Szezonösszegző – bajnokság

Röpül az idő: lement egy újabb szezon. Ami engem illet, már rágom itt nektek a gittet egy ideje, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy tavaly és tavalyelőtt is jelentkeztem hasonló írással (ha van idő és kedv, olvassátok vissza, mi volt akkor a „tényálladék”). Idén lement az évad egy menedzserrel, sőt mi több, okkal feltételezhetjük, hogy a következőt is a mostanival kezdjük. Ritka izgalmas és hektikus szezon volt amúgy az idei: Ferguson nélkül, önmagát egész évben alulmúló ManUniteddel, jó pár fordulat után bajnok ManCityvel, szárnyaló Liverpoolal, gólgazdag rangadókkal, „miazmás” (hogy az Egészséges erotika Falkay elvtársát idézzem). A folytatásban csak házon belül söprögetek, de ott aztán mindent, jöjjön tehát a 2013-2014-es bajnoki szezonunk alább.

 

Egy kis hazai

Tavaly Di Matteo és Benitez alatt a csapat 41 pontot szedett össze a kimaxolható 57-ből egy 12-5-2 formájában, amiről már akkor sejthettük, hogy lesz ennél jobb is. Nos, így is történt, idén 15-3-1-et futottunk, ami 48p/57p, ha igaz a hír. Ez a 7 pont plusz egyébként pontosan az a dózis, amivel felülmúltuk a tavalyi bajnoki össztermést is, szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy kösz, José. Része még a számvetésnek, hogy több lőtt és kevesebb kapott góllal abszolváltuk a hazai meccseinket, mint a legutóbbi kiírásban, szóval tényleg erős vár lett a Stamford Bridge még úgy is, hogy az elhullajtott 9 pontból 5 az utolsó két meccsre esett. Ide kívánkozik még, hogy két csapat úszta meg kapott gól nélkül (West Ham, Norwich), viszont 10(!) olyan együttes is akadt, akik gólképtelenek maradtak a Szentélyünkben.

Voltak fölösleges és értelmetlen tékozlások (pl. Sunderland vagy Norwich ellen), kínkeservesen behúzott meccsek (Crystal Palace vagy Everton ellen), de diadalmenetek is, ráadásul rangadókon (ManUnited vagy Arsenal ellen). De beszéljünk direktebben: az összes közvetlen riválisunkat – de kiterjesztettebben mondhatunk felsőházi csapatot is – megcsaptuk otthon (az izzadságszagú sallertől a pusztító balegyenesig elég széles skálán), viszont a végére sok lett az ütnivaló kicsik elleni botlás, ez pedig rendkívül bosszantó. Mint az elismert gourmet szakács, aki meseszépre komponálja a tányért egy nehezen kivitelezhető ételkülönlegességgel, majd a végén tálaláskor rátüsszent az egészre…

Eredményesség szempontjából egyrészt örvendetes a prosperitás, másrészt el lehet mondani, hogy a végeredmény abszolút vállalható (ebben persze benne van az is, hogy lehet ez még jobb is). Az más kérdés, hogy minőségileg azért voltak problémák, amik bántják a szurkolók szemét: indokolatlan eredményre ráülések, meccs eleji unott labdázgatós periódusok, labdakezelési és technikai hibák, fölösleges ívelgetések. Kevés olyan könnyed, izzadságszagtól mentes, közönségszórakoztató mérkőzése volt otthon a csapatnak (idegenben persze még ennyi sem, igaz, ott talán annyira nem is elvárás), ahol tényleg a felhőtlen szurkolásé lett volna a főszerep: túl sokszor kellett loholni az eredmény után, vagy pedig görcsösen őrizni az előnyünket olyan csapatok ellen, akiknek rég lesimázva kellett volna összekaparniuk magukat a sokkból akkor, amikor épp szorították be a teljes Chelsea-t az egyenlítés reményében.

Ebben a dimenzióban jelentős a lemaradásunk a City-Pool duóhoz képest, nekik ugyanis többször és hatékonyabban ment az ellenfél leiskolázása. Úgyhogy ebben fontos lenne előrelépni egyrészt a szurkolókra való tekintettel, másrészt az energiatakarékosság jegyében (sokkal egyszerűbb megnyomni egy félidőt és az ott kiharcolt többgólos előnyt dédelgetni, mint azon rettegni az utolsó 20 percben, hogy kihúzzuk-e 1-0-lal vagy, hogy belefér-e mondjuk Hazard lecserélése).

