Blog bejegyzés

„That’s what I do, I win” – A 32. forduló után

 

Elemzés a szerdai West Ham-Chelsea mérkőzésről.










A múlthéten hatalmas lélektani határt léphetett át a Chelsea, hiszen végre a Premier League egyik csúcsteamjét is sikerült felülmúlnia, ráadásul aligha vitatható, hogy azon az estén jobb csapatnak bizonyultak a kékek. Az izzasztó mozzanatok (mint például Sterling kapufája) ellenére Lampard midblockja és kiválóan szervezett kontratámadások az újrakezdési utáni legfontosabb meccsen biztosították a 3 pontot, ezzel együtt arra is választ kaptunk, hogy Frank és stábja a szezon eleji 4-0 óta hova volt képes eljutni mostanra a szekciók rendezésében.

A tegnapi ellenfél David Moyes volt, akit finoman szólva sem azon a polcon helyezünk el, mint Pep Guardiolát. Bár önmagát szereti progresszív edzőként meghatározni, és azt is szereti hangoztatni, hogy mennyire az intenzív munka híve, Moyes már nagyon régóta igen sokat tesz azért, hogy a Premier League kiszámíthatóbb, elmaradottabb edzői közé soroljuk. Most is ugyanazt a 4-1-4-1-es felállást szokása elővenni, amit már az Evertonnál is szívesen használt egy évtizede, ugyanúgy a boxban domináns védőket preferálja, mintsem a technikásakat, és továbbra is szívesen szeret egy klasszikus hatost visszaküldeni a középhátvéd helyére, ha az a pozíciójából kimozdulva egy csatárra rámegy – nem egy Nagelsmann azért, maradjunk annyiban. A liga persze nem maradt ott, ahol Moyes, és a folyamatos intenzitásnövekedés, a gyorsuló periódusváltások évről évre egyre jobban kikezdik az egykor szebb reményű edző képességeit.

Mára már talán a túlzott biztonság és a reakció totális hiánya jellemzi leginkább a skót edzőt. Ahogy a visszatérés után is láthattuk, labda nélküli játékban továbbra is nagyon szeret 5, de akár 6 játékost is egy vonalba terelni hátul. A legutóbbi mérkőzésükön a Spurs ellen ez utóbbit prezentálták, ahogy a szigorúan vett full-backek behúzódtad a hátvédek felé, a szélsők pedig két oldalról becsatlakozva átvették a helyüket, ezzel Steve Bruce csapatait is megszégyenítő falat létrehozva látszatra. Nem sietteti a játékszer visszaszerzését, nem lassítja az ellenfél támadásait, inkább reaktívan addig tolja a csapatát egyik szélről a másikra, folyamatosan hátrálva, ameddig minden területet feladva el nem ér az a kapujához.

A legtöbb kritika kétségtelenül a cseréit illeti, és bár ezzel mostanában lett igazán nagy célpont Moyes, 2 éve sem volt mindebben jobb. Itt illusztrációként szerepelhet az, amikor a Newcastle ellen hazai pályán 1-3-ra égtek, de pusztán két cserét használt ki, az egyikkel majdnem a 80. percig várva. Ugyanilyen jó példa lehet 2018 tavaszáról a Strawberry Shrewsbury otthonában vívott FA-kupa párharc, ahol úgy lett 0-0 a végeredmény, hogy szintén csak két játékost állított be a padról. Ennek fényében aligha meglepő, hogy a jelenleg bevezetett ötcserés rendszerben az eddigi 2 meccsen cserélhető maximális 10 lehetőségnek csak a felét használta fel. Hogy a Premier League-ben egy edző mennyit ér érdemi b-terv nélkül, annak jelenleg kétségtelenül Moyes lehet a legeklatánsabb példája, aki jószerivel mindent a kezdőjére tesz fel, és ha onnan machinálásra kényszerül, vége a játéknak. Habár a mérkőzés előtt a jobb gólkülönbségnek köszönhetően még pont nem álltak kiesőhelyen, minden mutatóban a liga legrosszabb 3 csapatában ottvannak.

