Blog bejegyzés

(R)evolúció

evolution_revolutionAz év utolsó, kéthetes válogatott szünetében alkalom nyílik némi kitekintőre. Contéról lesz szó, a Chelsearől, Contéról és a Chelsearől, illetve arról, mi is az, amit most látunk.

Mondjuk először – nem mintha számadással tartoznék, vagy mi, de hát ez itt mégiscsak egy közösség, és asszem ezt valahogy így illik – kérnék némi elnézést igénytelen és hirtelen, de legalább rövidke eltűnésem miatt. Olyan privát dolog állt elő az életemben, ami megdöntött egy pár, nos, valójában egy sor dolgot, amiben, amikben hittem. Olyan pofont kaptam az élettől, sorstól, vagy lett légyen bármi is az okozó, amit már igazán nem vártam. No meg persze, igazán meglettem volna nélküle. Egy kicsit le kellett ülnöm, elvonulni magamba, el a világtól, és tisztázni néhány alapvetést, ami ugyan nem ment, de legalább a kezdeti sokkon túltettem magam, és némileg átvette az értetlenség helyét egy neutrális közöny, a mindenki-kapja-be életérzést pedig felváltotta a leszaromság.

Aztán ezt nem is húznám tovább, nem miattam, hanem a Chelsea miatt járunk ide, akkor meg beszéljünk a Chelsearől, főképp, ha már a Chelsea végre a Chelsearől, és nem a vesszőfutásról szól. Ez is olyan persze, mint az élet, egy nyamvadék Möbius-szalag, hogy a dögvész vinné el. A német matematikus bácsiról talán már mindenki hallott, na most ez a fickó volt, aki alkotott egy tulajdonképpeni anomáliát, egy olyan kétdimenziós felületet, aminek csak egyetlen oldala és egyetlen éle van, a felülete pedig lényegében önmagába tér vissza. Akárhonnan indulsz el, van benne fent és lent, de végül mindig visszatérsz ugyanoda.

A Chelsea pedig most, egy újabb digóval tért vissza oda, amit mi mind annyira szeretünk látni – a győzelem útjára. Na most azt, mármint győzni, sokféleképp lehet. Az értékéből mit sem von le, ha nyögvenyelős, vagy ha szar. Azért viszont hovatovább mindenképp kellemesebb érzés, ha az a győzelem _jó_. A Conte-szezon első fejezetét mindenképp a két fájó vereség, és szeptember második fele zárta le. A jó talján számára ott ért véget a pöcsölés, és merte végre önmagát adni a Chelseabe.

chelsea-antonio

Nehéz megfogalmazni, mi is az. Persze a felszínen egyszerű, hiszen konkrét szavakba önthető, hogy 3-4-3, meg a satöbbi. Tulajdonképp valójában azt kellene mondanom, hogy meg merte hágni a Chelseat. Persze némileg szerencsés is volt, hiszen a sors megtette neki azt, amit előtte sokan nem tudtak. Próbálom mindjárt világossá tenni, miről zagyválok: az újkori Chelsea Abraval indult, illetve azzal, hogy akkora reteknagy pénzt tolt be a klubba, és tett az újonnan betelepített edző kezébe, hogy a teljes keretet át lehetett rajzolni belőle. Letéve ezzel egy aranygeneráció alapjait, ami végül lényegében mindent megnyert, csúcsokat döntött, és okozott nekünk, szurkolóknak sok szép emléket. Ezt Mourinho indította el, és a legtöbb trófeát ő is zsebelte be lényegében. JM1 és JM2 közt viszont bárki is volt a kispad seggtörő székében, egy kivétellel mindig azt tudtuk elmondani, mert az volt az igazság, hogy Josépapi kezenyoma sötét kísértetként terpeszkedett a kereten, a taktikán, és minden lépten és nyomon. Na most ez főleg azért is volt így, mert a kulcsjátékosok, akik a keret gerincét, és egyben sikereit is trademarkolták, alapvetően egy hullámhosszra voltak beállítva, és nem igazán lehetett őket sikeresség terhe mellett kimozdítani ebből a komfortzónából. JM1 a.k.a Special One ezen erődítményét pedig pont JM2 a.k.a HappyOne volt kénytelen végleg lerombolni. Más kérdés, hogy a transition időszakban még azért kipörgetett egy ötoldalú kockával egy duplahatost, és hozott egy bajnoki címet, az új generáció felépítéséhez már nem kapott elég időt. Más kérdés, hogy túlzott magabiztossága közepette megolvadt alatta a beton, ő meg olyan mélyre zuhant, ami már Abra mindkét szemöldökét Ancelotti szintre emelte, azt pedig edzők nem igazán szokták megúszni.

