Blog bejegyzés

WudigessBoi

Ötödik évfordulójához érkezett csapatunk egyik legemlékezetesebb mérkőzése a Bajnokok Ligájában: 2012-ben ezen a napon már-már reménytelen helyzetben fogadtuk a Napolit. Most felelevenítjük, hogy mi történt azon az estén.

A még Villas-Boas irányításával lejátszott nápolyi odavágón ugyan megvolt az idegenben lőtt gól, de mégis simán kikaptunk 3:1-re, ráadásul a portugált nem sokkal ezután menesztette is a klubvezetés. Az időközi edzőváltás első blikkre arra volt elég, hogy felrázza picit a játékosokat. Di Matteo kiharcolt egy kupatovábbjutást Birminghamben és a bajnokságban is győzelemmel debütált (Stoke, 1-0 otthon), de ez azért nem az a dicsőséglista, amit a világ arcába tudunk dörgölni, bár tűzoltásnak megtette. S ugyan elbuktak, példás helytállásukkal (3:0) az Ágyúsok is azt üzenték, neki kell menni az ellennek, legyen bármekkora a hátrány.
Fel voltunk készülve a kiesésre, de titkon bíztunk abban, hogy rájuk rontunk. De nem kezdtünk jól. Próbálkoztunk, de egyrészt villantottak a déliek pár gyilkos kontrát, másrészt nem volt nyomasztó a fölényünk. Menedzserünk kitette a szélre Ramirest, ez a húzás pedig az első félóra végére érett be, a kis brazil ugyanis gyönyörű labdát kanyarintott Drogba fejére, ami onnan a hálóba csapódott: 1-0! Látszott, a levegőben akarjuk megverni őket. A félidő hátralevő részében már magabiztosabban labdázgattunk, érződött, sikerült ráijeszteni a Napolira. Bizakodhattunk, éreztük, meglehet!
Alig kezdődött el a második félidő, jött a második fejesgól: Terry, egy szöglet után! Végre! Ez mindenkit fölrázott, sajnos még a Napolit is, akik brutális tempót kezdtek diktálni, jött is a szépítés Inler révén: ismét kiesésre álltunk, kellett az újabb gól – a hosszabbításhoz. Gyűrtük őket, szerencsére ekkor már túlélésre játszottak, nem nyíltak ki, nem volt annyi veszélyes ellentámadás, így szépen fölálltunk a kapujuk elé és eltökélten kerestük a rést. Már a hajrában jártunk, amikor a csereként beállt ex-liverpooli Dossena szerencsétlenül kezezett bele büntetőt érően egy fejesbe, a bíró megadta, Lampard belőtte! Mentális fölényben voltunk, itt már egyértelműen kijött a BL-rutin fontossága. Kiváló meccs volt, jöhetett a hosszabbítás!
A meccs eleji beletörődés és félelem ekkor már egyértelműen a múlté lett: innen már ne rontsuk el, hiába jó a Napoli, ez a mai Chelsea megérdemli a továbbjutást! A játékot inkább mi irányítottuk, ellenfelünk mentálisan és fizikálisan sem volt már a topon. A kényszerű Terry-Bosingwa csere okozta stressz már apróság volt ekkortájt, idegtépő volt minden perc. A mozdulatsor, ahogy a kiszorított Ramires jobb oldalt kavargat, Drogbához játszik, aki egy okos centerezéssel megtalálja a labdát kapuba bombázó Ivanovicsot, beleégett az agyunkba: 4-1! Még hátra volt negyed óra, szerencsére a vendégekben már nem volt átütő erő. Így is vágtuk a centit, az utolsó percekben David Luiz már alig bírt járni, a lecserélt Terry pedig segédedzőt játszott pufidzsekiben. A hármas sípszó katartikus volt, a csapat és a szurkolók is kaptak egy hatalmas dózist büszkeségből és önbecsülésből! A köztudatba berobbanó Di Matteo önfeledten ugrált játékosai nyakába, örök emlék az is. Fölálltunk, megcsináltuk! BL-klasszikus…

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com