Szezonösszegző – angliai kupák

Folytatódik a móka, a bajnokság után most az angliai kupaszereplés kerül a boncasztalra. A legfontosabb tudnivaló elöljáróban az, hogy nem nyertük meg se az FA kupát, se a ligakupát, szóval ennek tükrében túl nagy győzelmi jelentések nem várhatóak. Ez a tény – ha nem vigyázunk – megszokottá lesz, ugyanis már tavaly is csak Anglián kívül leltünk boldogságra, tavalyelőtt viszont tombolhattak a srácok a Wembleyben. Az idei történésekről alább olvashattok.

Kezdjük a visszatekintést a ligakupával! Ugye ennek az amúgy alapvetően vigasz-trófeának az adott idén a megszokottnál nagyobb sújt, hogy anno ezt a kupát nyerte meg elsőként Mourinho. A portugál szerint ennek megvolt akkor az a pozitív hatása, hogy az a diadalittasság kitartott az év végéig. A legutóbbi végső sikerünk (2007) óta nyertünk BL-t, EL-t, bajnokságot és FA kupát is már, úgyhogy bármilyen fura is, titkon azért ki voltunk éhezve a februári finálé megnyerésére.

A harmadosztályú Swindon Town otthonában indítottuk a sorozatot egy alapvetően tartalékos csapattal (Schwarzer, Bertrand, Essien, Van Ginkel és De Bruyne is kezdett). A meccs legörvendetesebb híre az volt, hogy Torres és Ramires góljaival viszonylag hamar és könnyedén lerendeztük a dolgot, így a térfélcsere után labdázgatással és taktikai formációk gyakorlásával untattuk a nagyérdeműt. Viszont ezen a találkozón sérült meg Van Ginkel olyan csúnyán, hogy arra ráment szegénynek a teljes szezonja.

A következő körre maradtunk idegenben, viszont ezúttal Londont sem kellett elhagyni, ugyanis az Arsenal látott minket vendégül. Okkal bízhattunk Mourinhoban és a pazar Wenger elleni mérlegében, s nem is kellett csalódnunk. A többfrontos harc miatt mindkét csapat tartalékos kezdőt villantott (a miénk nem változott sokat a Swindon ellenihez képest), így viszont kijött, hogy mennyivel erősebb a padunk. Ezt a meccset is 2-0 arányban nyertük egyébiránt – góljainkat két olyan spanyol játékos lőtte, akik idén nem is találtak be többször Kékben. A vezetést egy rövid hazaadást kihasználva Azpilicueta szerezte meg, a kupacsatát pedig Mata gólja döntötte el végleg a második félidő közepén egy szép lövéssel. Az Ágyúsok egyébként végig meglehetősen keveset mutattak, úgyhogy abszolút megérdemelt volt a továbbjutás.

Az utolsó Mata-gól Kékben

A végállomás viszont jött a következő körben: Sunderland. Egy a bajnokságban komoly gondokkal küzdő, nemrég edzőváltáson átesett, minket félházzal fogadó csapat otthonában kapituláltunk előnyből, gyenge játékkal. Az előző mondatban felsorolt paraméterek egyike sem segített a kiesés vidám feldolgozásában, úgyhogy az már csak hab volt a tortán, hogy az egyenlítő gól a rendes játékidő, a hazai továbbjutást jelentő sunderlandi találat pedig a hosszabbítás hajrájában esett. Mivel a srácok nem nagyon törték magukat a meccsen, gondolom a kiesés sem viselte meg őket túlzottan. A tavaly elcsípett (kétmeccses) elődöntő tehát elmaradt idén, ami mondjuk jól jött a bajnokság szempontjából.

Csodás széria szakadt meg tavaly a Wembley-ben, amikor 29 veretlen kupameccs után 2-1-re kikaptunk a ManCitytől az elődöntőben. Idén tehát „nulláról” indult a számláló.

Első ellenfelünk a Derby County volt – mily meglepő, idegenben. Az utóbbi években megszokhattuk, hogy kiütéses győzelemmel dobbantunk, így a mostani 2-0-s debüt nem ütött valami nagyot. Ettől függetlenül nincs miért szégyenkezni, félgőzzel is simán ment a továbbjutás. A vezetést Mikel(!) szerezte meg a második félidő közepén, s mivel Oscar gólja is jött pár perc múlva, megúsztuk nagy Derby-rohamok nélkül a kupacsatát. A kezdőnk ezúttal is tartalékos volt, a csapat ezúttal sem termelt raklapszámra helyzeteket, viszont a Kosok sem okoztak semmi galibát Schwarzeréknek, úgyhogy a hajrára még Baker is beállhatott pár percre. A találkozót egyébként az év egy olyan szakaszában játszottuk, amikor jöttek szépen sorban a győzelmek – robogtunk is tovább.

Mikel elől-hátul hasznos volt

Jött a Stoke – első és egyetlen hazai kupameccsünk volt ez. A találkozót Oscar parádés szabadrúgás gólja döntötte el, kimaradt még pár ígéretes Chelsea-helyzet, szóval komoly gondok itt sem voltak. Ha valamit még ki kell emelni, akkor az Matics: a szerb középpályás ugyanis visszaigazolása után ezen a találkozón volt először kezdő – nem is okozott csalódást. Örültünk a kötelező továbbjutásnak, de tudtuk, nagyon kemény lesz a következő kanyar…

Az Etihadba ugyanis nem nyerni járnak a csapatok – és ez még akkor is igaz, ha nekünk (angol csapatok közül egyedüliként) sikerült ez a bravúr. Az a bajnoki diadal a csapat és Mourinho egyik legfényesebb sikere volt a szezonban, ennek tükrében ambivalens érzésekkel vártam azt a mérkőzést: tudtam, hogy képesek vagyunk rá, de azzal is tisztában voltam, hogy a csillagok ordas nagy szerencsés együtt járása kéne a bravúr megismétléséhez. A mérkőzés krónikája röviden annyi, hogy csúfos és sima vereséget szenvedtünk: a City végig uralta a találkozót, mi pedig szinte egyáltalán nem veszélyeztettük a kapujukat. A legjobban az bántott, hogy láthatóan nem is törtük magunkat, így még apró részsikereink – úgymint megnyert párharcok magas aránya vagy a meccs domináns periódusai – sem akadtak.

Sajnos a képen látható vehemencia részünkről nem volt általános

Röviden összefoglalva úgy gondolom, hogy Josénak egyik kupa sem volt annyira fontos, hogy áldozatokat hozzon értük. Annyit tett, hogy felküldött egy vállalható kezdőt, ügyelve arra, hogy pihenhessen néhány alapember, miközben nem vagyunk annyira tartalékosak, hogy a pályán kelljen névjegyet cserélnie valakinek egy tarcsiból előtúrt zöldfülűvel. Ezt megtette, de ennél többet már nem. Vagyis nem hajszolta vehemensen győzelembe a pályára lépőket, akiken nem is érződött az a mindent felülíró győzni akarás. A négy továbbjutásunk megérdemelt volt, de nem volt egyikben sem semmi extra (az Arsenal kiütése azért piros pont persze). A két kiesés viszont dühítő volt: Sunderlandben elég lett volna a közepes teljesítmény (vagy legalább a látványos kiengedés megállása), Manchesterben pedig sikerült olyan focival előrukkolni, hogy a koncepciótlansággal és a nemtörődömséggel idejekorán kiöljenek minden lelkesedést a szurkolóikból. Idén tehát nem gazdagodott a vitrinünk egy kupával sem. Sebaj, majd jövőre – addig is Blue Is The Colour!