Ez persze a Chelsea számára sokat nem jelentett eddig sem, igazság szerint nem számít, milyen alacsonyan száll a WHU nívója, pontokat talán csak a Bournemouthnak tudtunk jobban leadni, mint nekik. Novemberben Pellegrini hasonlóan passzív játékkal verte meg Lampard csapatát, ahol bár a játék képe alapján a Chelsea dominálta a mérkőzést, Pulisic és társai nem tudták mattolni a széleken igen gyakran sebezhető kalapácsosokat. Lényegét tekintve sok nem következik belőle, de azért említsük meg a korrektség jegyében, hogy Moyes első londoni ciklusában szintén 3 pontot hozott Conte Chelsea-je ellen (Arnautovic korai gólja és a pozíciós játékra kényszerített Tonio-csapat megtette a magáét), illetve hogy az elmúlt 3 év 5 mérkőzésén pusztán egyszer tudtuk elverni West Hamet, még Sarri alatt hazai pályán egy Hazard-duplával.

Lampard a City elleni mérkőzéshez képest két változtatást eszközölt a kezdőben: Mount helyét Kovacsics foglalta el a középpályán, még a csatár pozícióját ezúttal Tammy Abraham töltötte be. Ezzel a Chelsea továbbra is hű maradt ahhoz a középpályás-szisztémához, mely mellett Lampard még márciusban tette le a voksát Jorginho eltiltása után. Ekkor a háromvédős felállásról visszatért a backfourhoz, és a két fellépő középpályás mögé egy robotolósabb hatost rendelt, akivel a Barkley-Mount duó szabadabban léphet fel a támadásokhoz. Az Everton ellen még Gilmour látta el ezt a feladatot, és mellette az említett kettős igen jónak mondható mérkőzést hozott. A visszatérés után már Kantéé lett ez a szerepkör, aki a City ellen labda nélküli játékával nem vallott kudarcot, és kivette a részét a kékek akkor jól szervezett védelméből.

Moyes csapatában Lanzini és Ogbonna jelentett eltérést az előző kezdőjükhöz képest, s bár a West Hamet ismét 4-2-3-1-ben írták fel a mérkőzés előtt, ez labda nélkül igen gyorsan 5-3-1-1-re alakult, még labdával a 4-3-3 és 4-4-1-1 között változott a csapat függően attól, hogy mennyire gyorsan tudtak védekezésből támadásba átkapcsolni. Ha megvolt a kellő idejük, Lanzini is becsatlakozott Fornals és Antonio mellé, de többnyire a spanyol támadó Antonio mögött kísérte a támadásokat, ezzel pedig két szerep hárult rá: az egyik Kanté lefoglalása volt, akit ezzel a passzopciók közül kiikszelt, és Antoniónak is több területet biztosított; a másik feladata az volt, hogy amennyiben Antonio kihúzza az egyik hátvédet (többnyire Rüdigert) középről a szélre, az így nyíló területre befusson. Ebben az esetben viszont nem tudott szabadulni az őt hasonlóan leszorító Kantétól, így igazán nagy lehetőségei nem is voltak ezt a variációt tekintve.

A presszing első vonalát a Lanzini-Antonio-Fornals hármas vállalta magára, és igyekeztek a védőket, illetve Kepát is megszorongatni. Ebből született a West Ham első érdemi akciója, melynek során a Chelsea egészen a kapu torkáig passzolta vissza a labdát, Fornals pedig rögtön ráfutott Kepára. Kepa ekkor kitette a labdát Christensennek, és miközben őt folyamatosan rohamozta a WHU spanyolja, a hozzá legközelebb álló passzopciót, Kantét Soucek vette ki a játékból, még Lanzini Azpilicuetát célozta a szélen. Christensen kapkodva egy hosszú labdával próbált takarítani, azonban ez pontatlan volt, a játékszer villámgyorsan visszakerült a csehez, aki a beinduló Antonio elé tette azt. Mivel a Chelsea játékosai a labdabirtoklás tudatában elkezdtek támadásra átállni, Alonsóék lassan és határozatlanul értek vissza. Szerencséjükre azonban az angol szélső nem talált kaput.

A Chelsea ugyanarra a „forgatásos” játékra apellált, amit már a City ellen is láthattunk: megpróbálták a jobbszél felé billenteni a kalapácsosokat, és onnan Barkley vagy Willian (többnyire utóbbi) a balszélen üresen felfutó Alonsónak tehette ki a labdát. A spanyol azonban már közel sem tudta ennyire pontosan visszatenni a játékszert középre, így sajnálatos módon nyílt játékból a Chelsea közel sem tudott annyira veszélyes lenni, mint az szükséges lett volna. Végül 3 lövéssel (ezekből egy ért kaput) és 4 kulcspasszal (a hibák ellenéré is mérkőzésen a legtöbb) zárta az összecsapást a spanyol balhátvéd.

