Sebtapasz

A bajnoki győzelmi szériánk megszakadása után az FA kupában nyílt először lehetőségünk javítani. Ugyan a sorozat és a mérce is más volt, ettől függetlenül sok múlott azon, miképp sikerül reagálnunk a Tottenham elleni fiaskóra. Nos, a csapat köszöni szépen, jól van: felforgatott kezdővel és kissé már bosszantó helyzetkihasználással is könnyen léptünk túl harmadosztályú ellenfelünkön. A mikéntről röviden alább.

Ez a találkozó két olyan szempont miatt volt fontos most a csapatnak, amik kissé ellentmondanak egymásnak: egyrészt feledtetni kellett a szerdán elbukott rangadó keserű emlékeit, másrészt bizonyítási lehetőséget kellett adni azoknak, akik a tizenhármas szériából (és a Tottenham elleni blamából) nem tudták kellőképp kivenni a részüket. Mivel Conte a gálakezdőt az elvárásoknak megfelelően megbolygatta, akadtak olyanok, akik nem tudták magukból kijátszani a hétközi csalódottságukat, viszont helyetteseik igyekeztek tenni arról, hogy legalább mi jól szórakozzunk.

Bár olasz menedzserünk nem a rotáció nagymestere, FA kupás debütálásán az eddig keveset játszóké lehetett a főszerep. Akit csak lehetett, pihentetett, a helyetteseket pedig a bajnokságban megszokott 3-4-3 helyett 3-5-2-ben pakolta fel. Nekem szemrevaló volt a kezdő és méltatom is érte Contét. Nyilván kínálta magát David Luiz, Hazard vagy Diego Costa jegeltetése, de nem volt szükségszerű, hogy Aina kivételével minden idei háttérembert kezdessen Terrytől kezdve Loftus-Cheeken át Batshuayi-ig, elvégre többségük nem is kezdett még idén, legfeljebb a ligakupában.

A ligakupa után az FA kupában is sikerült Michynek góllal debütálnia

A nagy rotálásra majdnem rá is faragtunk az elején, hiszen a Peterborough bátran kezdett és még arra is volt esély, hogy ők szerezzék az elsőt. Szerencsére ez az ijesztgetés csak arra volt jó, hogy Begovic is azt érezhesse, köze volt a győzelemhez. A megszerzett vezetés után már végig kézben tartottuk a mérkőzést, a vezetés egy percig sem forgott veszélyben, de a diadal azért nem volt ennyire felhőtlen, olykor voltak ugyanis bajok.

Ott van például a védekezés. Túlzás lenne azt mondani, hogy nagy nyomás alá helyezett volna minket a vendégcsapat, s nem voltak épp kreatívak vagy villámgyorsak sem az akcióik, mégis sikerült több ízben zavart okozniuk. Nyilván tudta jól Conte, hogy megvan a veszélye fölpakolni egy olyan Zouma-Terry-Cahill triót, ami ebben a formációban összeszokatlan, a tagok pedig lassúak és/vagy sérülésből tértek vissza. A nagy kihagyás a francián érződött leginkább (hibázott például a kiállítás és a gól előtt is), ám természetesen korholás helyett ez még a bátorítás időszaka: nyilván időre és éles meccsekre is szüksége lesz még ahhoz, hogy felvegye a ritmust, most egyelőre szokja a terhelést, a társakat és a játékrendszert. Sajnos Terry egyre inkább a tekintélyéből él már csak (persze nem Friendnél, aki szívbaj nélkül szórta ki), az ő pozíciójában a lassúság az a faktor, ami nem igen palástolható vagy kompenzálható (legfeljebb rövidtávon). A triumvirátusnak sok problémát okoztak a beadások, a Peterborough helyzetei javarészt ebből születtek (mondjuk a piros lap és a gól sem).

Az egyetlen játékosunk, akinek nem lesznek kellemes emlékei

Másik kritikus pont a helyzetkihasználás volt. A Sp*rs elleni nihil után kellemes gond erről írni, hiszen harmincvalahány kapura lövés szép termés, ettől függetlenül bennem nyomot hagyott a tékozlás. Pedro kapufája, Loftus-Cheek tévesztése vagy Batshuayi rossz döntései mind bosszantó momentumok voltak – még úgy is, hogy nem forgott veszélyben a továbbjutás. Szóval a helyzetek mennyisége és milyensége tükrében örülhetnek a vendégek, hogy megúszták hét kapott gól alatt. Mi – főleg a játékosok – meg bosszankodhatnak, hogy nem sikerült jobban dörömbölniük a kezdő ajtaján.

Azt persze jó volt látni, hogy az eddig mellőzöttek is képesek jó megoldásokra, s olykor élvezik is a játékot. Ráadásul a nagy visszatérő Zouma és az eddig talán indokolatlanul mellőzött Batshuayi is végig pályán maradhatott, ez pedig járt mindkettőjüknek. Örömteli volt az is, hogy az összeszokottsággal azért nem vádolható játékosok is szépen keresték egymást, az egyénieskedés és önzőzés helyett inkább a másik támogatása-kiszolgálása dominált. Nyilván mindenki igyekezett maximálisan kihasználni az időt és a lehetőséget, de jó, hogy senki sem vált instant labdatemetővé.

Két szép góljával és nagy játékkedvével nálam Pedro volt ma a legjobb

Összességében tehát elmondható, remek sebtapasz volt ez a kis kupameccs. Alatta még nyilván fáj, de a gyógyulás érzékelhető. Simán nyertünk, az eddig nélkülözött kiegészítő emberek megkapták a lehetőséget, s többségük szépen élt is vele, miközben a kulcsjátékosok pihenhettek. Nyilván így kellett történnie, de jó, hogy nem csúszott hiba a számításba. A többi pályán sem volt csillaghullás, az ismétlésre kényszerülő Pool kivételével minden nagycsapat továbbjutott. Sorsolás holnap, addig is Blue Is The Colour!