Ezzel egyúttal az új edző számára megadatott az a flash, hogy lényegében azt csinálhatott a csapattal, amit akart. Conte ezt nem igazán merte elsőre felvállalni, más kérdés, hogy ezért aztán nagyon nem lehet legorombítani. Megnézte, mit tud, amit kapott, aztán, amikor azt látta, hogy az kevés, volt töke váltani: levágta a Chelseat az ágyra, ideje lefeküdni, bármi lesz utána. Elaprózni kár, ha csináljuk, csináljuk jól, és még saját eredeti terveit is felrúgva (ő maga beszélt arról nemrég, azaz ma, hogy eredetileg 4-2-4-et akart játszani, csak az ugyanúgy nem működött, mint a 4-2-3-1), csinált valamit, ami működik. Skalárhullámként terjedt szét a Chelsean, és ezzel relatív gyorsan elérte azt, amire fentebb próbáltam célozni: EZ, ITT Conte Chelsea-je, mert a résztvevők nevétől függetlenül ez valami _új_.

343

Mondanám, hogy ez egy amúgy is elkerülhetetlen evolúció, hiszen ha én, szerény önmagam beláttam azt már 2016 márciusában, hogy ide háromvédős rendszer kell (visszakeresném persze, akkor hányan néztek hülyének emiatt, de inkább nem, elég, hogy igazam lett), akkor nehéz azt mondani, hogy ez mégis mekkora forradalom már, főként, hogy idehoztunk egy olyan edzőt, aki jóideje ezzel a felállással dolgozik, mégis… mégis, annyiban mindenképp revolúció, hogy ez ennyire hirtelen, gyorsan és hatékonyan ment végbe. 5 meccset nyomtunk le az új felállással, 2-0, 3-0, 4-0, 2-0, 5-0. Köztük egy JM féle MU, egy bajnok, egy Soton és egy Koeman féle Everton ellen. S bár minden meccsen így volt, de szinte meccsről-meccsre épült fel ez a csapat, s bár korábban is látszott, de az Everton ellen volt masszívan látványos, hogy mennyire hatékony a gép, mint egy kombájn: úgy szétdomináltuk az addig egyik leghatékonyabban védekező Evertont, ahogy nem szégyelltük. A valóság téridő szövete ott hömpölygött előttünk, és hajlott vissza önmagába, nem volt érzékcsalódás, nem egy gagyi karnevál, ez volt az egyik legfaszább dolog, amit az utóbbi időben láttam, és nem nagy titok, hogy elmondjam, ez a meccs volt az egyik, ami némileg visszaadta az életkedvem.

Azt írtam fentebb, hogy Conte skalárhullámként viselkedett – hogy kicsit értsük meg, mit akartam ezzel (bár igen, ez is olyan, mint a poén, ha magyarázni kell, már régen rossz – de talán mégiscsak jobb, ha értjük egymást); nem tudom, ki mennyire jártas a kvantumfizikában, aki igen, az már biztosan hallott a skalárokról, amit eredetileg az 1850-es évek környékén Maxwell, majd később Tesla kutatott és bizonyította létezését. A skaláris energia egy, az emberi élettérben létező és ismert összes többi energiától eltérő egyedülálló energiaforma. Az összes energiaforma, amire csak gondolhatunk és nap, mint nap találkozhatunk, mi magunk is kibocsátunk, illetve használunk részecske, illetve hullám tulajdonságokkal rendelkezik és Hz-ben mérhető (mint pl. napenergia, hőenergia, elektromosság, mágnesesség, hang). A két meghatározó különbség ezen energiaformák között, hogy milyen gyorsan terjednek hullámaik, illetve milyen intenzitásúak, azaz mekkora a frekvenciájuk és az amplitúdójuk. A skaláris energia azonban egy igen egyedülálló energiaforma, 5 dimenziós állóhullámokból épül fel. Ahelyett, hogy sugarakba csoportosulna, vagy vonalasan terjedne, a skaláris energia kitölti a teret, s forrásából kifelé haladva sem veszt intenzitásából. Képes áthaladni tömör anyagokon anélkül, hogy veszítene intenzitásából. Igazából pontosan emiatt volt képes Tesla közel 100 évvel ezelőtt skaláris hullámokat átküldeni a Föld túloldalára, veszteség nélkül. Ennek ismét a fenti szempontból van jelentősége. Tömör anyagoknak átadja saját “aláírását”.

