Szerepcsere
December 14-e (vagyis egy hónap) után ismét elhagyja a csapat Londont. A sunderlandi vendégjáték óta ugyan volt hat meccsünk, ám ezek egyikéért sem kellett a csapatnak elhagyni a fővárost. Most azonban a bukdácsoló címvédő otthonában, José Mourinho legutóbbi Waterloo-jában, vagyis Leicesterben lesz jelenésünk. Célunk nem is lehet más, mint a múlt heti zakó feledtetése és vele vezető pozíciónk megszilárdítása. Kedvcsináló alább.
Ami a Ház a tónál c. filmben (spoiler) Sandra Bullock és Keanu Reeves közt két év, az a Chelsea és a Leicester között úgy tűnik, hogy egyre redukálódott. A két csapat egymáshoz képesti pozíciója az utóbbi években úgy viszonyul egymáshoz, mint sinus cosinushoz. Kicsit sem vagyok pro matekból, úgyhogy nem viszem be magam az ingoványba, legyen elég annyi, hogy a két függvény mintájára fáziskéséssel hullámzunk a tabellán egymáshoz képest. Tavalyelőtt, amikor rajt-cél győzelemmel lettünk bajnokok, a Rókák újoncként a 14. helyen zártak. Az előző idényben fordult a kocka és Ranieriék értek föl a csúcsra, miközben mi kilenc együttest is magunk elé engedtünk. A két csapat között idén is szakadék tátong, ám szerencsére most mi vagyunk a jéghegy csúcsa, míg a címvédő senyved a kiesőhelyek közelében.
Ha belefér egy coming out (nyugi, nem olyan): míg élek, hálás leszek a Leicesternek. Ugyan ők verték be az utolsó szeget José koporsójába – ami még az akkori állapotok és dicső jelenünk tükrében is szomorú történet (gondoljunk bármit a portugálról, harmadik Kék bajnoki címe után pár hónappal szégyenült meg) –, viszont véghezvitték a modern futball talán legnagyobb csodáját, amivel feloldották a legkisebb rossz dilemmáját is, miszerint ki legyen a bajnok, ha már mi nem. Elég ránézni a tavalyi tabellára, hogy lássuk, hány ujjunkba kellett volna beleharapnunk és mennyire a Rókák nélkül, s máris beleborzong minden jóérzésű Chelsea-drukker.
Szóval príma helyre került az a bajnoki cím még azzal együtt is, hogy titkon mind tudtuk, légvár az a Leicester. Ezzel együtt jár a kalapemelés Don Claudionak, aki nemcsak a PL-ben lett a szezon menedzsere, hanem a FIFA-nál és megannyi illusztris médiumnál is a World Soccer Magazine-tól kezdve a La Gazzetta dello Sporton át az ESPN-ig. Persze a mi digónknak sem kell a szomszédba mennie az elismerésekért, még ha ilyen díjözönt nem is remélhet ezért az idényért. A tizenhármas győzelmi széria ettől függetlenül megtette a hatását: zsinórban harmadszor is Conte lett a hónap menedzsere a ligában, ami túl azon, hogy járt is neki az eredmények révén, azért óriási dolog (olyannyira, hogy ilyen szériát még nem ment senki előtte).
A szombati rangadónak – hogy rátérjünk a lényegre – remek felvezetője volt az U23-as összecsapás, amit 4:0-ra nyertek meg Leicesterben ifjoncaink péntek délután. Mondanám, hogy ilyen gólgálát ne reméljünk a nagyok esetében, de hát volt egy ligakupa meccs még ősszel, ahol mínusz kettőről és hosszabbításban (meg egy kicsit már emberelőnyben is) összeszorgoskodtuk ezt a mennyiséget. Aki látta, nem felejti Azpilicueta bombáját, Fabregas villámdupláját és Hazard okos gólpasszát… Varázsolni szerencsére nem csak ott sikerült Ranieriék ellen, hiszen a bajnokságban egy sima hármassal rendeztük le a címvédőt a 3-4-3 londoni premierjén (az volt a második a tizenháromból).
Szóval idén két rókaprém már került a gardróbba, de reméljük, az igazság az Angliában és az olaszoknál is három. Tizenhat csapatot vertünk meg a tizenkilencből az odavágók során, de a visszavágózás eddig maga a rémálom, hála Dele Allinak és a spúroknak. Így tehát a Leicester lehet az első, akit oda-vissza verünk és mondanom sem kell, mennyire kéne ez. Egyrészt a címvédőt oda-vissza elkapni póz, másrészt nem mutathatjuk most a gyengeség jeleit, muszáj feledtetni a múlt heti fiaskót, harmadrészt meg ki kéne használni, hogy a liverpooliak és a manchesteriek egymást marják a hétvégén két szomszédváras rangadó formájában.
Hogy ne legyen ennyire egyszerű a képlet, jöttek szépen a hírek Costa és az edzői stáb balhéjáról (pedig milyen jól mulatott még a csatár Contéval múlt héten…), ami sok minden lehet még a nagy büdös semmitől a szívünkbe tőrig, de egyelőre nem húznék fel egyik szcenárióra se nagymonológot. A lényeget úgyis mindenki tudja: Diego az egyik legfontosabb emberünk, itt a helye, s bár nem okos, annyira csak nem hülye, hogy vihart kavarjon a feszített tükrű kis tavunkon. Persze nyertünk már nélküle is nem oly’ rég, s ha nem lesz, akkor most is így kell majd, ettől függetlenül nyilván nem hiányzik most se a feszkó, se a kavarás. Reméljük a legjobbakat és a három pontot, továbbra is Blue Is The Colour!