Trófeával indíthatunk

Ma este a Chelsea is megindítja a 2021-2022-es szezont. Egyből bele is csapunk a közepébe, ugyanis Európai Szuperkupa döntővel indulunk Belfastban: ellenfelünk az EL előző kiírásának győztese, a Villarreal lesz. Felvezetés alább.

A ma esti lesz az ötödik alkalom, hogy Európai Szuperkupa döntőt játszunk. Az eddigi találati arány nem túl fényes: első nekifutásra sikerült ugyan győznünk, a legutóbbi három alkalommal viszont buktunk.

1998-ban az azóta megboldogult KEK győzteseként játszhattunk a BL-t elhódító Real Madrid ellen. Mindkét együttes először meccselhetett a sorozatban. Szintén érdekesség, hogy ez volt az első nem oda-visszavágós lebonyolítás: a semleges helyszínt Monaco biztosította.

Nálunk Vialli a Stuttgart elleni fél kezdőjét kicserélte (de Goey, Leboeuf, Duberry, Wise és Di Matteo maradtak, Ferrer, Desaiily, Le Saux, Babayaro, Zola és Casaraghi pedig a változást jelentették), a már Hiddink-vezette spanyoloknál viszont mindössze egy változás volt a Juve-verő bitangerős nyitó tizenegyhez képest (Illgner, Panucci, Hierro, Sanchis, Roberto Carlos, Seedorf, Karembeu, Redondo, Raúl és Mijatovics is maradt, Savio helyett pedig Morientes került be). A találkozót némi meglepetésre sikerült megnyerni a csereként beállt Gus Poyet kései góljával. Az augusztus végi diadal erőt és lökést adott a gyenge rajt után a folytatáshoz, a csapat ugyanis decemberig veretlen maradt (a bajnokságban pedig január végéig nem kapott ki), s szezonvégi harmadik hellyel a BL-indulás is meglett az 1999-2000-es idényre.

A második döntőnket a BL megnyerésével érdemeltük ki 2012-ben. Ez volt az utolsó monacói döntő, a folytatásban ugyanis minden évben új helyszínre vitték a finálét. Di Matteonak májusban sikerült az, ami korábban senkinek a klub történetében: megnyerni a legrangosabb kupasorozatot. Egy nagy generáció ért fel a csúcsra Terryvel, Lamparddal, Drogbával, Cech-vel, de az oda vezető út nem csúcsfutballal volt kikövezve, sokkal inkább az ellenfelek hibáinak könyörtelen kihasználásával, küzdeni tudással és olykor bizony nem kis szerencsével. Di Matteo az új szezonra olyan csapat alapjait szerette volna lerakni, amelyik játssza a futballt, kreatív, látványos és szórakoztatja a közönséget (ehhez érkezett többek között Hazard és Oscar is).

Hiába maradt meg Cech, Cahill, David Luiz, Cole, Mikel, Lampard és Mata is a müncheni kezdőből, s játszhatott az akkor eltiltott Ivanovics és Ramires, az akkor csere Torres és a nyár nagy szerzeménye, Hazard, a játék és az eredmény is kiábrándító lett. Az új stílus átmenete nem ment tehát könnyen. Simeone együttese az első félidőben mesterhármast szerző Falcao vezérletével kíméletlenül átgázolt a Chelsea-n, csapatunk csak a második játékrész közepén tudott szépíteni az akkor már néggyel vezető EL-címvédő ellen. A védekezés nem volt kellően feszes, elől pedig Torres súlytalannak bizonyult, a korai előny birtokában pedig már boldogan játszhatta az Atlético a saját játékát és vezethette kontráit.

Egy évvel később – már Prágában – az Európa Liga győzteseiként játszhattunk Európai Szuperkupa döntőt. Megvolt a bája annak, hogy mindkét csapatnál edzőváltás volt az új szezonra: a Bayernnél a visszavonult Heynckesst Guardiola, nálunk pedig távozott a csak szezon végéig kinevezett Benitezt Mourinho váltotta.

