The betrayed one

És nem, nem Joséra célzok ezzel, hanem magamra. Én érzem magam becsapva, elárulva, méghozzá a szeretett klub által. Mert ezzel a mai húzással egyetlen dolgot írtunk fel, baszomnagy villogó neonfénnyel a homlokfánkra: szarunk mi mindenre, és továbbra sem vagyunk más, mint egy kőgazdag olajos jiddo olcsó játékszere, akinek nem számít semmi, még a saját elhatározásai sem, csak a győzelmi hóbortja csupán.

Igen, tudom, ezek erős szavak, de jelenleg igen erős érzések keringenek bennem. Sosem tagadtam, tisztelem José Mourinhot és munkásságát. De jelen pillanatban nem ezen érzések miatt érzem magam elárulva. Hanem, mert a Chelsea továbbra is csak villantott egy hamisat, mikor visszaadta nekünk Mou-t. Azt mondtam akkor, hogy végre, igen, ez egy olyan változás, ami a jó irányba mutat. Benítez után járt egy pacsi a szurkolóknak, ezt pedig nehéz volt nem annak vélni, ráadásul az, hogy a klub képes volt belátni a hibáit, és visszahozni az egyszer már kiebrudalt trénert, egy igen pozitív töltésű történet volt.

Eddig. Mert ma kiderült, nem volt ez más, csak olcsó számítás. Visszahoztuk, mert JM még mindig tudott nyerni, mi pedig már kezdtünk elfelejteni. A nagyjaink, a bástyák egy utolsó, nagy hajrával még elhozták a BL kriglit Abranak, feltették saját pályájuk tetejére a koronát. Cech, Terry, Lampard és Drogba megérdemelték azt a sikert, mondjuk, mintegy életműdíjként. Viszont az idő rajtuk is fogott, és mindenki mellett még a board is belátta, hogy eljött a generációváltás ideje. Ezt pedig nem lehet koncepció nélkül véghez vinni JÓL. Koncepció volt is, és ennek a része volt José is.

Viszont, a Chelsea úgy tűnik, továbbra is addig tud kitartani egy koncepció mellett, amíg nyerünk. Ez ma a napnál is világosabbá vált, hogy felébresszen bennünket, akik már azt hihettük, hogy vééégre képesek vagyunk nem csak felépíteni, de meg is valósítani egy hosszútávú tervet.

De nem, kérem, nem. Nálunk továbbra is úgy működnek a dolgok, hogy meghirdetünk egy programot, amit aztán következetesen addig tartunk be, amíg nem jön az első döccenő. Utána aztán hátraarc, és futás. Ez szánnivaló és gyáva hozzáállás. 10 év alatt alig akadt trófea nélküli szezonunk, de mi úgy tűnik, ezt nem engedhetjük meg magunknak, ezt a luxust. Mi kérem, azon látszat érdekében, hogy top csapat vagyunk, képesek vagyunk bárkit, bármikor kivágni. Igen, a látszat érdekében. Szívesen elmagyaráznám bárkinek a döntési szinteken, hogy egy igazán nagy csapat nem csak attól lesz az, hogy mindig ott van a top körül, és mindig trófeákat nyer. Hanem attól is, hogy a nehéz időszakokat méltón viseli.

Ezt viszont nekünk még gyakorolni kell. Mi egyelőre egy módon vagyunk képesek kezelni ezt a helyzetet: kortyolunk egyet az instant-siker-kényszer poharunkból, majd egy dühödt, jóllakott óvodás módjára, akinek elvették a kislapátját, szétrúgjuk a homokozót, és duzzogva, sértődötten elrohanunk.

Tulajdonképpen olyan vagyunk, mint egy valami kihalófélben lévő, egyenlítő környéki törzs: nesze pubi, menj, azt legyél férfi. Ha nyersz, akkor te vagy a faszagyerek, ha nem, valójában leszarjuk, hogy megesz a krokodil.

Nem, nekünk nem elég a José 2.0 sem. Mintha a Chelsea vezetésébe került volna néhány székely paraszt… amolyan valódi székely logikával… ha van három pálinkám, és abból a szomszéd elvesz egyet, akkor lesz három pálinkám, meg egy halott szomszédom. Ha nyerünk, van 1 db Josénk. Ha nem nyerünk, van 1 db kirúgott edzőnk. Na bravo…

Nem akarok úgy tenni, mintha nekem lenne igazam, és csak én látnám az erdőtől azt a kibaszott fát. Nyilván szentimentális, és egy rahedli egyéb más indok miatt ragaszkodom Mourinhohoz, így nem tudok teljesen racionális lenni a kérdésben.

Azért azt viszont mindenképpen tartom, hogy tulajdonképpen a funfact a mai történésekben, hogy magunkat rúgtuk tarkón: mert így most már biztos, hogy most ismét rámegy legalább egy szezon, hogy megtaláljunk egy olyan edzőt, akivel megvan a szinergia a játékosok, a klub, a klub céljai és az állandó nyerési kényszer közt. Ergo, keresünk egy másik Mourinhot.

