Taktikai elemzés: Chelsea 1-0 Manchester United

A vendégek feltolt védekezése és aggresszív emberfogása főleg Moratával és Hazarddal szemben egy igen látványos, nyílt sisakos küzdelmet eredményezett…

Többször megtapasztaltuk már (főleg a legutóbbi szezonban az Old Traffordon), hogy ha a kézilabdából ismert „követő emberfogást” alkalmazza az ellenfél Hazardon, akkor bizony kemény délután vár ránk. A 3-5-2-tes játékrendszer azonban nagyobb területet engedett belga zseninknek, aki élt is a lehetőséggel és tényleg bejátszotta az egész pályát.

Morata fizikai hiányosságai többször megmutatkoztak már a szezon során, ezen a mérkőzésen azonban még szembetűnőbb volt azokban a szituációkban, amikor háttal a kapunak kapott labdát és egyszerűen elnyomták, visszatámadni pedig már esélye sem volt, vagy csak szabálytalankodnia sikerült.

A meccs elején tapasztalható presszingre nehezen reagáltunk, és valószínűleg Josénak is az lehetett a terve, hogy korán megszerzi a vezetést, aztán beparkol. A hosszan fellőtt labdákra Rashford és Lukaku is gyorsan odaért, így megakadályozva, a nagy keresztlabdákat. Ehelyett az alapvonalhoz közeli partdobásokból kellett indítani rendszerint a játékot. Ez a játékstílus a City ellen sem ízlett már a Conte-legénységnek, ők azonban fenn tudták tartani ezt a tempót gyakorlatilag 90 percen keresztül. A Manchester United nem.

A jobb oldalon Mkhitaryan is hasonló elánnal, Matics biztosításával támadta a labdás embert folyamatosan a pálya ezen oldalán. A cél azonban mindig Lukaku volt – illetve lett volna, ugyanis 90 perc alatt egyetlen egyszer sem sikerült labdába érnie Courtois 16-osán belül. Christensen egyszer hagyta igazán őrizetlenül a belga támadót, lövését azonban magabiztosan ütötte oldalra honfitársa.

A három belső középpályás csodája

Azonban hamar egyértelmű lett az is, hogy nem tud mindig időben megérkezni a nyomást gyakorló United játékos, amiből az következhetett, hogy Hazard fel tudta venni a labdát és ő vihette azt be a 16-os előterébe. Ezzel sikerült egy olyat váltani ami sorsfordító lehet a csapatra és Contéra nézve is.

A United középpályájának nem csak irgalmatlan futómennyiséget kellett (volna) letennie az asztalra, de mindezt villám tempóban is kellett volna kivitelezniük, hogy José taktikája eredményre vezessen. Valószínűleg Mourinho is tudta, hogy ezt nem lehet ezt a tempót 90 percig bírni, igazán komoly helyzetig pedig nem sikerült eljutniuk ebben az egészen intenzív letámadós időszakban.

A Kanté–Bakayoko–Fabregas tengely azonban tökéletesen kitalált rendszer volt a nagy rohanásban hibázó United büntetésére. A játéktér kiszélesítése miatt egyszer-egyszer elkerülhetetlen volt, hogy lemaradjon a pálya közepe felé tartó passzról egy United játékos, onnantól pedig már csak egy passz távolságra volt Hazard, aki jó helyen, ráadásul sokszor kapott labdát. Ez pedig igen erős alaphangot adott a mérkőzésnek.

Fabregas többször mélyen visszalépett, szinte egy vonalba a középső védőkkel, ezzel is invitálva Herrerát és Maticsot, hogy ezzel területet nyisson a középpályás és a védő soruk között Hazardéknak. Ezzel a taktikai lépéssel lehetővé váltak a keresztlabdák is, mert Fabregasnak igazából nem számít, hogy milyen távolra kell pontosan lőnie a labdát, inkább időre van szüksége hozzá, hogy pontosan kivitelezze azt amire képes.

Azzal, hogy Azpilicueta az egyik legtöbbet játékban lévő játékosunk, és az MU úgy kergette a labdát, mintha az életéért ment volna, ezért Alonsónak csak a lehetőségre kellett várnia, hogy mikor tudja kiugratni őt Cesc. Ebből lett Jones meg nem adott öngólja is. Fabregas visszalépése Cahillnek is lehetőséget adott, hogy kilépjen a védelemből (pont, mint a Burnley ellen, csak arra csúnyán ráfaragtunk).

A United támadásainak semlegesítésében Christensennek volt óriási szerepe, amit világklasszis színvonalon oldott meg. A United gyors kontratámadásainak megszűrésében és a védők mögé beívelt labdák tisztázásában kulcsfontosságú szerepe volt. Amit ennél is jobb volt látni, hogy nem felrúgta Abramovicsig a lasztit, hanem pontosan játszotta meg a valamelyik középpályást, amivel megkezdődhetett az a folyamat, amit fentebb említettem és ami a mérkőzés megnyeréséhez is vezetett (bár a gól pont egy felállt védelem ellen született).

