Nem nagyon haladunk

Időről időre felüti fejét az a hitvita, hogy melyik Európa legerősebb bajnoksága. Akik a PL-re voksolnak, azok alapvetően a kiegyenlítettséggel érvelnek: itt nincs ingyen ebéd, mindenért kő keményen meg kell küzdeni, hiszen még a kiesőjelölteknél is akad mutatóba pár nemzetközi szinten jegyzett játékos. Itt minden évben ádáz csata megy a kiesés elkerüléséért, a BL-helyekért és a bajnoki címért is – mondják. Ehhez képest kezdem úgy érezni, hogy a liga nagyurai egymás sarkát taposva játsszák az angol gentlemant, s szinte már könyörögnek a szemeikkel, hogy ugyan már szíveskedjünk végre mi előre fáradni, mert nekik ez tényleg semmiség és nem lesz belőle torzsalkodás és amúgy is lassan teaidő, szóval, ha meg nem sértenek minket, talán bátorkodjunk picit futballozgatni, de ahogy óhajtjuk persze. A címvédő nem győzi hullajtani a potyábbnál potyább pontokat, persze mi nem akarunk kapkodni, meg amúgy is frakk van rajtunk, meg ennyi ember előtt mi nem szándékozunk megizzadni, szóval majd esetleg a jövő héten. További panaszkodás alább.

A csapat egyik legkomolyabb problémája, hogy képtelen a sokszor könnyedén (értsd: első valamire való helyzetéből) szerzett vezetését megtartani. A BL nyolcaddöntőjében kint egyszer, Londonban pedig kétszer is egyenlített az ellenfél (szerdán ráadásul mindkét alkalommal viszonylag hamar), de említhetném a Schalke elleni hazai csoportmeccsünket vagy a Bradford elleni kiesésünket az FA kupából (ott ráadásul kétgólos fórt szórtunk el) – és ezek még nem a bajnoki eredmények. A PL-ben nemrég még szinte az egész világ irigykedve ámult a hazai mérlegünk láttán, ami 10-0-0 is volt, 24-3-as gólkülönbséggel. Azóta négy meccsen kaptunk hármat, ami nem sok, de ha hozzáteszem, hogy mind olyan egyenlítő találat volt, ami pontot ért a vendégcsapatnak, akkor már riasztó a helyzet. A kilenc bajnoki pontvesztésünkből hat alkalommal mi lőttük az elsőt…

A vezetés ezúttal is megvolt

Mondanom sem kell, hogy már a fenti adatok elég nyomasztóak, hiszen egy nagycsapat ismérve pont az, hogy képes irányítani és uralni a játékot. Nyilván az sem kellemesebb, amikor az ellenfél hoz össze valahogy egy gólt, amit aztán megpróbálnak kibekkelni a maradék 81 percben és örülnünk kell a kínkeservesen bepréselt egyenlítő találatnak is, viszont a mi utunk még kellemetlenebb. Nálunk ugyanis visszatérő stíluselem, hogy a vezetés minket zavar meg és úgy esünk két szék közt a padlóra, hogy már bosszankodni sincs kedvünk. A szezon első felében 1-0 után is maradtunk támadásban, sőt, nem egyszer lelkendezhettünk amiatt, hogy többgólos előnyben sem állunk le. Na ez már rég nincs így, cserébe a védekezésünk se olyan sziklaszilárd, mint 2004-2005 környékén, amikor a vezető találat megszerzésekor tudtuk, hogy ki is végeztük a meccset és puszta sportszerűségből pörgetjük le az órát. Kapkodunk, ügyetlenkedünk, vágjuk a centit. És ebbe nem mindig az ellenfél kényszerít minket.

Érdekes egyébként Mourinho hozzáállása ehhez az egészhez. Nem kötelező az önostorozás és a kisírt szemekkel nyilatkozás, de titkon remélem, hogy fölismerte már saját hibáit és felelősségét a szerdai kiesésben. Fel voltam arra készülve, hogy nem forgatja ki a sarkából a világot, de ahhoz elég sokan játszottak rosszul a PSG ellen, hogy José ne csak Ramirest vágja padra. Előadhatja, hogy hát ez van, megyünk tovább, nem volt szerencsénk, meg a bíró, de pont ez az attitűd érlel bennem egy posztot, ami az ilyen mellédumálások eredőjét keresi. Meg az olyanokét, amik szerint a Southampton elleni döntetlen tanulsága, hogy lám, egy ponttal még így is nőtt a fórunk, szóval pozitív az összkép.

