Blog bejegyzés

A szurkolás élvezete

Chelsea-fansMivel a válogatottak keltette űr időt és helyet ad neki, ismét egy töltelékposzttal jelentkezem, hogy Wudi beharangjáig is legyen mivel elütni az időt. Megint filozofálgatunk, így aki ezt a témát nem érzi magáénak, már görgethet is a végére, ne untassa magát fölös gondolatokkal. Ma ismét a szurkolással foglalkozunk.

 

A talk-show szerű felvezetés után viszont azért térjünk rá ténylegesen is a lényegre, ma az irigység lesz a célkeresztben, nincs is ennél szebb téma, mikor a Vb óta megint sajtó által hirtelen felkarolt és felfújt angolokat éppen Pelle oktatja… hát ennek semmi sem szent…

Itt van viszont nekünk egy ennél sokkal tartalmasabb téma: az irigység, a társadalmi szenvedély. Mivel az irigység kapcsolati és viszonyító jellegű, feltételezi az összehasonlítást. Ha ő jó, akkor én béna vagyok? Saját értékeinket a másokéból kiindulva értékeljük – vagyis ritkán tudjuk élvezni, amink van, és gyakran szenvedünk attól, hogy mások szebbek, jobbak, ügyesebbek nálunk. És valljuk meg, míg ez a társas lét egyik alapvető struktúrája, addig a sportra ez fokozottan igaz. Amíg az életben előbb-utóbb mindenki elfogadja, hogy hol a helye a társadalmi berendezkedések különböző szintjein, addig a sportban ez az elfogadás viszonylagos, csakúgy, mint a szurkolásban. Maga a szurkolás valahol abbéli hiányaink, irigységünk megélése, ami a való életben hiányzik. A kritika pedig az irigység művészete. Márpedig mi – és nem csak én – itt kérem kritizálunk, legalábbis jóval többet, mint dícsérünk. Azaz, jóval többet vagyunk irigyek, mint boldogok.

Ám ez az érzés tanít is: megmutatja, miben szeretnénk változni, fejlődni. Mivel fájdalmat okoz a különbség, ahol nincs reális esélye a versenyre kelésnek: a be nem teljesült vágyak képességeink határát jelzik, ami annál nagyobb, minél közelebb áll hozzánk, akihez hasonlítjuk magunkat. Kevésbé szofisztikus stílusban, nézzük a BL továbbjutás kérdését. Nyilván kivétel nélkül rosszul esett a PSG elleni kiesés mindünk számára, kinek-kinek jobban vagy kevésbé. Mivel ezt a rosszérzést minél előbb el akarja hessegetni az ember, felelősöket keres. A vita abban alakul ki, ki kit lát felelősnek a rossz érzés (aka kiesés) kialakulásáért. Vicces dolog, mert az emberek nem képesek racionálisan látni a dolgokat, viszont rendkívülimód tudják racionalizálni azt, ami a saját véleményüket támasztja alá. Maga a BL 16 közötti kiesés nem lenne annyira fájó pont, ha erősebb csapat ellen történik – legfőképp az a fájó pont sokak számára, hogy egy „hozzánk közel álló”, több esetben „alattunk álló” PSG-vel szemben történt. Mivel a továbbjutás be nem teljesült vágya meg itt maradt nekünk, ezért azonnal azt kutatjuk, mivel tehetnénk jobbá azt, ami ugyan egyébként jó, de ne éljük át még egyszer ezt az érzést. Elméleteket gyártunk, hiszen tevőlegesen nem tudunk részt vállalni benne.

Ilyenkor a legfájóbb a lappangó kérdés: ha egyformák vagyunk (per hec jobbak), akkor miért ők, miért nem mi. Az irigység gyökere a vágy, hogy felülmúljuk a vetélytársat. Ez a vágy viszont némileg irracionális: nem azért kívánjuk, mert szükségünk van rá, hanem mert a másiknak van. (a Chelsea attól nem lesz jobb vagy rosszabb, hogy nem jutott tovább. Attól a ténytől tűnik rosszabbnak, hogy nem jutott tovább a másikkal szemben). Viszont, ezzel a verseny motivációjának tekinthető.

Fontos látni, hogy az irigység nem bennünk létezik, maga az irigység nem emberi érzelem, vagy akár tulajdonság, hanem társas: közöttünk lakozik. Interakció eredménye – egyedül kapcsolati hálóban jelentkezik. Elvi síkok mentén persze adott egyén vagy csoport képes lehet versenyre kelni önmagával, legyőzni önmagát, saját eredményeit, ez mégsem versenyhelyzet, így irigységet sem szül, maximum elégedetlenséget.

