Remekmű a káoszból

Thomas Tuchel jött, látott és győzött. A mámor még mindig tart, de nézzünk kicsit a dolgok mögé: hogyan lett a Chelsea első német edzőjéből a klub második BL-győztes edzője?

A Chelsea egy sikeres klubnak vallhatja magát. Valamilyen cím minden második vagy harmadik évben eggyel gazdagabbá teszi a klub becses lajstromát (Anlgián belül és túl egyaránt), ami elég jó adunak számít, ha a szurkolók a riválisok szimpatizánsaival folytatnak genitális méretharcot. Az eredményességnek megvannak az árnyoldalai is: a sikermágnás, Roman Abramovics hajlamos úgy cserélni az edzőket, mint átlagember a cipőit, ami egyik sarkalatos pontja az őt és a Chelseat érő kritikáknak.  Az orosz üzletember sosem egy körülírható futballfilozófia mentén nézelődik, megakadályozva ezzel azt, hogy lehetőséget adjon valamiféle identitás megteremtésére – tegyük hozzá, ez is van olyan fontos pont az egyetemes klubvezetés feladatai között, mint maguk az eredményesség.

Abramovics érkezte óta egyedül José Mourinho volt képes legalább három egymást követő szezont is a Chelsea kispadján elkezdeni (a Special One mindkét időszakában elmondhatta ezt magáról), ez mutatja jól, hogy a klubvezetés leginkább egyes olasz középcsapatok modelljére emlékezteti az egyszerű futballszurkolót. Edzőnek lenni a Stamford Bridge-n nem a kiszámíthatóság jelképe: Abra Papa az egyik kezével pénzt ad neked, amiből aztán olyan paripát vehetsz, amilyet szeretnél, de a másik kezével bármikor kihúzhatja alólad a kispadot, ha úgy látja jónak – még akkor is, ha teljesíted az előzetes elvárásokat, netán trófeá(ka)t is nyersz.

Azonban csak az edzők távoznak, a kéréseikre leigazolt játékosok nem igazán. Az elmúlt félévtized Chelsea-je éppen ezért játékstílus szempontjából sokszínűnek mondható. Antonio Conte meghonosította a klubon belül (és talán Angliában is) a háromvédős felállást, az olasz menedzser hozzátette ehhez fő eszméjét, a munkamorált. Őt követte honfitársa, Maurizio Sarri a kicsit „füstösebb és rekedtebb”, labdabirtoklás-orientált játékával. Majd edzőként visszatért Frank Lampard, aki a fékeveszett presszing iránt táplált, naiv romantikáját fiatal és támadó szellemű játékosokkal szerette volna foganatosítani, bátran nyúlva a klub akadémiájának legjobbjaihoz is.

Végül mindhármójuk sorsa a kirúgás lett, kezdeti sikerek ellenére is. Mikor pedig 2021 januárjának végén Super Frank távozott a kispadról egy sok mindenre fogékony keret várta következő edzőjét. A választás végül Thomas Tuchelre esett, akit 2020 Szenteste napján még kirúgtak Párizsból. Mikor Tuchel és stábja (Löw Zsolttal az élen) szemügyre vethette a Chelseat, mit is láttak?

• Bővelkedik a csapat középhátvédekben és a szárnyvédőként bevethető játékosokban, ráadásul még egy páratlan munkabírású középpályás (Kanté) is rendelkezésre áll: a Conte-éra lenyomata
• Van két mélységi középpályás, akik rendkívül labdabiztosak (Kovacic és Jorginho): a Sarri-éra lenyomata
• Van egy halom olyan játékos is, akik a támadóharmadban vethetőek be és erényeik a futball mai trendjeinek felelnek meg. Innen nagyon sok a példa, de a legfőbbek: Mount, Werner, Havertz és Pulisic – a Lampard-éra lenyomata

Ha azt nézzük, hogy Tuchel egy rendkívül összetett és aprólékos gondolkodású edző, aki ráadásul mindenféle taktikai felállásra fogékony, akkor azt a frigyet még Lampard menesztése napján az égben kötötték meg, a házasság gyümölcse pedig szombat este született meg. Nem játszottunk mindig szépen, kisebb csapatok ellen olykor-olykor arcpirítóan szenvedtünk, Európa végigverése is talán kissé túlzó kifejezés, de mindenkinek kihúztuk a méregfogát tavasszal. Olyan játékosokkal, akik tudnak szervezetten védekezni, tűrik az ellenfél magas letámadását és képesek nagy sebességgel rohamozni az ellenfél kapuját is. Tuchel pedig mindezt egy szezon kellős közepén valósította meg, új játékos leigazolása nélkül. Tudott egy összefüggő remekművet kreálni Abramovics klubvezetési rapszodikusságából.

Az érzés pedig semmihez sem fogható. Kilenc éven keresztül 2012. május 19-ét ünnepeltük évente, ami „A GYŐZELEM” napját jelentette számunkra. Szombat óta azonban München hőstörténete már „csak az egyik győzelem”. Van egy újabb, van egy másabb. Idén is underdogok voltunk, de a tavaszi menetelés és a portói döntő is egy igazi masterclass volt egyénileg és csapatszinten egyaránt, ha úgy tetszik: magunknak kapartuk ki a gesztenyét. Oké, Guardiola ismét túlgondolta, szinte biztos, hogy kevesebb olyan szituáció alakult volna ki, mint Havertz góljánál, ha a katalán mester legalább egy szűrőembert nevez a kezdőbe. Viszont amilyen odaadó munkát tettek le a Chelsea játékosai, lehet még így is találtak volna egy gólt.

Mi vagyunk most a középpontban. Minket csodál a világ. Nincs ennél jobb érzés most, én a győzelem tényét még fel sem fogtam teljesen, hiába kezdtem el érezni valamit már az Atletico kiejtése után. Kívánom minden Chelsea-szurkolónak, hogy minél tovább maradjon abban a mámorban, amiben most én vagyok. Élvezzük ki minden percét, aztán ráérünk a következő szezon csapatán gondolkodni később…