The show must go on

A Chelsea indokolatlanul szándékosan vereséget szenvedett ezen a nem különösebben szép szombat délutánon, dehát muszáj volt – mégis ki nézné a Premierleague-et karácsonyozás helyett, ha már lefutott lenne a verseny a bajnoki címért december közepére? Fenn kell tartani a látszatot még legalább egy darabig, mert ha elvész a show varázsa, nem marad más, csak a kongó lelátók. A csendességből már ma is kaptunk ízelítőt.

[youtube=www.youtube.com/watch?v=fBOvOatPqnY]

Egy dolog biztosan eldőlt ma kora délután, méghozzá az, hogy nem veretlenül leszünk bajnokok. Megkérdezném, miért pont ezen a mérkőzésen kellett leadni a veretlenség terhét, és miért éppen most, de úgy tűnik, José még egy darabig fenn akarja tartani a látszatot, hogy valamelyest mégis ember, valahol ő is sebezhető, a Newcastle pedig az ő kriptonitja. Nem is igazán lenne ezzel baj – bár akkor már adtuk volna inkább oda ismét a Crystal Palacenak az egészet, mert Pardew örömködő fejénél jobb dolgot is el tudok képzelni egy szombat délutánon, kiváltképp akkor, ha az az ellenünk aratott győzelem okozta kéjvigyor.

No persze José fakó arca sem szívderítő látvány a magunkfajta szurkoló számára

A mérkőzés maga egyébként komolyabb oximoron volt, mint maga az ordító csend, ami a st James Parkot uralta: jobbak voltunk vendéglátóinknál, és mégsem, Atkinson egy futballribanc, mégsem múlott rajta semmi, fölöslegesen buktunk el – és talán mégsem. Paradox módon valahol nem bánom a gyengéd erőszakot, amit elkövetett rajtunk ez a látványosan semmilyen, szánalmasan szürke gárda. Gúnyt űz minden logikából a mai vereségünk, de hát a fizikát meghazudtolni nem lehet, na. Minden pólusnak kell, hogy legyen egy ellenpólusa, s ami az egyik oldalon José és az Arsenal, a másik oldalon José és a Newcastle.

Alapvetően nem a 3 pont az, amit elvesztettünk délután. Amit elvesztettünk, az három dolog. Az egyik, a legyőzhetetlenségünk sugárzása a többiek felé. A másik a hat pontos előny a legfőbb rivális korlátoltkékek ellen. A harmadik, amit elvesztettünk a szarkák ellen, s talán a legfontosabb: némiképp a saját magunkba vetett hitünk, hogy a szezon a jó rajtot követően ujjgyakorlat lesz csupán. Leszarom kb Pardew önelégült pofáját, meg a 3 pontot is, teszek a veretlenségünkre, és kinyalhatja Atkinson is – de ma, ami igazán fájt, hogy úgy mondtunk csapatként csődöt, hogy nem mondtunk csődöt. Ez rémisztőbb bárminél.

A Newcastle meghasalt, mégis a Chelsea a földön

Mert, tartja a mondás, az igazi bajnok szar játékkal is tud győzni – ezt bemutattuk már mi is párszor. Viszont visszakézből az az igazi vesztes, aki jó játékkal is képes vereséget szenvedni. Márpedig, mi pont ezt követtük el önnönmagunk ellen. Oké, mindenhol rá lehet mutatni, hogy ez az állítás hol s mennyire nem állja meg a helyét, csak felesleges: igazán egy játékosunk sem játszott rosszul, jött ismét a Cesc gólpassz, volt ismét csatárgól, megvoltak a helyzeteink, kidolgozott és ad hoc egyaránt, itt-ott szépen, többnyire vehemensen, nagyrészt jól játszottunk. és bár talán egy kicsit több volt annál, mint José mondta a meccs után – ti. hogy nem volt szerencsénk – de egyébként nem volt szerencsénk. Elöl minden kimaradt, mellé ment, néha centikkel, néha komplett szektornyival, hátul pedig hiába zongorázta le a meccs 97,66 százalékát jól a védelem, ha a maradék 2,34% kettő darab gólt eredményezett az ellennek. Kis túlzással, mikor ez a – komolyan mondom, nem találok jobb jelzőt rá – szerencsétlen vonalkódos alakulat átjött a felezőn, abból gól lett, és mindkettő a komplett védelmünk asszisztálása mellett. A meccs után Cahillt emeltem ki, haragudtam rá, mert az ő hibája volt a leglátványosabb, de újra és újra kínozva magam az egésszel, meg kell állapítani, hogy ő csak vak volt a világtalanok közt.

Drogba ihletett formában – rajta nem múlott semmi

Túljutva a védelmen, célba véve a többieket, a legnagyobb félelmem, Matics hiánya egyáltalában nem volt feltűnő. Bár Mikel feltűnően más játékot képvisel, mint a szerb, legnagyobb hibájának talán a rá kijött helyzet melléfejelése róható fel. Nem igazán róható fel viszont az előtte játszóknak sem sok minden, tették a dolgukat, csak most, elmaradt a csoda. Hiába volt fejenként kb mindenkinek három kaput találó lövése, gyakorlatilag a hazai kapusoknak alig akadt védenivalója, komoly bravúrra pedig talán egyre emlékszem, mikor a Newcastle tizenhatodrangú hálóőre fölé tolta Costa egyébként középre tartó próbálkozását.