Habár a Chelsea 75%-ban birtokolta a labdát az első félidőben, a főszerep a rögzített szituációké volt. Diop szabálytalansága és Willian értékesített tizenegyese mellett a WHU szögletvariációi érdemeltek még figyelmet. 2 szögletből 2 gólt értek el, és bár az egyiket érvénytelenítették, mindkétszer ugyanazt sikerült megennie a kékeknek: Soucek, Diop és Ogbonna hármasa az ötösre állt fel, innen mozogtak azokba az irányokba, ahová a labdát várták. Diop az „inswingert” (rövid kapufa irányába tekert befelé csavarodó labda) kereste, még Soucek a hosszúra mozgott, aligha véletlenül a nála jelentősen alacsonyabb Azpilciueta oldalán. Ogbonna eközben maradt középen, vélhetően egy esetleges második labda begyűjtésére várva, ám erre egyszer sem került sor. Mindkét alkalommal a kapuban kötött ki a labda, és a második gólt (melynek lehetőségét Rüdiger hozta össze elkerülhető módon) meg is adták. Ezzel egy lényegében igazságos döntetlennel mehettek a csapatok szünetre.

A Chelsea szemmel láthatóan küszködött azzal, hogy a labdát pontosan bejátssza a boxba, a WHU pedig egészen vállalható szervezettséggel fedte le a félterületeket és zárta a passzsávokat. Ha egy kék játékos be is tudott lépni a labdával onnan, rögtön rávetette magát 2-3 védelmi feladatra jelentkező kalapácsos, és pillanatok alatt elszedték tőle a labdát. Nem is annyira meglepő, hogy a Chelsea Willian tizenegyesén (0.76 xG) túl nem tudott igazán értékesnek mondható helyzetet kidolgozni (csak Abraham és Pulisic próbálkozása érte el egyáltalán a 0.1-es értéket).

A második félidőben hasonlóan elhaló Chelsea-kísérletek közepette jött el Michail Antonio találata. Habár a Chelsea próbálta a kellő létszámú játékossal feltölteni a védelmi harmadát, Alonso egyáltalán nem szkennelte a terepet maga körül, és nem adta át időben Antonio fogását Rüdigernek. Ez azért volt problémás, mert Bowen úgy érkezett meg teljesen üresen a másik oldalon, hogy a spanyol balhátvéd egyáltalán nem realizálta, mikor kellett volna rámozdulni. Bár Antoniót Rüdiger semlegesítette, a mögötte érkező Fornalst senki sem fogta érdemben, így az Kovacsicset lerázva visszaszerezte a labdát. Innentől már csak Alonso figyelmetlenségét kellett kihasználnia Bowennek. Igazságtalan lenne azonban egyedül őt hibáztatni ezért a gólért, hiszen Kantéék sem tudták leütközni a WHU támadásépítését, amely a jobbszélről indult, és szinte hátulról követték a labdajáratást addig, még az a baloldalra át nem került. Mindehhez még hozzájárult Kovacsics tétlensége Fornals mellett, valamint az, hogy Antoniót a földön hagyva minden védőjátékos úgy kezelte, mint aki már ki is állt a támadásból, s mindenki másra hagyta volna a fogását. Az eredmény ismert, Antonio felpattant, és Bowen labdáját már könnyen helyezte a kapuba.

Lampard 10 perc leforgása alatt kihasználta három cseréjét is, és megpróbálta feljebb tekerni az iramot, a WHU kontrái pedig innentől kezdtek igazán veszélyessé válni. Elől ugyanúgy ritkán tudott a csapat létszámfölényt kialakítani, hiszen ha kellett, 5 védő várt 5 támadót, hátul azonban korán meglátszott, hogy igen sebezhetővé vált a Chelsea. Előbb Lanzini csúnyán fölé lőtt labdájánál vitt végig Moyes csapata egy hibátlan kontrát. Itt a védelmi harmadból építkezve tették ki először a baloldalra a labdát, majd Bowenék villámgyors ráfutásával erre a szélre terelték a kékek játékosait. Az argentin teljesen üresen futhatott fel a jobboldalon, ám befejezése gyengére sikerült.

