A kért pofonunkat tisztelettel átvettük

Ex-menedzsereink kedvelt vesztőhelyére látogatott kedd este a banda azzal a céllal, hogy bebizonyítsa, hogy egy olyan értékes jószágot, mint a csoportelsőség nem csak megszerezni, hanem megtartani is képes.  Ez sikerült ugyan, de nem csak rajtunk múlott, a londoni odavágó után ugyanis ismét csak egy pont került a zsákba, így jelenleg a West Bronwich az egyetlen csapat, akivel már kétszer találkoztunk, de győzni egyszer sem tudtunk. Ráadásul a játék minősége is csapnivaló volt, úgyhogy alapvetően bosszankodni fogok alább.

Azért az elején igyekszem mégis a jót keresni. Szépen zártuk a decembert, erre jött rá egy parádés január, amibe ugyan belepiszkított a West Ham, de hogy ez mennyire nem törte meg a lendületünket, azt jól mutatja, hogy az ominózus pályaborogatós 0-0 után a ManCity és a Newcastle ellen is szép és okos futballal győztünk. Magyarán várható volt, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor a gyenge játékhoz balszerencse, illetve eredménytelenség is társul.

Hát eljött. Na de hogy…

A legfájóbb, hogy ötletesség, elszántság és lendület nélkül percek, mindenki tompán és céltalanul szenvedett. Külön kiemelném azt az egyre jobban irritáló megalkuvó mentalitást, hogy a labdás játékos módszeresen hátralövi a játékszert az utolsó emberig, valahányszor ellenállást neszel meg (értsd: valaki van előtte, 30-ra a kaputól). A támadásaink egyáltalán nem voltak gólra törőek, így hiába volt labdabirtoklási fölényünk, nem lett semmi látszatja.

Pedig ez egy gyenge West Brom volt. Nem védekeztek profin, nem tudtak ránk nyomást gyakorolni, a támadójátékuk pedig kimerült annyiban, hogy lőtték föl a labdákat Berahinora és Bifoumára. A 65. percben kezdtek éledezni, de ezt is ügyetlenül tették alapvetően, kevés komoly helyzetet kitermelve. Ám az egyik kivédekezhető épp elég volt arra, hogy az ekkor már a centit látványosan vágó csapatunkat bebüntessék egy góllal.

A döntetlen bosszantó annak ellenére is, hogy többet nem igazán érdemeltünk. Fontos persze, hogy néha gyenge játékkal, kevés helyzetből is kikaparjuk a gesztenyét, de ezen az estén annyira nem láttam semmi meggyőzőt, hogy nem dobott fel a vezető gólunk és nem vágott földhöz az egyenlítő találat sem. Nem jár alanyi jogon sem a három pont, sem a clean sheet, úgyhogy nem ártott volna megszakadni ezekért. Értem én, hogy meccsdömping, meg rangadó jön, de ezt a botlást akkor is alapvetően magunknak köszönhetjük. Oda-vissza vertük a bajnokságban eddig a Cityt, a Hullt és a Southamptont is, a West Brom ellen viszont két olyan döntetlenünk lett csak, ahol játék se nagyon társult a ponthullajtásokhoz.

Lehetne persze bírózni, ugyanis Taylor tevékenysége erre adott okot (például egy elmaradt büntetővel), de egyrészt a semmire kaptunk tizenegyest Londonban (nem mintha fair lenne azt kompenzálni – nem is ez történt), de amondó vagyok, alapvetően magunkba keressük a hibát. Meg lehetne egy kicsit forgatni például a kezdőt, mert nem véletlen sem a fásultság, sem a kényelmesség. Ráadásul a szakadék csak nő az alapcsapat és a kiegészítő emberek között.

A szendvics-technika jegyében keressük a jót így a végére! Egyrészt nem kell pánikolni, bizonyos időszakonként óhatatlanul jönnek ilyen meccsek, a lényeg a reakció. Másrészt az Arsenal sem tudott nyerni (a City pedig pályára lépni), így maradtunk az élen. Fontos meccs vár ránk, ismét az Etihadban lesz jelenésünk: az FA kupa nyolcaddöntőjében minden bizonnyal a bosszúvágyé lesz az úr (mi a tavalyi kiesést, ők a bajnoki vereségeiket szeretnék megtorolni), ott még megmenthetjük a hetünket. Az előző találkozásunknak is egy West-es csapat elleni x ágyazott meg, tekintsük ezt jó ómennek. A pofonunkat megkaptuk, most tekintsünk előre, továbbra is Blue Is The Colour!