Önámítás

1 pontért mentünk, 1 ponttal távoztunk. Minden más csak regényes körítés.

Aki a meccsről akart olvasni, az itt be is fejezheti, a délután ennyi volt, nem több, illetve, amivel több, mert a regényes körítést én azért elmondom, azt csak azoknak ajánlom, akik át kívánják élni (némelyek ismét) a sors igazságosztásának hideg és kegyetlen pengéjét szívükben.

Boldogok a lelki szegények, mert nem övék a hit világa. (Zenzo 5-3).

Többnyire rajongok az ilyen mérkőzésekért. Nem feltétlenül a rangadói volta miatt, hanem amiatt, ami körüllengi őket. Ezért a meccsért viszont nem. Viszont nem hagyhattam mindkét posztot Wudigessboi kollégára, és egyéb, privát okok miatt abban egyeztünk, övé a beharang, nekem marad a meccshír. Nos, ez a privát dolog nem vidám, haláleset a családban – és bár számomra nem közeli rokonról van szó, mégis olyasvalakiről, akit kedveltem, és hiányozni fog. Aki pedig régebbi olvasónk, az már tudhatja, hogy relatív fiatalon elvesztettem az édesapám, majd hirtelen két nagyfatertől is kénytelen voltam búcsút venni, így ezek az időszakok mindig kiemelten nehezek számomra. Az elmúlás sosem hagy senkit hidegen, ilyen, olyan, bármilyen reakciót, de kivált mindenkiből. Maga az elmúlás egy rendkívül érzelmes esemény. Nos, ha valami biztosra vehető volt a mérkőzés előtt is, az az, hogy ez az összecsapás rendkívül emocionális lesz. Persze az is lett, de már előre tartottam tőle, mennyire forgat most meg, mikor egyébként sem két lábbal stabilan állok a földön.

Szerencsétlen bolond kollégám – és ezt tessék most jó értelemben venni – úgy indított, hogy „Megyünk Lampardékhoz – Bár egy véres vizelet is kellemesebb élmény, mint leírni ezt a címet, azért csak megtettem, hadd fájjon.” – és akkor még azt sem tudta, mennyire. Mennyire rátapintott a lényegre ezzel a sorral. Még csak azt sem mondhatom, hogy szerintem egy kifejezetten jó felkonfot rittyentett a jó Wudigessboi, viszont pár gondolatot nagyon eltalált benne, és ez az egyik közülük – minden tiszteletem érte.

Magáról a mérkőzésről nem írnék sokat, nem is nagyon van mit nyilván, ez nem az a meccs volt, amit kifejezetten elemezgetni kellene. Sokkal inkább a lélektanát a ma délutánnak. Hihetetlen izgalommal vártam a találkozót – még magamat is meglepve ezzel, hiszen rég volt már, hogy ennyire ifjonti hévvel ültem le a tv elé. Sört bontottam, elhelyezkedtem a méregdrága kanapé puha kényelmet adó párnái közé, ölembe csaptam a laptopot, kellő távolságba helyeztem a távkapcsokat, majd megnéztem a ManU szopásának a végét. Már önmagában ez az eredmény is kellemes hangulatba kergetett, hát még, hogy a Pool után a Spurs is bukott, már tényleg csak a City-t kellett elvernünk a perfect game-hez, azaz hát ahhoz, hogy a hétvége hátralévő részét egy örömmámoros félidiótaként tölthessem el. És itt jön az önámítás. De kifejtem mindjárt.

[youtube=www.youtube.com/watch?v=4iREBv26ywY]

Az a helyzet, hogy a meccs előtt közvetlenül már elértem arra a szintre, amire általában csak a stadionban, élőben jut el az ember: ezres pulzus, szédülés, légszomj, jóleső bizsergés, hányinger, komolyan úgy izgultam, mintha csak én is ott lennék a pályán. Szóval nem az a kategória , mikor mentőt kell hívni érted, de az a jó értelemben vett őrület jött ki rajtam, amit legutóbb a BL-döntő váltott ki talán. És ehhez képest, a José re-united óta először vagyok dühös. Először érzem magam becsapva. Először éreztem az valóban, hogy apicsábamár, a kóchengeres istenfaszát, ezt most nem most és nem így és jóég, érthetetlen. El is kezdtem írni a meccshírt, de aztán inkább töröltem az egészet az első 5 mondat után. Alapesetben a dühből írt poszt többnyire igaz és még jó eséllyel humoros is. Ez nem volt az. Ez az a fajta volt, ami nem való sem hozzám, sem a bloghoz. Viszont jól mutatja, mennyire csalódott voltam. Hagytam magam megnyugodni. Kellett.