Az ő teljesítménye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az MU ne tudja érvényesíteni akaratát, azaz alapvonalhoz közeli partdobásokat erőszakoljon ki. Lukaku magányos letámadását középen hihetetlen hidegvérrel és taktikai fegyelmezettséggel oldotta meg. Ezzel tönkretéve Romelu játékát.

Amikor Fabregast sikerült úgy megjátszani, hogy Lukaku már a labda mögött volt, akkor indulhattak a Zappacosta vagy Azpilicueta felfutások, amikre jól ért fel Bakayoko is, aki a mérkőzés egyik legjobbja volt – bár a helyzetkihasználásán van még mit javítani. Az ő mozgása is szükséges volt a gól megszerzéséhez, de már előtte is problémát okozott a United védőknek azzal, hogy Morata számára mindig megjátszható volt, ha sikerült megtartania a labdát a spanyolnak.

José Mourinho a mérkőzés után elmondta, hogy félidőben többször ki is emelte stábja, hogy megelőzhető lett volna a kapott gól részükről, ráadásul ugyanez a forgatókönyv már egyszer fel volt rajzolva az első félidőben is, csak akkor Bakayoko a hosszú oldalt támadta.

A gól nem csak Azpilicueta és Morata mesterműve volt, hanem legalább annyira kellett hozzá Alonso és főleg Bakayoko. Érdemes megnézni, Bakayoko mozgását. Abban a pillanatban, hogy észreveszi, Jones kimozdult a védővonalból, óriási sprintbe kezd mögé, amit Smalling kénytelen lekövetni. Azzal pedig, hogy Alonso fegyelmezetten támadja folyamatosan a hosszút, azzal Baillyt hozza lehetetlen helyzetbe, mert onnantól kezdve gyakorlatilag minden volt, hogy hova érkezik a labda, óriási gólszerzési lehetőség lett volna belőle mindenképpen.

 

… És akkor jött Fellaini, hogy elvégezze Lukaku munkáját

José a bekapott gól után csak a cseréiben bízhatott, mert a vezetés megszerzése után nem az alapvonalról indította a Chelsea a támadásokat, hanem Courtois előrevágta a labdákat. Nem először és valószínűleg nem is utoljára vetette be target-manként Fellainit Mourinho. Martial beállásával mindkét szélük villámgyorssá változott, a Fellainitől érkezett letett labdák pedig potenciális helyzeteket rejtettek magukban.

Conte válasza Rüdiger volt, aki Zappacosta helyett érkezett, hogy a pontrúgásokat követően tapadjon Fellainire, a felívelt labdáknál pedig konkurenciát jelentsen számára a levegőben.

Bár a beállását követően erős lélekjelenlétre volt szüksége a német válogatott védőnek, hogy felmérje, neki Smallingot kell követnie abban a szituációban.

Hiába adta fel a hátulról építkezést a Chelsea, így is megvoltak a helyzetei a mérkőzés későbbi szakaszában is. Courtois hosszú kirúgásait követően gyakran került Fellaini lábához a labda, Manchester United támadás helyett azonban rendre a Chelsea jöhetett, mert indítás helyett elvesztette a labdát a belga középpályás. Ebben nyilvánvalóan közrejátszott az is, hogy sérülésből tért vissza a játékos.

A mérkőzés végefelé De Gea kirúgásait követően azonnal ment a visszafejelt labda Morata irányába, aki jól kamatoztatta gyorsaságát és technikai tudását, de gólt már nem sikerült szereznie egyik csapatnak sem.

A mérkőzés végére egy 5-4-1-es felállás rajzolódott ki Drinkwater és Willian érkezésével, hogy a lehető legnagyobb szélességben fel tudjuk venni a vendég játékosokat, amire szükség is volt, mivel Lingard érkezett „jobb hátvédnek” Ashley Young helyett.

Összefoglalva

Mourinho pontosan tudja, hogy aggresszív letámadással megzavarható a Chelsea labdakihozatala, amit gyorsan ki is akart használni. A kényelmetlen helyzeten kívül azonban komoly veszélyt nem jelentett a kapura a United. A Chelsea 3 belső középpályásának és Fabregas védősorba belépésének köszönhetően saját javára fordította az aktív presszinget, amivel ha nem is könnyedén, de megérdemelten nyerte a rangadót.

Fellaini beállásával jót húzott José, azonban Conténak sikerült gyorsan ellenszert találnia rá, így kettőjük „külön csatáját” is a hazai vezér nyerte.