 Idegenben

Az idegenbeli 10-4-5 (34p/57p) egy helyben toporgásnak tűnhet annak tükrében, hogy tavaly csontra ugyanez volt a mutatónk. A ’hogyan’-ban viszont van különbség. Gólok tekintetében a tavalyihoz képest idén kevésbé minimalista üzemmódban toltuk az ipart a Stamford Bridge-től távol: hattal többet lőttünk és héttel többet kaptunk. De ami lényegesebb, Robbie és Röfi bátran rámentek rangadókon is a 3 pontokra, így sikerült kifosztanunk az Arsenalt, a Tottenhamet, az Evertont és a ManUnitedet is. Nos, ebből a 12-ből Mourinho 3-at szállított le idén – igaz, ő viszont a Cityt és a Liverpoolt verte meg. José – főleg a bajnokság első felében – látványosan beérte annyival, hogy csak ki ne kapjuk a rangadókon. Inkább eldobtuk vállaltan a plusz kettőt, mint hogy megkockáztassuk, hogy elvegyék tőlünk mindhármat.

Beszédes például, hogy top8-ban lévő rajtunk kívüli 7 csapattól írd és mondd 2 gólt kaptunk idegenben! Ez óriási előrelépés tavalyhoz képest, illetve rendkívül komoly fegyvertény. Jól mutatja ugyanis, hogy bár új irányvonalak mentén épül a csapat, ahhoz már most van bennünk elég kraft, hogy a nagyokat felül tudjuk múlni (mint fentebb láthattuk) otthon és idegenben egyaránt. Ezt a hét meccset egyébként 3-3-1-gyel hoztuk le, szóval ezen tényleg nem múlott.

Ha valamin, akkor azon, hogy megint volt jó pár olyan találkozó, ahol könnyű vagy papíron könnyen megszerezhető pontokat buktunk. Nyilván vannak napok, amikor csapatként vall kudarcot a Chelsea, játszhat az ellenfél pont ellenünk ihletett formában, kikaphatjuk épp a legrosszabbkor valamelyik főfogalmatlan bírót, de az összkép mégis az, hogy nincs meg a megfelelő eszköztárunk ahhoz, hogy ezeket a meccseket profibban lehozzuk. Én legalábbis úgy látom, hogy ezen idegenbeli bukásoknál alapvetően nem nőttünk ellenfelünk fölé, sőt, a játék képe alapján nincs is semmilyen alapunk méltatlankodni a végeredmény kapcsán. Ez pedig egy Stoke, egy West Bromwich vagy egy Crystal Palace ellen bizony fájdalmas beismerés.

Eljutottunk tehát (ismét) oda, hogy a játékosság és az eredményesség bizony az esetek döntő többségében kéz a kézben járnak. Még a faék egyszerűségű angol alsóbb ligák taktikai egyoldalúságán pallérozódott kiscsapatok játékosai és szakmai stábja is ráérez arra, hogy az unott labdázgatás és a fölösleges felívelősdi részünkről annak bizonyítéka, hogy híján vagyunk az átütőerőnek és bizony talál rajtunk fogást az, aki keres.

Kicsik és nagyok

A hazai és az idegenbeli teljesítmény összevetésén túl fontos azt is látni, mire megyünk a kicsik és mire a nagyok ellen. Mivel itt is és korábban is többször volt már téma, magát a tényálladékot nem fejteném ki túlzott részletességgel. Röviden arról van szó, hogy a nagyok ellen már-már meglepően jól ment (főleg otthon), a tabella alsó felének reprezentánsai ellen viszont kevésbé (néha pedig egyáltalán nem). Bevallom, nekem, aki azt vallja, hogy jó rangadózás fél bajnokság, ez rendkívül bosszantó és fájdalmas.

Adja magát a kérdés: hogy lehetséges mindez? Miért van az, hogy 6-0-ra lesimázzuk az Arsenalt, okos és fegyelmezett játékkal verjük az Etihadban (egyedüliként) a későbbi bajnok ManCityt, miközben úgy kapunk ki a Newcastle vagy a Crystal Palace otthonában, hogy igazából egy szavunk nem lehet? Hozzá kell tenni mindenek előtt azért azt is persze, hogy ez nem Chelsea-specifikus helyzet, elég megnézni, mit bohóckodik az utóbbi hetekben a La Ligában mondjuk az a Barcelona, aki két legfőbb riválisa ellen 7 pontot hozott a 9-ből (és ha hozzágyűjti hétvégén a maradék hármat, bajnok lesz).

Szóval az van, hogy más a rangadó és más a papírformameccs. Míg előbbin az A csapat játszik, utóbbin csak-csak teret kap a rotáció; míg előbbire külön taktika készül személyre szabott instrukciókkal, utóbbin inkább a ’hozzátok le rutinból, kedden fontos BL meccs, fókuszáljunk arra’ irányelv tematizálja a felkészülést. Mindez esetünkben annyival van súlyosbítva, hogy nekünk jobban ízlik az ellenfél játékára történő reflexió, mint amikor mi diktáljuk a tempót. Csúnyán fogalmazva inkább a rombolás és az ellenfél játékának ellehetetlenítése a mi terepünk, mint amikor nekünk kell alkotni – de legalább házon belül ne legyünk ennyire radikálisak, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy a bátrabb, kezdeményezőbb nagyok ellen könnyebben érvényesül Mourinho focija, mint a defenzívebb és vállaltan csak a vereség elkerülésére törekedő csapatok ellen.