[youtube=www.youtube.com/watch?v=S_mvIQPcdbc]

Rá kellett jönnöm ugyanis, hogy ez az egész az önámítás miatt van. Valamilyen érthetetlen okból azt hittem, hogy José meghasonult. Valamiért úgy gondoltam, hogy José Mourinho ma nem José Mourinhoként fog viselkedni. Azt hittem, hogy most, ma, ezzel a kerettel, végre megérettünk arra, hogy győzni megyünk. Pedig nem. Az 1 pontért mentünk. Nem a meccs, és nem Mourinho csapott engem be. Én, saját magamat. Talán ezért is volt olyan heves a kiváltott düh.

José Mourinho a végletekig zseniális, és pragmatikus edző. Én magam írtam le az előző meccshír végén, hogy míg mi 5 centire nézünk-látunk, addig az ő lelki szemei előtt egy gondosan megtervezett szezon áll. Ő egyértelműen úgy gondolta, hogy a célunk nem lehet más, mint az, hogy a City ne nyerjen. José ennek érdekében nem is akart nyílt csatát vívni. Neki bőven elég volt a biztonsági játék, az, hogy a City-t börtönbe zárja, szárnyait letörje, lelkesedését megölje – és továbbra is min 5 pontra tartsa tőlünk a legfőbb riválist. Leírtuk, beszéltük a meccs előtt – és ez Wudiboy másik zseniális meglátása volt, hogy a Chelsea (ugyan) jóval többet nyerhetne a győzelemmel, mint veszítene egy vereséggel. De, ez is az önámítás része. Mert mi azt látjuk, ha a City győz, akkor is megvan a gap, akkor meg már miért ne mennék rá a győzelemre, nemde? Na hát nem. És José erre csattanós választ adott. A bajnokság elején nem az erőfitogtatás a lényeg. Cserébe viszont sokkal inkább, hogy komoly lélektani nyomást helyezzünk a riválisokra.

Nyilván ő nem erről beszélt sem előtte, sem utána, de a ködösítés nem állt messze tőle sosem. Pelle ezt jól látta, és valószínűleg ezért is akadt ki annyira a meccs után (csak egy csapat akart nyerni, a Chelsea olyan kiscsapat, mint a Stoke), mert ezt ő ugyanolyan jól tudta, mint Mourinho, meg most már én is, hogy itt az egyetlen célunk az volt, hogy mindenáron elkerüljük a City győzelmét. José nem számolt azzal, hogy Zabaleta hülye lesz, és mikor Dean már megszórta a mezőnyt lapokkal, akkor közvetlenül a szeme előtt felhenteli Costát a második sárgáért – és akkor valóban neki is ugrott annak, hogy akkor már nyerjünk, hiszen hirtelen a srácok képesek voltak végigvinni egy olyan támadást, amit sem előtte, sem utána nem is akartak – viszont ráültünk ismét az egy gólunkra. A sors viszont elkerülhetetlen, és kellően be is intett Mourinhonak – ha egy pontért jöttél, egy ponttal is távozol. So mark my words: never forget – Karma is a bitch.

[youtube=www.youtube.com/watch?v=eKrK0cXdU9U]

Szinte biztos vagyok abban, hogy ha meg akarjuk nyerni ezt a meccset, akkor megnyerjük. Így vagy úgy, lehet, hogy ugyanilyen meccsen, de akkor Costa kapufája a végén befelé pattan, vagy tudomisén, de megnyerjük. Mi viszont nem is akartuk megnyerni ezt a meccset. Talán egyedül egy 10 percre a kiállítás után, de nem, nem igazán. És ez nem Mourinho hibája, vagy a srácoké. Tervvel mentünk, amit véghez is vittünk.. ez egyedül az én hibám, hogy azt hittem, nem így lesz. Pedig, ismerhetném már ennyire a Chelseat és Josét. És ha már, akkor. A sors van annyira genyó, hogy az egyenlítőt Lamparddal rúgatta meg. Igaz, már-már itt is hibát vélek felfedezni magamban – mintha én irányítanám az univerzumot, csak szarul – azt írtam a beállása után a blogon, hogy remélem zavarában rúg is egy öngólt, csak hát a franc gondolta, hogy ő még ennyire Chelsea-Kéknek érzi magát… pedig, a meccs után le is nyilatkozta.. De ettől még fölösleges feltenni azokat a mű kérdéseket, hogy akkor most el kellett-e engedni Lampardot, és hogy ez most akkor nekünk két pontot jelent-e vagy sem. If we ever meet again…

[youtube=www.youtube.com/watch?v=ZRZY9b1jlHw]

Sőt, még arról is fölösleges beszélni, hogy a két brazil közül akkor most Ramires vagy Willian a nagyobb hurkatöltő, mert megint mindkettőt elcserélhettük volna egy közepesen kis zsák krumplira, ha azokra húzunk kék mezt, egyedül annyi különbség tűnt volna fel, hogy az egyik zsáknak a tetején nincs egy fekete bokor. Leírhatnám, hogy a mi legjobbunk szerintem Matics volt, a City meg megköszönheti Mangalának a debüt teljesítményét, mert ha ő nincs, akkor most arról beszélünk kb, hogy a Citeh már elsüllyedt, de ez is lényegtelen.

