a tehetetlenségében mozdulatlan Krul mellett a hosszúba tolja be. Bravó! A hangulat eddig sem volt rossz, innentől viszont felrobban a stadion, és a félidő végéig főleg José és Hazard éltetését hallani.

A második félidőről már csak 3 aspektusban érdemes megemlékezni: az egyik, hogy egy hihetetlen védelmi baromság után büntetőhöz jutottunk, amit a Terry távollétében csk Lampard, mint a nagyöreg saját, példaértékű áldozatvállalásával tesz emlékezetessé a maga részéről: nem titok, hogy a büntetőinket ő rúgja. Saját maga 50. Chelsea tizi-gólját, klubkarrierje 250. találatát adta át a „jövőnek”, Ázárnak a mesterhármas reményében. Kalapemelés, főhajtás, taps. Ázár pedig beverte, klasszikus mesterhármas, ami végül a meccs végeredménye is egyben (hmm, mennyit is tippeltem – ja, köszi).

A másik, amiről szót kell ejtenünk: az a beállók és kicsit perifériára kerültek igyekezete: sem Ba, sem Salah, sem pedig a germán viking vitéznek kinéző Schürrle nem így képzelte el a pályára lépést, mindhárman lőttek 1-1 felsőkaréjt, pedig ha nem akarnak mindenáron Josénak az emlékezetébe vésődni, akkor lövethettek volna egymással 1-1 gólt. Így azonban csak az maradt meg mindenkiben, hogy elflegmázva a végét, lőttek mindhárman három baszottszart. Nem kárhoztatni akarom érte őket, nyilván megcsapta mindeniket a bizonyításvágy, és a kövi meccs kezdőcsapatának szele, de ismét egy vonatkozás, amiben fel lehet s kell hozni: első a csapat, aztán jöhet minden más egyéni érdek. Lamps példája áll előttük is.

Harmadjára pedig azt kell megemlíteni, hogy most már meccsek óta valami újat próbálgat a jó portugál boszorkánymester: feltűnő, hogy Oscarból olyan tízest akar faragni, aki egyben mélységi irányító is. Ma is sokszor egészen a védővonalba húzódott hátra labdáért, hogy aztán a játékot elindítva a végén már pár másodperccel később ő lőjön fát tizenötről. Persze tudtuk, hogy jó a srác, és veszettül gyors is, de ezzel valami olyan fegyvert fejleszt Mourinho, amit még nem láttam. Ezzel együtt Hazard már nem balszél, hanem jobb-bal-közép, Willian pedig Hazard lekísérésére van beállítva – gyakran kevernek egy oldalon, s viszik el az embert a labdás elől. Ebbe a képbe tökéletesen passzol Matics, akivel hirtelen egy veszettül jó box-to-box védekező középpályást kaptunk, pont azt, amire nagyon vágytunk: egy Mikel-Ramires előnyeit ötvöző tankot, ami megfelelően köti össze a hátult az elöllel. Nehéz lenne meghatározni ennek a játékstílusnak a pontos mikéntjét, alapfelállásban papíron ismét egy 4-2-3-1, de gyakorlatban viszont valami 4-3-1-1-1-szerűség, összemosódott feladatkörökkel.

Ja, igen: Cech még mindig nem tud kirúgni.

Ide a végére nem marad más, mint dícsérni, dícsérni és ujjongani. A Sky azt írja, trójai (fa)ló. Én azt mondom, a vízilovakkal vagyok. De dögöljek meg, ha bajnokok leszünk, benevezek egy vízilovat a Kentucky Derby-re.

A fordulóban még a Spurs csocsózik egyet az Evertonnal az ötödik helyért, a ManU pedig igyekszik felkapaszkodni valamelyikre, ha a Fulham még nem most tervezi az utolsó helyről való menekülés megkezdését. Aztán kettőt pislogunk, és máris hétközi fordulóval örvendeztet meg bennünket a PL, lévén a hétvégén FA-Kupa jön. Míg mi kedden a WBA vendégei leszünk, addig az Arsenalhoz a ManU látogat, a Cityhez a Sunderland, a Pool pedig a szomszédba jön. Az FA-ben pedig City-Chelsea, és Arsenal-Pool ismét. Nem fogunk unatkozni. Addig élvezzük ki a tabella elejével járó megkülönböztetett figyelmet. Top of the… three.