Poklok és mennyek

Nehéz belevágni egy ilyen mérkőzés értékelésébe, de még magába a felvezetésbe is. Hiszen történt itt annyi minden, ami dobált minket ezen az érzelmi raftingon, s ami nagy szavakért, valamint epikus jelzőkért kiált, miközben lerendezhető lenne mindez annyival is, hogy a két hektikus középcsapat hozta a formáját és vele együtt az előzetesen is kalkulálható ikszet. Aki viszont megélte ezt az egészet, az tudja, hogy többről volt itt szó. Részletek alább.

Az Everton elleni volt az újév negyedik tétmeccse csapatunk számára, s zsinórban a harmadik, amit otthon játszottunk (de Londont ugye a Palace ellen sem kellett elhagyni). A hazai pálya és minden, ami ezzel jár, elvileg segíti a csapatépítést. Mi viszont nagyon úgy tűnik, hogy mindkét fronton egy helyben toporgunk.

Az első félidő impotens és ingerszegény játéka különösen a szerdai izmozás és ponthullajtás tükrében volt kiábrándító, hiszen hiába voltak az utóbbi hetekben bizalomgerjesztő momentumaink, sőt mi több, eredményeink is, ha ezt a kvázi lendületet mi magunk törjük meg az ellenfél helyett. A WBA elleni döntetlen a játék képe alapján majdhogynem szükségszerű volt, hiába vezettünk kétszer is. Az jól látszott ott és akkor, hogy ha nem rázzuk meg magunkat szombaton, akkor az Everton ellen is legfeljebb egy pont kerülhet a zsákba.

Az első játékrész alapján pedig úgy tűnt, igényünk sincs nagyon többre. Fordulás után pedig hamar megtapasztalhattuk, hogy néha bizony meg kéne tudnunk elégedni a kevéssel is, ugyanis a srácok könnyedén alul tudják múlni a pesszimista elképzeléseket is. A vendégcsapat vezető gólja maga volt a bohózat: Lukaku birodalmi lépegetéséhez bántóan sokan asszisztáltunk centikről, a továbbtett labda pedig játszva juthatott el ahhoz a Baineshez, akinek az embere (nevezzük Ivanovicsnak) nem tett eleget munkaköri kötelességének, szóval ezek után szerintem már mi reklamáltunk volna, ha Terry nem lövi lábon magát úgy, hogy a játékszer a gólvonal mögé hulljon.

Terry és Courtois ábrázata is beszédes

Kapitányunk öngólja ráadásul a liverpooliakra hatott élénkítően, amit Barkley kapufája és az idén többnyire homály Mirallas szépségdíjas találata is remekül demonstrált. És itt a totális összeomlás helyett – már-már meglepő módon – valami megváltozott. Az ébresztőt (a 0:2-n kívül) nálam Costa fújta a dühkitörésével, amikor Jones szabálytalannak látta az Everton tizenhatosánál: jó volt látni, hogy volt olyan, akit nem lehangolt, hanem felpaprikázott az előállt helyzet. A branyolból előtörő – most tényleg csak jó értelemben vett – állat fölrázta a többieket is, főleg Fabregast, aki előbb majdnem besarkazta az év gólját, majd adott egy olyan hajszálpontos, tért ölelő passzt, amilyet már nagyon régen. A szépítéshez Jagielka és Howard is kellett, viszont itt már tényleg nyomtunk úgy és annyira, hogy azzal hibára kényszerítsük az ellenfelet. Ezek a percek kicsit olyanok voltak, mint azok túldramatizált filmes bokszmeccsek, ahol a majdnem kiütött versenyző „Még nincs vége!” csatakiáltással letörli a vért a szája széléről, majd nekilódul és pár csapással a semmiből leveri a magát már bajnoknak hívő ellenfelét.

A küzdelem jutalma

Sajnos vagy nem sajnos, de idén nekünk ilyen katarzisok jutnak. A Newcastle ellen is visszahoztuk legalább ikszre kétgólos mínuszból, s ahogy akkor, úgy most is hittünk magunkban annyit, hogy meg is fordítsuk az állást. Fabregas egyenlítő találatánál és az azt övező, ünneplésébe az egész stadiont bevonó mozdulatainál szerintem rengetegen hittük el, hogy a pár perce még csak pislákoló gyertyaláng már van akkora pusztító erejű lángszóró, hogy megolvaszt mindent. Rég nem látott öt perc volt, időnk is akadt még rengeteg, ráadásul a gólhátránnyal együtt Pedro is eltűnt a pályáról, szóval tényleg rózsaszín volt a köd.

A lendületünket tulajdonképpen Oviedo halmozottan nem hiányzó sérülése törte meg. Eleve nem jó, ha valaki bicegve vagy hordágyon hagyja el a pályán, a Costa Rica-i szélső ápolása ráadásul elég időt vett el a mi kizökkenésünkhöz, s ha ez nem lenne elég, cseréje az a Funes Mori volt, aki a rendes játékidő végén újfent előnyhöz juttatta az Evertont. Mivel Diego Costa is agonizált pár percet kényszerű cseréje előtt, plusz a vendégek huszonötöse sem a kezdőkör felé indult találata után, indokolt volt mind a hétperces hosszabbítás, mind az, hogy Jones még erre is rápakolt picit. Emlékeztetőül: a Pool ellen Clattenburg is arra hivatkozva engedte a jelzett idő után is gólig labdázgatni Coutinhoékat, mert szerinte ezt indokolták a ráadásban történtek (ráadásul ott nem volt se gól, se gólöröm).

Mindezt azért kell így kiemelni, mert már majdnem a 99. percben jártunk, mikor jött a csattanó, ami kivételesen minket segített. A mákosmocskoschelsky ugyanis kiegyenlített. Az én értékrendemben ott, ahol Terry gólt sarkaz, ott nincs helye ezt érvénytelenítő sípszónak, de tény, hogy Oscar suta csúsztatása miatt lesen kapta a lasztit a Kapitány. Aki meg picsog ezen, attól kérdezném egyfelől, hogy mikor egyenlítettünk utoljára ennyire a hajrában; kinek ártunk ezzel a tizennegyedik helyről; érdemeltünk-e vereséget; meg amúgy is, kivel nem történt még ilyen?

Érzelmek

Szóval nagy küzdelem árán pontot mentettünk otthon az Everton ellen, így maradtunk ott, ahol voltunk. Szerencsésebb éveinkben egy BL-elődöntőn vagy egy bajnoki rangadón adunk a kollektív emlékezetünknek egy ilyen, még hosszú hetekig emlegethető dózist a drámából, idén sanszos, hogy e meccs emlékei képzik majd a libabőrös nosztalgiázás majd’ minden tárgyát. Mint akik a zánkai üdülőtáborban trippelnek akkorát, mint a Habony Ibizán… Kívülről nézve gyenge próbálkozás, de ez akkor is a mi nyarunk, a mi haverjainkkal és későbbi örök emlékeinkkel. Továbbra is Blue Is The Colour!