A mérkőzést lényegében a cserék döntötték el, míg ugye hazai oldalon Cissé – akiből  meg Chelsea játékos lesz még, meglássátok – csereként beállva vert kettőt, nálunk a csereként beálló Drogba egyet, amihez kellett a csereként beálló Alnwick béna kijövetele is, cserébe fogta Costa próbálkozását, és kapufára nézte Ázár lövését. Képes vagyok egyetérteni Mourinho azon szavaival, hogy mindent megtettünk a győzelemért, mert utólag összességében így látom én is, de azt nem tudom, hogy szomorú, vagy rémisztő inkább, hogy ez nem volt elég. Mert gyakorlatban szinte a legerősebb csapattal tudtunk kiállni, mégsem tudtunk átlépni a saját árnyékunkon – még akkor sem, ha ismét el kell mondani, de legalábbis le lehet írni: előrébb léptünk az előző szezonhoz képest, mert 1 éve simán, nulla játékkal kaptunk ki kettővel, míg most jó játékkal kaptunk ki végül egyel. Ez ugyan nem vigasz, max szépségtapasz annak a tetején, amint bizonyos szemszögből nézhetünk és nevezhetünk szarkupacnak, vagy másik végletként egyszerűen peches napnak.

Nevezzük bárminek, ma nem sikerült megugrani a szintet

Némileg sajnálatos módon az Everton képtelen volt megtenni azt a szívességet, hogy némileg a segítségünkre keljenek, és inkább némileg kikaptak egy Touré-büntetővel idegenben, ezzel 3,5 pontra apasztva előnyünket a bajnokságban, de hát, amint azt már némileg az elején is mondtam, ha nincs show, elvész a jól megérdemelt munka izzadtságának jelentősége – de legalábbis elveszíti a varázsát a világ legjobb bajnokságának ténylegesen meglévő számtalan variációs lehetősége. Ami talán még Damoklész kardjaként függ a fejünk felett, hogy most már egyértelműen bejött a kesztyűs idő Angliában, ami ráadásnak ugye itt a leghajtósabb időszak, ezt pedig a latino közösség ritkán képes jól kezelni. Persze nem igazán látványos a visszaesés, legalábbis nem annyira, mint az előző szezonokban, de mégis: talán nem én vagyok az egyetlen, akinek ismét szöget ütött a fejében, hogy „mármegint”.

No, mindegy, 884 szónak is 15 a vége, ha mondom – maga a mérkőzés nem okozott fizikai fájdalmat, mégha minden eltelt tíz perc az eltelt idővel hatványozottan arányosan emelte is a vérnyomásom, 2-0-nál pedig prüszköltem a deja vu-tól, a lefújás után pedig a fényvillám sebességével nyomtam ki a tv-t, hogy ne kelljen egyetlen másodpercig sem nézni a rettenetet a képernyőn, amit a végeredmény okoz. A Show megy tovább, és még mindig mi megyünk a menet élén, de remélem José és a srácok is úgy gondolják, hogy akkor most meghatározatlan időre eleget engedtük el a saját sorsunknak a pogácsa, mert nem kell Dr. Housenak lenni hozzá, hogy megfejtsük az összerakóst: most egy darabig – ami mondjuk jelentsen már ismét 10 PL meccset – ismét nyerni kéne, hogy majd ismét utána ismét megint beleférhessen az efféle szerencsétlenül megvívott mérkőzés, hogy ne nevezzük a mai produktumot az előnyünk elbalfaszkodásának, mert azt jujjj, úgysem merem. Január tizedik napján vághatunk vissza mindezért.

Mégis mi a remekbeszabott viharvert sárga gumicsizmáért nem tudtunk ma nyerni?

Felőlem nyugodtan megnyerhetjük a bajnokságot a végén 3 pont előnnyel is, nem vagyok telhetetlen, a veretlenség elvesztése is max azért fáj, mert már látom magam előtt a bőszen vihogó Wengert, amint azon lovagol még a Stoketól elszenvedett vereség után is, hogy megmarad a sorozata – a következő szezonig legalábbis bizonyosan. Terry meginstagrammolta magát, hogy köszi a szurkolóknak a szurkolást (főleg, akik utaztak) – szívesen, töki, és nyugi, egyikünk sem lesz ettől holnapra QPR szurker, de remélem a kövi pár meccsen minden beakad, ami ma beragadt… nem kell sokat állítani a meghajtókon, Willian, Oscar, Hazard, Costa és Luis is kb centikre járt a góltól, legközelebb elég, ha a fele bemegy. Nem bánom a veretlenséget, elég szépet szólna az is, ha rajt-cél győzelmet aratnánk. Sok múlik azon a szezon szempontjából, hogyan reagálunk a nagy menet utáni első vereségre. A Hull látszóleg kiváló ellenfél ahhoz, hogy egy kiadós kiütéssel üljünk vissza a nyeregbe a kisárgázódott Fabregas nélkül, de már Maticcsal, mivel a City Leicesteri vendégjátéka gyaníthatóan újabb három pontot ígér az üldözőinknek is. A karácsony előtti fordulóban a City nyit a Palace ellen otthon, mi pedig majd ezen meccs tudatában mehetünk hétfőn a Stokehoz. A Sunderland elleni 0-0 utánhoz képest egy fokkal emeltebb hangnemben írom le most ezt ide: elvárom, hogy az újévig mostmár maradjunk a tabella élén. Aztán majd 2015-ben leírom azt is, hogy akkor most már májusig csak így tovább. Csak, hogy ne tűnjek telhetetlennek csak úgy elsőre…