Az egy évvel korábbi Európai Szuperkupa döntőhöz képest mindössze Schürrle és Oscar volt új a kezdőben. A meccset mi kezdtük jobban, Torres az EL döntője után itt is betalált az elején, José pedig boldogan tolta be a buszt. A Bayern a második félidőt Ribery révén gyors egyenlítéssel kezdte, de hiába játszott fölényben, fordítaniuk nem sikerült. Nem sokkal a rendes játékidő vége előtt Ramires megkapta a második sárgáját is, úgyhogy az utolsó percekre és a hosszabbításra emberhátrányba mentünk bele. A ráadás remekül indult, Hazard ugyanis betalált. Úgy nézett ki, sikerül kihúzni, de a csereként beállt Javi Martinez az utolsó utáni pillanatban kiegyenlített. Sajnos ez a fordulat a Bayernnek adott erőt, a büntetőpárbajt ugyanis dominálták: mind az öt lövőjük betalált, nálunk viszont David Luiz, Oscar, Lampard és Cole volt csak eredményes, az utolsó körben Lukaku hibázott.

Negyedik próbálkozásunk pedig viszonylag friss emlék, hiszen tavalyelőtt történt. Akárcsak 2013-ban, 2019-ben sem az EL-t megnyerő edző (ezúttal Sarri), hanem utódja (ezúttal Lampard) próbálta learatni a babérokat Isztambulban. Az angol házi döntőn a BL-t hatodik alkalommal megnyerő Liverpool volt. A brutálisan összeállt Vörösök lényegesen esélyesebbnek számítottak, mint a szezont már Hazard nélkül, átigazolási tilalomtól sújtott, edzőként tapasztalatlan Lamparddal kiálló Chelsea.

Az előjelek ellenére a Kékek egyenrangú partnerek voltak, lövések és passzok számában is kiegyenlített volt a küzdelem, labdabirtoklásban sem volt nagy különbség. Az első félidő kifejezetten jól sikerült, érződött, hogy Lampard igyekezett fölkészülni mindenre és meglepni Kloppot. Giroud góljával a vezetés is megvolt, de ezt – akárcsak 2013-ban a Bayern – térfélcsere után pár perccel el tudta tüntetni a Pool Mané révén. Sőt, a szenegáli betalált a hosszabbítás elején is, de szerencsére Jorginho nem sokkal később egyenlített tizenegyesből. Jöhetett a büntetőpárbaj, ahol sajnos nem volt szerencsénk. Akárcsak 2013-ban, most is egy fiatal, rutintalan, önbizalom hiányos csatárra jött ki az utolsó lövés, amit ezúttal Abraham hibázott el, így ismét 5:4 arányban maradtunk alul.

Ma pedig jön az ötödik döntőnk, ahol a cél nem is lehet más, mint a győzelem – 1998 után másodszor. A korábbi ellenfeleinkhez (Real Madrid, Atlético Madrid, Bayern München, Liverpool) képest a Villarreal tűnik papíron a leggyengébbnek, így talán az idei lesz az első olyan finálé, ahol a Chelsea számít esélyesnek.

A 2012-es meneteléssel ellentétben Tuchellel majd’ minden meccsen sikerült nem csak eredményben, hanem játékban és helyzetek számában is az ellenfelek fölé nőni, ami komoly dicséret, tudva, hogy a későbbi spanyol bajnok Atlético Madrid, a későbbi portugál ezüstérmes Porto, a spanyol bajnoki címről épphogy csak lemaradó Real Madrid, a döntőben pedig az addigra már PL-győztes Manchester City volt az ellenfél.

A kilenc évvel ezelőttiekkel ellentétben itt most arra is jó esély van, hogy ne kövesse nagy visszaesés a tavalyi remeklést. A csapat egyben maradt, lényegi változások (egyelőre) nem történtek, a kérdés inkább az lehet, ki hol tudja felvenni a májusban letett fonalat. A sűrű idény utáni rövid nyár ugyanis nem a feltöltődésről szólt, voltak kontinenstornák, ahol a többség érintett volt, ráadásul páran a végsőkig mentek.

Persze a Villarreal nem lebecsülendő ellenfél. Az Arsenallal bukó Emery remekül összerakta a csapatot, ami már 24 meccse veretlen nem spanyol ellenfelekkel szemben, azt pedig az EL döntőjében is láttuk, hogy a büntetőket jól lövik. Nekik hatalmas lehetőség ez a döntő, hiszen ők nem szoktak ilyen magasságokban járni. Bár Emery ellen jó a mérlegünk (emlékezzünk a bakui 4:1-re), Tuchel még csak most fog ellene először meccselni.

Mint ismeretes, keményen indul majd a bajnokság, az első három idegenbeli ellenfél az Arsenal, a Liverpool és a Tottenham lesz. Ennek tükrében a mai remek erő- és szintfelmérő lesz, ahol megláthatjuk, mit sikerült átmenteni a tavaszi menetelésből. Továbbra is Blue Is The Colour!