A 72. percben a Chelsea ismételten Willian pontrúgásából tudott egyenlíteni (open playben a meccs ezen periódusában is ritkán jöttek értékelhető utolsó passzok). A kapufás szabadrúgást követően továbbra is hajtott Lampard csapata a három pontért, ekkor már igen gyakran meg sem kísérelve a boxba való betörést, távoli lövésekkel operálva. A 16-oson kívülről jövő próbálkozásokat tekintve 6-ból 4-et a 70. perc után eresztett meg a Chelsea, előtte kizárólag Barkley vállalta magára ezeket az első félibőben, innentől viszont Willian mellett Pulisic és Kanté is becsatlakozott.

Szintén Kanté volt figyelmetlen akkor, amikor egy megelőző szerelés helyett Antonióhoz továbbította a labdát, aki ismét a szélen üresen felfutó Bowennek passzolt. Bár a Chelsea védelme itt kapcsolt, és időben visszaért, a részleges nyomás ellenére megint csak asszisztálni tudtak a WHU támadásépítéséhez. Ezúttal is a baloldalról játszották be a labdát Antonióhoz, itt azonban Kepa hárítani tudott.

Mondani sem kell, hogy az időközben beállított Jarmolenko újra a teljesen üresen hagyott baloldalon futott fel, és a hatékonyan összedolgozó Antonio-Fornals duó közreműködésével megszületett a 3. gólt. Az ukrán 1v1-ben vihette a labdát Rüdigerre, aki teljesen elszakadt a társaktól, Kanté pedig megint későn lépett Antonióra, aki így gond nélkül indította társát. Jarmolenko helyezkedése egészen kiváló volt, pont a beragadó Rüdiger vonalára állt rá, így lesről nem beszélhettünk. Azpiék nagyon későn értek vissza, a széteső védelemnek esélye sem volt.

Moyes ezúttal is csak kettőt cserélt a rendes játékidőben (plusz még Balbuénát beküldte a 93. percben Fornals helyére), viszont most egyrészt az A-terv nem hagyta őt cserben, másrészt egy nyilvánvaló hiányosságra rájátszva megszületett a WHU idei 3. olyan gólja, amit csereként beállt játékos szerzett. A skót tehát felülmúlta önmagát, a kreditet adjuk meg neki tisztelettel.

Chelsea támadásépítései eleinte működni látszottak, de aztán egyre pontosabban, egyre kevesebb hibával tartotta a WHU a maga tizenhatosát. A szilárdságot, ami a Chelsea-ből igen gyakran hiányzott, azt a kiváló teljesítményt hozó Soucek által vezetett kalapácsosok a maguk egyszerűségével, durvaságával, de effektíven megoldották. Az átlagosan mérkőzésenként 15 lövést benyelő csapat most sem hazudtolta meg magát, és 17 kísérletet engedtek a kékeknek. Ez a Liverpool elleni februári meccs óta a legtöbb lövés volt, amit egyetlen összecsapáson ellenük megkíséreltek (akkor 25-öt kaptak), mégis a helyzetek minősége többségében silány volt, idővel pedig rá tudták kényszeríteni a Chelsea-t arra, hogy egyre távolabbról próbálkozzanak.

Ha pozíciós játékra és kitámadásra kényszerül a Chelsea, a baloldal gyengesége, valamint a lassú transition továbbra is végzetesnek bizonyulhat még a liga egyik leggyengébb formát mutató csapata ellen is. Amiben Guardiola Cityje magas színvonalon tud teljesíteni (vagy tudott, ameddig Fernandinho peaken volt), az többek között az, hogy már az ellenfél támadásának kibontakozásakor képesek megakasztani azt egy taktikai faulttal, megelőző szereléssel példának okáért. Ebben a Chelsea-nek mindenképpen fejlődnie kell, mert fájdalmasan lassan reagálva kísérték végig többször is a WHU buildupját. Támadásban nem eltagadható, hogy továbbra is hiányzik az Hazard által jelentett plusz hasonló esetekben, hiszen támadóink most többnyire az átlagosság szempontjából ziccernek számító helyzetekből élnek, átlag feletti helyzetkihasználással gyenge minőségű kísérleteket pedig ritkán tudnak értékesíteni, ha arra kényszerülne a Chelsea.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com