Örülni ugyanis csak annak lehet, hogy vasárnap legalább a második félidőre összekapták magukat a srácok és a maguk szerény eszközeivel tényleg tettek a győzelemért. Sajnos addigra a Southampton viszont föladta az első félidős játékát, amiért kár, hiszen szép dolgokat műveltek, még ha az így kreált 3-4 komoly gólhelyzet okozta feszkó nem is tett túlságosan jót az idegeimnek. A felhúzott betonszarkofág ugyanis áthatolhatatlannak bizonyult – ha meg nem, akkor a vonalon álló szuperhős húzta keresztül a számításainkat.

Pedig a találkozó jól indult. Magunkhoz ragadtuk a gyeplőt és bő tíz perc után meg is volt a vezetés, a gólt ráadásul az a Diego Costa szerezte, akitől már nagyon vártuk, hogy végre ismét vezér legyen elől. Utána viszont bő félórában jött a szokásos flúgos futam: sebességi fokozatot váltottak a piros-fehérek, ami elég is volt soraink totális összekuszálásához. Az egyébként elkerülhető tizenegyest az a Matics hozta össze, aki talán leggyengébb teljesítményét nyújtotta, mióta visszatért. „Szerencsére” még jó páran (köztük talán Fabregast és Oscart lehet leginkább kiemelni) igyekeztek felnőni a szintjére, így tényleg csak a szerencsén és Courtois-n múlott, hogy nem fordított a Southampton. Érdekes egyébként, hogy a kapusaink azóta védenek ihletett formában, mióta a csapat világtalanul bolyong önmagát keresve. Talán az ilyen helyzetekben mondják, hogy bajban ismerszik meg a barát.

Egy (újabb) meg nem adott büntetőt leszámítva a gólon kívül csak térfélcsere után voltak helyzeteink, akkor viszont már jó néhány. Ekkor Koemanék csapata már szégyenérzet nélkül bekkelt, amit a mieink próbáltak kijátszani, de mivel az egész csapat indiszponált formában szerencsétlenkedik, már a cselezési kísérleteink és a keresztlabdáink is csak néhanapján voltak sikeresek. A rengeteg rontott átadás egyébként főleg Hazardtól és Fabregastól volt szokatlan, ez persze Oscart és Williant is minősíti. Viszont annyit voltunk elől, hogy a magas hibaszázalék ellenére is megvoltak a helyzeteink. Az egyik legnagyobból Diego Costa perdített pár méterről a kapufára, a másikból Oscar nem tudta ellőni a labdát Forster mellett ordító helyzetben, a harmadikból pedig kétszer is a gólvonalról tisztáztak a vendégek.

A második félidőben sok nagy helyzet maradt kihasználatlanul

Szóval értékelni kell azt, hogy valami történt. Hogy nem sunyin öltük a játékot és nem gyáván buszoztunk, hanem építettünk támadásokat és tettünk a győzelemért. Persze riasztó, hogy több hónapnyi vergődés után, amikor már csak a bajnokság maradt, ennyi az örömhír. Egyre többet kell játszani a gondolattal, hogy alapvetően ez lesz a folytatásban is. Bárki bármit mond, a teher nyomja a vállakat. Nincs felszabadult játék, görcsös összeborulások vannak, ha megvan a három pont. Vágjuk a centit és várjuk a végét. Pedig a terv az volt, hogy itt majd szépen, peckesen bevonulunk a koronázó ceremóniára…

Én ott tartok, hogy belefáradtam a görcsös harácsolásba. Olyan jó lenne megint szépen nyerni, úgy, hogy ne érhesse szó a ház elejét. A szerda kupabúcsú – túl azon, hogy annak módja iszonyatosan dühített – tetteink méltó büntetéseként csapódott le nekem: teljesen elhagytuk a győztes mentalitást, csak a túlélésre bazíroztunk, semmi nem érvényesült se a hazai pályából, se az emberelőnyből, se a tudatból, hogy pár percet leszámítva továbbjutásra álltunk. Megérdemeltük a kiesést és ha ez az alibizés folytatódik a bajnokságban is, akkor…

Nyilván ez a mi évünk a PL-ben. Mi érdemeljük meg leginkább, mi tettünk érte legtöbbet. Még azt is megkockáztatom, hogy jobban és többet, mint a riválisaink együtt, akik már nem győznek minket berugdosni a célba. És belebetegednék, ha ezt innen képesek lennénk elbaltázni. De eddig mindhárom bajnoki cím, amit megéltem, különleges volt és ellentmondást nem tűrő. Az ideit is ebbe az irányba kéne tolni, mert ha nem, akkor úgy ér véget majd az idény, mint a ’baszd meg az ásódat, róka’-s vicc. Ezt pedig nem akarom. Játsszunk már végre ismét leendő bajnokhoz méltóan! Továbbra is Blue Is The Colour!