Ketten rivalizálnak egy tárgyért: amikor az értéket meg akarjuk szerezni, akkor irigyek vagyunk – mikor megtartani, akkor féltékenyek. Az irigység tehát vágyból fakad, a féltékenység félelemből. Az irigység tárgyát viszont nem azért akartjuk megszerezni, mert önmagában érték számunkra – hanem, mert azáltal olyanná válhatunk, mint a másik, vagy jobbá. A tárgy lehet jelképes, mint a továbbjutás ténye, vagy materializált, mint maga a trófea, mint a való életben akár egy menő cipő, egy egyedi verda, vagy egy jó nő. A lényeg mindig az, hogy a megszerzett jószág által egyenlőnek, jobbnak érezzük magunkat másnál, a többieknél. Nem mellesleg ez a motor hajtja a sport mellett a piacorientált kapitalizmus kerekeit is. A közgazdaság egyik alaptétele, hogy a gazdaság (piac) résztvevői racionálisak, ezért haszonmaximalizálók. A közgazdaságtani elméletek azonban logikán alapszanak; nem feltételezi az ember valószerűtlenségét, de legalábbis kivonja magából azt. Az emberek azonban sokszor nem cselekednek logikusan. A csata után (vagy akár anélkül) akit az irigység kerít hatalmába, elkezd elméleteket gyártani a másik félre vonatkozóan. Lényegében ezzel érveket maga mellett. Elkezdi tagadni a vágyott tárgy értékeit, legalábbis kicsinyíteni, esetenként tagadni a megszerzési vágy tényét. Hiszen – visszacsatolva a korábban tárgyaltakra – az összehasonlító jelleg miatt magát érzi ezáltal legyőzöttnek, kisebbnek, butábbnak, stb. A tagadással viszont kevésbé érezzük frusztrálónak a veszteséget.

Az irigység viszont mindig és minden szinten jelen van. Nyilván egy championship csapat nem a BL trófeáról álmodozik, hanem mondjuk a PL-be jutásról. Azaz, az emberek számára többnyire fontosabb a relatív helyzetük, mint az abszolút. Egy amerikai humorista méltán híressé vált mondata fogalmazta meg az 1900-as évek derekán – közérthető módon – az egész kvintesszenciáját: „a gazdagság az a jövedelemszint, amely legalább évi 100 dollárral magasabb a sógornőnk férjének fizetésénél”. Olvassuk el ezt még egyszer. Hagyom, hogy leülepedjen, mert baromira találó, na.

A közgazdászok is a XX. század derekán kezdték csak el vizsgálni az emberi természet szerepét a gazdaságban, az előző század második felének egyik legismertebb és legelismertebb közgazdásza, John Kenneth Galbraith ezt valahogy úgy fogalmazta meg, hogy a fogyasztási keresleteink nagy részét nem természetes szükségleteink , hanem társadalmi kényszereink diktálják. Ez a feltevés is hiányos azonban, ugyanis nem veszi figyelembe az aktuális változások meglétét. Focira fordítva: adott n Chelsea szurkoló számára nem (elégséges) opció a bajnoki trófea. Lévén úgy érzi, véli, gondolja, hogy csapata a legszűkebb elit tagja, elvárja, hogy a többi trófeáért is folyamatosan és rendszeresen harcban álljon a végsőkig, nem foglalkozva azzal a ténnyel, milyen változások mennek éppen végbe a klub életében, ráadásul azzal sem, hogy ez még ideális feltételek mellett (amelyek ugyanolyan ritkák a futballban, mint az élet bármely más területén) sem feltétlenül reális lehetőség. Rendszeresen él azonban a kettős mérce alkalmazásával: ha vele szemben támasztanak irreális elvárásokat, fel van háborodva, s méltatlannak tartja azt – míg a másik oldalon előszeretettel állítja imádatának tárgyát irreális elvárások elé; hiszen ezzel saját sikertelenségét átruházza az imádott dologra, a túlzó elvárások teljesítéséből pedig ideális esetben pozitív késztetést nyerhet önmaga számára. Nevezhetjük ezt hülyeségnek, mosolyoghatunk rajta, hogy ugyanmár, de attól még bármelyikünk feszesebb mellkassal és boldogabban megy be hétfőn még dolgozni is, ha a hétvégén faszagányos kis játékkal nyer a csapata…