A bennem élő vadállat viszont most tombol, és komolyan kell küzdeni, hogy láncon tartsam. Nehezen engedek, kemény a fejem, makacs vagyok a végletekig, tudom magamról jól, de ne akarják már letolni a torkomon, hogy ez a döntés elkerülhetetlen volt ebben a formában és időben. Mikor túl voltam az első sokkon, el is mentem futni, kicsit levezetni a felgyűlt feszültséget. Most viszont már éjfél, újra gyűlik az indulat. Ezzel az energiával egy traktort is elvontatnék most.

Eddig nem volt más, mint egy szörnyű látomás, hogy megtörténhet az, ami aztán mára valósággá vált. Viszont nincs más, menni kell előre. Igen sok a kétség bennem, de muszáj vagyok várni, hogy megfelelő döntést hozott a vezetés. Nem tartom jónak a döntést, sem helyesnek. Hiányzik belőle minden érték, logika, tisztelet, becsület. De ettől célba lehet érni vele. Titkon azért remélem, hogy egyszer ez a sok lemondás, józan észnek ellentmondó döntés egyszer megbosszulja már magát, és rá kell ébrednie a boardnak, hogy magát köpte szembe. Mert ennek egyszerűen rossz üzenete van… minden és mindenki felé, legyen az edző, szurkoló, lover vagy hater. Meg kell érteni, át kell érezni, hogy  tiszteltet az ad, aki tiszteletet is kap. És ez nem ez ideiglenes dolog kellene legyen. Az úgy nem megy, hogy tisztellek, amíg azt teszed, amit mondok. Lehet így szemfedővel is rohanni a világba, és így is lehet maratont nyerni, való igaz. Csak kicsit magasabb a rizikófaktor, hogy irtózatosan fának rohanunk egyszer, és sokáig fogunk benne szédülni. Jobb lenne tán megfontoltan, nyitott szemmel járni. Persze lehet, hogy az efféle szemléletem miatt lehetek egy egyszerű melós, és nem pedig Abramovics szintű csilliárdos vezérizé.

Most váltottunk egy jegyet az istenfasza expresszre a valóságba vezető útra, egyelőre csak oda. Viszont úgy érzem, a megfelelő kérdést nem tettük fel: nem azt, hogy mennyibe fog kerülni, annak megvolt előre az ára: jó negyven baráti millijaó; de, hogy az út mennyire hullámvasút, azt jól láthatóan elfelejtettük. Jön mindjárt a kiskarácsony, mi pedig karácsonyfadíszként ráaggatunk majd egy valamit erre a garnitúrára, és ha a történelem ismétli önmagát, még a végén BL döntőt játszunk. Egyelőre összességében a múlt árnyai nem sok jót sejtetnek, és lehet, hogy újabb évekre fogunk itt állni egymással szemben, és csak a fingot fogdossuk a levegőben. De legalább majd örülhetünk trófeakriglinek.

Mégis úgy érzem, kár még temetni minket. Közhelyessé vált már mára, de valaminek a vége az egyben valaminek a kezdete is. A szurkoló pedig, akármilyen lelkiállapotban is van ma, holnap már újra remél, mert az a dolga. Mindenki vár valamit, a teljesség igénye nélkül, de bármi is legyen a véleménye a történésről, várja az önigazolást. Egy részünk majd szétveri az öklét egy-két bárpult szélén, míg mások beérik néhány fogadkozással, aztán… aztán valahogy majd lesz. Néhányan majd berúgunk, aztán felkelünk, s miután legalább gondolatban végzünk azzal, hogy megfogadjuk, ennyit aztán még egyszer többé sosem, majd a tükörbe bámulva megállapítjuk, hogy nem történt előrelépés, de jövőre minden más lesz. Így kezdjük el, mindig így kezdjük el, nem számít, minket nem érdekel. Aztán, egymást vigasztalva ugyanott tartunk pár szezononként.

Én még hiszek a változásban,
az erőnkben, az önfeláldozásban.

Szeretném azért, ha nem nagyon hazudnánk már legalább magunknak. Normális esetben elgondolkodtatónak kéne lennie, hogy a döntést – részben – támogatók legfőbb érvei is odáig érnek, hogy „valamit csinálni kellett”, és hogy „magának csinálta”, meg „várható volt”. Az ilyen „kiesés ellen küzdünk” dolgokat még nem tudom komolyan venni. Egyszerűen a Chelsea továbbra is egy embertemető, aki rövid ideig nem képes győzelemmel kiszolgálni az önkényt, annak hirtelen hat láb mélyen lesz a fekhelye – és ezen hiába látszott úgy, hogy végre változtatni kívánunk, de testet öltött ismét a végzet, és kiderült, hogy rohadtul nem akarunk mi ezzel kezdni semmit, mert így jó nekünk és kész. Túl veszélyes ez a játék. A megoldás mindig ott van, ahol nem keresed, egy lépéssel előtted. Mi viszont igyekszünk visszafelé lépkedni, kb azért, hogy jobban lássuk, mi van előttünk. Szomorú nap marad a mai, még sokáig, a nap, amikor megint bebizonyosodott, hogy itt mindenki csak vendég, és amíg a házigazda fizet, addig akkor vág ki, amikor neki tetszik. Lehet száz a szó, ha mégis mindig egy a vége. Ezer fokon kell égni, aztán akkor lehetsz Chelsea edző – amíg ezt tudod tartani egy basic szintnek. Áldás ez vagy átok?