Roll, baby, roll!

José bepörgette a hatlövetűt, majd viszonylagos magabiztossággal kétszer is elsütötte – mindkétszer üresen kattant a kakas. Mourinho eljátszott volna ott reggelig egyébként, a golyót megkapta az előddel felálló Nápoly, José pedig csak pörgette, pörgette…

Tegyük azért le az asztalra a fegyvert, ha fejlövést nem is, megérdemelne mindenki viszont egy pofont, akinek köze volt a tegnapi meccshez. 8-0-t vizionáltam a kommentok között, és az első 10 perc alapján minden józan gondolkodású ember egyetértően kellett, hogy bólogasson. Mire az első becsorgott, már vagy hattal kellett volna mennünk, és még reálisan nézve is 8-2 kellett volna legyen a tegnap esti mérkőzés, erre lett 1-0. Persze a piszok kis Zsozé fejében valószínűleg már a Schalke földbe döngölése óta megvolt a forgatókönyv, jó eséllyel még ő sem értette, hogy a retekbe lehetett ez tegnap egy gólos győzelem.

Rengeteg sok új információt nem hordozott az E csoport végjátéka, a Basel, akit kétszer nézett be a csapat, mivel csak ellenünk volt képes oda-vissza nyerni, más ellen meg úgy nem nagyon, kiesett, a Schalke továbbgyűrte magát, mi pedig úgy lettünk csoportelsők, hogy azért nagyon nem szakadtunk meg az igyekezetben. Szűkebben vizslatva a dolgokat, sem láttunk sok újat: a csapatunkban van egy játéktér szerinti tényező, mostmár tekinthető ötösfogatnak: Hazard-Oscar-Mata-Willian-Schürrle, akik szavakban nehezen kifejezhetően veszettül jók, meg vannak a többiek.

A meccs előtt ránézve a kezdőre minimális meglepettséggel láttam, hogy a legutóbbi meccs hőse, a még mindig megszokhatatlanul fritz ábrázatú germán nincs ott, cserébe Willian meg igen, aki aztán nem volt rest egész meccsen megmutatni, miért. Egyre felszabadultabban játszik a brazil, ami egyre inkább előhozza belőle az ösztönös zsenit, és tegnap is betolt a gólpasszal felérő szöglet mellett vagy minimum 3 gólt érő kulcspasszot a közösbe, arról már kevésbé tehetett, hogy Ba felöltötte a rohamnéger álarcot, nehogy már túlzottan kilógjon a csatártársak közül, még a végén az edzésre becsempészett szöges kaktusszal üldözik körbe, s nagyon igyekezett, nehogy sok gólt lőjön, vagy legalább egy félnél többet.

Aztán ugye tényleg az első perctől úgy nekiláttunk az ellennek, minta legalábbis a Real ellen tolnánk a döntőt, mivel a Steaua meg olyan, mint a lépcsőház (ugye sötét és korlátolt), játszani nem tudott, aztán szépen lassan egy óra múltán elfogyott a játékkedv. Az látszott, hogy a román gárda irányítószámmal sem találna kaput, cserébe ütöttek-csíptek-rúgtak-haraptak, a hatvanadik perctől már kb csak az új beállók akartak focizni. Tegyük hozzá, amit José is hozzá tett a meccs után: onnantól, hogy tudták a másik meccs eredményét (Basel kiállítás után a hatvanadik perce kettővel megy a Schalke) nem is nagyon akarták széthajtani magukat.

Tényleg olyan volt ez a Bukarest, mint egy versenyzongora: bazi nagy, buta, sötét, és hiába tologatod, csak nem mozdul, cserébe mindig útban van. A Chelsea ötöse mindent megtett, Lampard révén távolról is volt próbálkozás, de a gól valahogy nem jött össze, a románok meg mintha kettővel többen lettek volna, valahogy mindig odaért egy becsúszó láb az utolsó passzokba, belevetődött egy meghatározhatatlanul szürke mez a lövésekbe. A whoscored végül 69-31%-ra hozta ki a labdabirtoklást, nézve még ennél is többnek tűnt, a játékosok átlagos pozíciója a pályán pedig mindent elárul:

A Steaua játékosai többnyire a saját térfelükön, a mieink többnyire az övékén, még a (Schwarzert leszámítva) utolsó Terry is jó 40 méterre a kapunktól tevékenykedett. A játék ennek megfelelően javarészt (kb 70%-ban) a vendégek térfelén folyt, viszont az elképesztő fölény ellenére 18 lövésből mindössze 5 tartott kapura, és hát ugye abból is 1 gól jött össze. Tegnap valójában tényleg csak annyi hiányzott, hogy élesebb legyen a csapat, és, valójában ez igaz mindenkire, mert kb csak Schwarzer nem került helyzetbe a meccsen. A meccs legjobbja így a román Szukala volt, aki 7 szerelés mellett 7 tisztázást tud felmutatni, és még két lövésbe is beleállt. Pörgött, mint a búgócsiga, ha tegnap a meccs helyett pakson kamatoztatja a forgó mozgású energiáit, leállhatott volna a kettes blokk.

Szóval, mondjuk úgy, vegyes érzelmekkel teli helyzetben ülök most itt, mert egyrészt ezt a meccset úgy meg kellett volna gyilkolni, hogy CR sírva hajtsa álomra fejét, mert Hazard egy meccsen beállította a csoportköri gólrekordját, és mint csalódott szurkoló, mert nagyobb showt vártam, mindazonáltal ismét le kell borulni egy kicsit a csapat, és egy kicsit jobban GI José előtt, mert végülis az eredmény a lényeg, nem? A Chelsea pedig továbbment, első helyen, úgy, hogy igazán egy percig sem volt kérdés – a Basel elleni két blama ide vagy oda, a gyenge csoportért meg ne kelljen már elnézést kérni. A látottakért néha lehetne, de végeredményben még így is látványos, támadó focit játszott a csapat, az, hogy a gól(ok) meg nem potyogtak be, hát, előfordul.

Nehéz úgy, hogy én vagyok a csapat önkritikája, mert még én is úgy látom, nehéz lenne eladni marcipánként a cukrozott taknyot, de vége a szerény korszakomnak, nekem senki sem parancsol, még én sem: a csapat JÓ. Az edző JÓ. A játék JÓ. Aztán, ha majd még össze is áll, akkor meg egyenesen krvajólesz. Addig meg, itt vagyunk egymásnak, hogy elmondjuk, mi és miért volt szar. Mert kifogásolnivaló, az akadt tegnap is rendesen. Csakhát, összességében meg azért rendben van a dolog.

Süppedjünk hát kedvenc fotőlyünkbe, aztán várjunk, amíg összeáll, aminek össze kell. Addig pedig roll, baby, roll…

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=Sf9soeYILDQ]