A társadalmi irigységnek azonban – talán némileg meglepő módon – van ellenszere, ez pedig a megfelelő szocializálódás. Ahogyan már egészen kisgyermek korban mindenki átesik az első „enyém” korszakon, idővel, és társadalmi szocializációval az ember ezeken az ösztönökön felülkerekedik. A társadalmilag lenyomott vagy elszigetelt csoportokban észrevehetően hiányzik ez a fordulat. A sport azért is tud annyira széles közönséget vonzani, mert itt békés körülmények mellett mindenki kiélheti ezt az elnyomott, rejtett agresszióját. A futballpálya szélén, a forma1 vagy box ring körül, vagy akár Wimbledonban nincs szerény könyvelő vagy habzó szájú bróker, csak szurkoló van, és nyíltan utálhatja, szekírozhatja, ugrathatja, szdihatja a másikat, mindössze a szimpátiája révén. Szabadjára engedheti az érzés ösztönjellegét, amelyet aztán a 90+ perc leteltével egy hétre újra visszacsomagol a dobozába, és az imént legorombított Pool szurkerrel ismét visszaülhet egy irodába, és dolgozhat együtt kényelmesen, a társadalmi normák betartásával.

oké, ez itt egy Bayern szurkoló..

oké, ez itt egy Bayern szurkoló..

Az irigységet jól példázza az is, amit lényegében az előző posztom során végig fejtegettem: hogyan lett a tehetséges mr Ripleyből nevetséges mr Kripli. Miért? Hogyan lehet az, hogy ez a kis seggdugasz portugál tanár megcsinálta? Mikor még én is jobb edző vagyok nála, itt a képernyő előtt? Be is bizonyítom mindjárt fifában. Miért utálják, miért gyűlölik? Mert bunkó? Tapló? Kimond dolgokat? Igen. A valódi ok viszont mindig ott vigyorog a háttérben: mert bunkó lehet, míg én nem, mert tapló lehet, míg én nem, és mert kimondhat dolgokat, én meg nem. Lehülyézheti a bírókat, kritizálhatja a szurkolókat, holnap még mindig ő a Chelsea edzője. Én, ha lehülyéznék egy ügyfelet, kritizálnám nyíltan a fizető partnert, másnap az utcán találnám magam, útban a munkanélküli hivatal felé. Persze, tudom, neeem, én neeeem, horkan fel a néma kiáltás száz meg száz olvasó tudatából, pedig de. Csak, legfeljebb magunknak sem merjük bevallani, Mert hát mégis miféle emberek lennénk akkor? A társadalmi normáink jól megtanítanak arra, hogyan ne legyünk látszólag irigyek. Nem véletlenül számít tabunak sok helyen ez, a hét főbűn egyike, amelyet talán a leginkább nem kívánatosnak tartanak még a vallások is. Mert az irigység az még a hét bűn közül is leginkább, ami képessé teszi az embert a gyilkosságra, az emberi élet kioltására, a harcra, a háborúra. A sport a népek irigységének ópiuma. A szurkolás az abszint.

A rendszerváltás, a XX. század vége, a XXI. század eleje hozzánk (Magyarországra) is elhozta az „önimádat társadalmát”. Személyes szabadságunk nagyobb, mint valaha. Bár forgatjuk magunkban a kést, hogy „hát a nyugathoz képest..”, de többségünkben nem ismerjük a nélkülözés szörnyűségeit. Nemcsak, hogy van hűtőszekrényünk, de tele van étellel, italokkal, van tiszta vizünk inni és mosdani, vannak ruháink és van internetünk, folyamatos a villamosáram, és a mindenkori kormányok félrevezetése ellenére alapvetően jól élünk. A sztárkultuszra élülő fogyasztói kultúra, a „sztársadalom” folyamatosan ingerli személyiségünk nárcisztikus tartományait a gyors, határtalan siker, a „15 perc hírnév” illúziójával, amelyet csak erősítenek korunk ‘szociális média’ összefoglaló néven futó önmegélési helyszínek, mint a fb, az insta, a satöbbi, vagy akár ez a blog. Az, hogy ezeket a vágyainkat a kreativitásunk, és egészséges, öniróniától sem mentes pozitív önértékelésünk szolgálatába tudjuk-e állítani, főleg tudatosságunk függvénye. A szurkolásból az ember erőt meríthet magának, szerintem ez nem kérdés. A csapat sikere vagy sikertelensége meghatározza a hangulatunkat is, de ugyanakkor küzdővé tesz, a más szurkolókkal való rivalizálás erősebbé, ellenállóbá tesz, mértékletességre tanít. Ráadásul, segít önmagunk és határaink megismerésében. És még azt mondják, hogy ez „csak kőkemény üzlet”..

Azért tegye fel magának mindenki a kérdést: tudom-e élvezni a szurkolást?

Válaszolni nem muszáj – de mindig szívesen veszem.

chelsea

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com