Tudja-e a bal kéz, mit akar a jobb?

A következő poszt amellett, hogy próbál higgadt maradni és nem zsigerből ítélkezni, azért tartalmaz majd egy adag szkepticizmust és kesergést. Az átigazolósdi témakörét eddig taktikus távolságtartással igyekeztem kerülni, most mégis ez lesz a téma. Az alapmotívum már megvolt pár hete, s mire végére értem, pár dolog már változott, de a lényeg nem. Morgolódás alább.

Ez a nyár is úgy zajlott, mint az előző: így vagy úgy, de gyakorlatilag a teljes hátországot kisöpörtük. Persze – mondhatnánk – tavaly ebből mindezek ellenére egy várakozáson felüli idény kerekedett ki, ettől függetlenül aggasztó, hogy a megfelelő állományi létszám hiányosságaival mit sem törődve jóformán első kézből kölcsönbe vágjuk vagy akár áron alul is túladunk a kiegészítő játékosokon.

A helyzet nyilván nem egyszerű persze. Hiszen van egy igencsak terebélyes Loan Army, meg van jó pár olyan fiatal kiegészítő játékos, akiket Conte láthatóan és érezhetően nem preferált tavaly. Megkapták a maguk kis penzumát Zoumától kezdve Chalobah-n át Loftus-Cheekig az alsóbb osztályú csapatok elleni kupameccseken, beszállhattak 8-12 percekre a már lefutott bajnokikon, de nem több. Nem volt érezhető velük kapcsolatban az, hogy fontos szerepre is érdemesnek tartja őket az olasz mester, hiába voltak a játékukban olykor biztató jelek.

Chalobah biztató szezont futott

Az eljárás védelmében két dolgot azért illik megemlíteni. Egyrészt minden menedzsernek jár annyi, hogy a magas elvárásokért cserébe saját filozófiájának és a kultivált játékstílusának megfelelő emberállományt kérje és kapja. Nyilván a józan ész keretein belül – de Joséhoz és főleg Pephez képest Conte ha nem is skót-zsidó szerelemgyerek, de nem is nagy étvágyú kisgömböc (volt a Morata-üzletig). A lényeg, hogy ha valakiről azt gondolja, nem illik a játékrendszerbe, kevés a tudása vagy bármi más elmarasztaló tényező fennáll, akkor ezt jelezhesse. Elvégre senki sem jár jól egy mellőzött, padot koptató fiatallal, akiből pénzt is csinálhat a klub. Másrészt az elmúlt három bajnokcsapat (Chelsea-Leicester-Chelsea) egyaránt szűk kerettel és gyakorlatilag gálakezdővel ért fel a csúcsra. Igaz, hogy Ranierit és Contét sem fárasztották nemzetközi kötelezettségekkel, de a tény ettől még tény: nem kellett minden posztra két hasonló képességű játékos az eredményességhez.

A „Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” című kérdést persze itt is fel lehet tenni. Vagyis azt, hogy miért nem dolgozik Conte nagyobb udvartartással? Lehet a dolognak egy olyan olvasata, hogy az olasz hálátlan a fiatalokkal szemben: korábban és többször kellene bedobni őket, több terhet és felelősséget kéne rájuk bízni, hiszen jó, hogy nem érnek el átütő eredményeket, ha csak epizódszerepeket kapnak, azt is kegyből. Azt se zárjuk ki persze, hogy szívesen forgatná a csapatát a menedzser, de egyszerűen nincs kikkel végrehajtani ezeket a műveleteket: bárkit is próbál kivenni a gépezetből, egész egyszerűen nincs minőségi pótlás, így az egész szisztéma megborul (mert a beugró túl lassan vált át védekezésből támadásba, nem végzi kellő dinamikával a labda nélküli mozgásokat, esetleg fele olyan jó döntéseket sem hoz a kapu előtt).