Ez most nem a valamit elérsz, vagy lemaradsz róla kérdéskör. Ez most a ‘ha azért mész, azt is kapod’ kérdéskör. Verheti a seggét Pellegrini a földhöz, hogy ki hogy játszott, meg ki mit érdemelt a meccsen (érdemes megnézni v elolvasni a nyilatkozatát, egészen zseniális néhol, a legszebb része talán az, hogy tudta, hogy Lampard, ha játszik gólt lő – jah, te szerencsétlen, ezért állt be csak 12 percre, mii?), ezen a meccsen az történt, amit mi akartunk. Csak, látni kell, hogy az X-ért mentünk. Azt mondom, meg gondolom sokan, hogy a meccs előtt simán aláírtuk volna az 1-1-et, csak nem így, merthát mégis emberelőny, meg Lampard, meg tudomisén, mindenféle szentimentális és logikai indokok, de mindenki jobban jár – én már csak tudom most már, látjátok, ha előre tisztázzuk magunkban, melyik csapatnak szurkolunk, és attól mit várhatunk., Oh, Pelle, te primadonna…

[youtube=www.youtube.com/watch?v=EWfkkqEvbdg]

El kell tudnunk fogadni a tényt, továbbra is, hogy ha kell, José inkább elülteti Hazardot a felezőre egy cserépbe, Fabregas ballábát leszögeli a saját térfelének felére, és mindenféle szégyenérzet nélkül betolja a buszt, még ezzel a kerettel is, ha úgy látja jónak. Viszont látni kell azt is, hogy ha valaki nem volt elégedetlen az eredmény láttán, az főleg ő volt. Azt viszont még most is képes vagyok elfogadni, hogy ha a pukkancs portugál azt mondja, ez így rendjén van, akkor lehet, hogy pofánköpöm, de a végén úgyis a tenyerébe csapok. Mert azt a kb 2-2,5 órát leszámítva, míg duzzogva üddegéltem a nappaliban, vad dühömet csillapítandó, a maradék órákban valahogy mindig meggyőzöm magam, hogy igaza van. Mindig is az a félig tele pohár ember voltam. Ez azt hiszem már nem fog megváltozni. Lehet furcsán nézni, hogy mi vagyunk a legnagyobb ellenségei önmagunknak, vagy közelebbi kontrasztban José felel leginkább azért, hogy nem engedi szabadjára az állatot a srácokból, legalábbis most. De készséggel elismerem, nagyrészt Mourinho-függő vagyok. Jófajta drog – kiszámíthatatlan a hatásmechanizmusa. Olyan egyszerű ugyanattól a dologtól mindig ugyanazt kapni, nem?

[youtube=www.youtube.com/watch?v=-rBSJU_wEt8]

Nem mondom, hogy nem érdemelnénk már meg egy jól kifutott szezont, mert de. Nem mondom, hogy nem akartam látni ma megtörni a City-t, mert bennük látom a riválist, és nem azért, mert címvédők, hanem mert baszomjó gárda (mégha gyér formában is vannak). De, a lényeg megvan – nem vesztettünk, a City nem nyert, a riválisok meg legalább négy pontra vannak, 5 forduló után, úgy, hogy már két idegenbeli rangadót letudtunk. Egy fokkal erősebb a ránkhatás, hogy az Ágyúsok által megzavart Villát egy hét múlva szétalázzuk a Stamfordon, mert a Lisszaboni túra után már egyenesen az Ágyúsokat kell szétzavarni. Drogba már Wenger arcképére dartsozik otthon… addig még a hét közben megnézhetjük a kezdőre ácsingózó játékosainkat a Bolton ellen.

[youtube=www.youtube.com/watch?v=3nQhO0w5koI]

A lényeg, hogy José „nyert”, és erre a legjobb példa, hogy úgy játszottunk két döntetlent egymás után, hogy nem is az, hogy nem jelent semmit, de igazából úgy nem-vesztettünk mérkőzést, hogy azzal nem kerültünk hátrányba. A BL az BL, már letudtuk a magyarázatot, de ha valahol José is kalkulál a 0 vagy hendikeppes 1 ponttal a bajnokságban, az jó eséllyel az Etihad. Erőteljesen és rendkívül látványosan rámentünk erre az egy pontra. Meglett.

Büszke vagyok-e a csapatra? A látottak miatt aligha. Viszont, hogy a védekezés, közismertebb nevén buszozás még ezzel a kerettel is megy, azért az nem semmi. És hát mégiscsak a címvédő otthonában szeretünk egy pontot, ami nem rossz. Mert az, hogy Lampardnak még volt egy kulcsa a buszhoz, egy dolog, de erre a City sem lesz büszke.