Conte lényegében ugyanezt csinálta, hiszen új, mondjuk úgy „Conte-kompatibilis” játékost nem igazán kapott a nyáron, a kapott anyagból kellett dolgoznia. Ami viszont egy masszív, tömör anyag volt, amely bajnok lett, aztán semmivé lett, aztán Hiddink alatt lett belőle egy ilyen-olyan-semmilyen, színtelen, szagtalan, szúrós szagú valami, ami nem akármi, de már majdnem bármi. El is zavarta volna a java részüket a többség, tünjetek is el a faszomba innen, aztán fifa üzemmódba váltva vegyünk-vegyünk-ménemveszünkmáá, újratervezés aktívan, amit megértek én egy alapszinten, elvégre ha nyakadba ömlik a szar, és mindenki más vidám, rád meg csak úgy szarik az élet, akkor úgy rájön néha az emberre ez a mindenki dögöljön meg életérzés, de hála égnek, amint az emberek ezt megértik, elmúlik. Aztán persze az újonnan jött siker és felismerés tekintetében racionalizálni akarják ezt, röhögtem is egy jót, amikor valamelyik poszt alatt felmerült, hogy akkor most, hogy Conte ekkora könyvtár szakos kálmán a király, akkor ugye jó, hogy kibasztuk Josét? Ja…. nyilván releváns kérdés ez, egy éve volt egy almám, ami lehet, hogy romlott volt, nem ettem meg, ma meg nem fostam, akkor most ugye ez azért van? Hú, mondom ez nem gyenge, kiül a fesztivál a tekintetembe’ dr Zwack, das ist ein Unicum.

A lényeg, hogy meg kellett keresni azt a pontot, hol az erő, mi porig zúzza Babilont, mindent, ami eddig volt, lecsavarni magunkról Bábel tornyának árnyékát, Mr Aspect ezt meg relatív játszi könnyedséggel meghúzta. Bármi is lesz a vége, már ezért az öt meccsért megérte. Ekkora ugrásszerű pozitív változásra még talán azon legoptimistábbak sem számítottak, akik szerint az idény elején is reálisan vadásztunk a PL címre. Kezd összeállni az a csapat, amelyikre Conte valószínűleg sérülésmentes időszakban számítani fog, ezzel padra száműzve JT-t, Branát, Oscart, Fabregast, és jelen állás szerint Willit is, olyan fiatalok mellett, illetve mellé, mint Chalo, Aina, vagy Bats. Zouma újrázhat. Fölöslegesnek érzem továbbra is azokat a gondolatokat, hogy mi van ha, és mi lesz majd, ha – Conte „emberei” is a keretben lesznek, mert ez most működik, és arra sosincs garancia, hogy mással majd jobb, vagy akárcsak ugyanilyen jó lesz. Ugyanezen analógiára, attól, hogy most a bajnokság már majdnem harmadánál járva egészen jó pozícióba küzdöttük fel magunkat, továbbra sem látom, hogy túlontúl predesztinálná a csapat végső sikerét, viszont jelenleg már ténylegesen is reális a BL hely, és ha emellé még valami medál, meg egy gólkirályi cím, esetleg egy POTY cím is kinéz, az már torta a habon. Tudom, az én krvaanyámat, de én beérem a tortával is egyelőre.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com