Nyilván az én szentimentális lelkemnek is keserű, hogy nincs sehol az új John Terry, vagyis egy saját nevelés, aki alapemberré válik. Sokakban bíztam McEachrantől kezdve Solankén át Loftus-Cheekig, hogy na majd ők, de be kell látni, mi nem olyanok vagyunk, akik óvatos és fokozatos beszoktatások után szép lassan beépítik a fiatalokat, vonzó életpályamodellt kínálva az akadémistáknak és nem mellesleg font-tízmilliókat spórolva így a klubnak. Nálunk folyamatos az eredménykényszer és bár a „pénz nem számít”-vonalról próbáltunk lejönni, de a verseny kőkemény és egy Morata-üzlet elég, hogy megint ott álljunk, mint a két hete tiszta herkás, aki már izzítja a fecskendőt.

Tavaszi kuriózum: Aké a pályán

A legfőbb gond a sorrend. Merthogy előbb ütünk, aztán kérdezünk. Kipucoljuk a padlást, majd riadtan kezdjük el újra feltölteni azt. Elég ránk nézni, lerí rólunk, hogy kényszerhelyzetben vagyunk, naná, hogy ráraknak egy másfeles szorzót az amúgy is borsos vételárra. Teljesen fölöslegesen kergetjük magunkat előnytelen alkupozícióba, ahelyett, hogy előbb a beszerzési oldalt rendeznénk le és csak utána kezdenénk szelektálni, hogy ki megy kölcsönbe, ki megy végleg, s ki az, akit mindenképp itt kell tartani. Nyilván az eladási oldal órája is ketyeg, elvégre egy Bournemouth sem szeretne a végtelenségig várni Akéra, meg a Stoke sem Zoumára, de még mindig kisebb bajnak tűnik, ha egy fiatalt nem tudunk elpasszolni, csak kölcsönbe, esetleg élvonalbeli klub helyett másodosztályú lízingeli jövő nyárig, mint az, hogy valakit (aki amúgy 3-4. kiszemelt volt eleve) a piaci ár duplájáért (vagy csekélyebb felárral, az sem kevés) tudunk csak leigazolni, nem mellesleg a tervezettnél hetekkel később.

Nagy kérdés, Conte elégedett-e. A keret még mindig szűkös, ráadásul több kulcsjátékos is sérült vagy sérülés után lábadozik, nem volt sok felkészülési meccs – sőt, inkább szokatlanul kevés –, miközben nyakunkon a szezonkezdet. Augusztusban ráadásul több kemény rangadó is vár a csapatra, mondanom sem kell, mennyire fontos lenne, hogy ne ragadjunk be az elején. Persze ez a hónap sok mindenre elég még, arról nem is beszélve, hogy a végső ítéletet (például hogy elég vastag-e a keret, vagy, hogy beváltak-e az új igazolások) nem most, nem is szeptember elején, hanem szezon végén kell kimondani.

Megtérül-e a befektetés?

Persze a félelmek nem alaptalanok. Egyfelől nem gondolom, hogy profi munkára vallanak az átigazolások körüli hoppárék, legyen szó a vételárakról, vagy a megannyi megkörnyékezettről való lepattanásokról. Nem látunk a színfalak mögé, nem tudjuk, kinek mire van felhatalmazása, meddig tart a mozgástere, melyik üzletben mennyi és milyen minőségű munka van, mit tettek le az asztalra a konkurensek, mennyire volt könnyű együttműködni a klubokkal, játékosokkal, ügynökeikkel… Azt viszont látjuk és tudjuk, hogy nem állt mindenki a helyzet magaslatán és nem az ideális íven hasítottak az eljárások. Másfelől rossz látni a szélnek eresztett fiatalokat, akik ki tudja, hogyan térnek vissza, javít vagy ront-e képességeiken és esélyeiken az új otthonuk, éreznek-e majd késztetést arra, hogy számoljanak még a Chelsea-vel a jövőben.

Jó lenne persze, ha rám cáfolna az élet és nyárra exkuzálhatnám magam az indokolatlan tamáskodás miatt. Ennyit megérne. Továbbra is Blue Is The Colour!