Ezzel persze nincs is baj elméletben – ne is legyen. Álltunk már mi is a puska mindkét végén, tudjuk milyen az, amikor a kibekkelés a siker záloga – ettől függetlenül elvakultság és a csapat megfelelő ismeretének hiánya táplálja azokat az előítéleteket és lózungokat, hogy mi mindig így játszanánk, de ez most mellékes. Sokkal fontosabb, hogy Mourinho bizony többször belelépett ugyanabba a folyóba: vannak olyan felfogású és játékstílusú csapatok, akik sikerrel fojtanak meg minket annak ellenére, hogy játékerejük és játékosállományuk is szerényebb a miénknél. Nem ízlik a srácoknak se a betömörülő bunkervédekezés, de a letámadás se, ugyanis mindkettő kirángat a komfortzónából – előbbi a jól megszokott pontatlan passzoknak, utóbbi a komótos labdafelhozataloknak tesz keresztbe. Mivel nincs feltörhetetlen védelem, nyilván gyorsabban, precízebben, kreatívabban kell majd szervezni a támadójátékot, már csak azért is, mert sok olyan találkozón is akadtak problémáink ezzel, amiket végül megnyertünk.

Összegzés

A bajnoksághoz év elején úgy álltam, hogy végső esélyesnek számítunk, de nem elvárás, hogy be is húzzuk a trófeát. Tisztában voltam egyrészt azzal, hogy ez egy erős keret jó edzővel, de azzal is, hogy jó munkához idő kell. Titkon persze bíztam abban, hogy tudunk majd a zavarosban halászni és ki tudjuk használni, hogy tulajdonképpen minden riválisunk – hozzánk hasonlóan persze – átalakul/megújul.

Büszkeségemet és csalódottságomat is megénekeltem már mind e posztban, mind az év során több ízben is, így nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az összkép vegyes.

A stabil védekezés és az ebből következő számtalan kapott gól nélkül lehozott meccs például büszkévé tett, ugyanúgy, mint az erős rangadózás (főleg hazai pályán). Ha nem láttam volna majd’ minden meccset, fel is tenném a költői kérdést: lehet-e rossznak titulálni azt a bajnoki évadot, ahol 6-0 arányban (érted, hat góllal) verjük az Arsenalt (ráadásul Wenger millenniumán), vagy professzionális csapatmunkával győzünk abban az Etihadban, ahol Pellegriniék addig a rangadózni jövő nagyokat is kíméletlenül felkockázták? Lehet, ha nem citeráztak volna annyit az idegeimen ugyanezek a győző srácok, miközben bicskanyitogató flegmatikussággal konstatálják, hogy lement egy komplett félidő otthon egy kiscsapat ellen érdemi helyzet kialakítása nélkül, vagy hogy az átlátszó, ványadt és egyébként is társ mögé adott alibipasszból az ellenfél indít gyilkos kontrát.

Megcsináltuk a nehezét, aztán elhasaltunk a rutinmunkán. Picit persze magamra ismerek, hiszen én sokszor így játszom a Guitar Hero-val is: túlvagyok a szólón, aztán úgy mellényúlok az utolsó rutin-akkordoknál, hogy lefütyül a közönség. Csak az én vagyok részegen éjjel kettőkor, nem pedig Európa egyik legerősebb csapata a bajnoki hajrában.

Szóval vannak itt olyan dolgok, amikért örökké hálás leszek és amik tényleg szép emlékek, de én úgy is érzem sajnos, hogy magunkat vertük meg. Egész egyszerűen nem maradt elég szuflánk a hajrára, nem tudtunk megújulni, nem tudtunk egy utolsó lendületet venni. Voltak ellenünk dolgozó körülmények is persze (sérülések, bírói döntések, balszerencse), de az elbukott mérkőzések – és itt most a teljes szezont vegyük ide – igen csekély hányadánál tudom őszintén azt mondani, hogy többet érdemeltünk. Magyarán a végső elbukásunkat sokkal inkább keservesnek éreztem, mint mondjuk nemesnek, ha értitek, mire gondolok.

Úgyhogy szeretnék jövőre több elszántságot, több játékosságot és jóval, de jóval kevesebb ki nem kényszerített hibát. Jó nevekből és jó erőkből áll a keret, az összeszokatlanság és a rutintalanság innentől kezdve olcsó kifogás a szememben. Tanulóévnek megtette az idei, de a támadójátékunkat muszáj jobbá tenni, hogy előrelépésről beszélhessünk. Egyébként meg köszönöm a csapatnak, hogy álltunk a tabella élén és mentünk az aranyéremért a bajnokság hajrájában is – ez ugyanis nem volt ránk különösebben jellemző az elmúlt években. Szóval a jót tartsuk meg, a rosszat fejlesszük vagy hagyjuk el, aztán jövőre reszkess Premier League! Továbbra is Blue Is The Colour!